Előtted megnyitott ajtó

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, az elmúlt napokban a Mennyei Jelenésekről írott könyvből a hét gyülekezetnek szóló levelet olvastuk, azt a hét levelet, amelyet a Pathmos szigetén száműzetésben levő János látomásban hall. Neki kell leírni a leveleket. Az Úr, a gyülekezetek Ura küldi a leveleket, melyek hét kisázsiai gyülekezethez szólnak, mindegyik egy-egy konkrét gyülekezethez. Mindazonáltal a Biblia-tudósok és az igehirdetők évezredek óta töprengenek azon, hogy vajon ezt a hét levelet úgy kell-e olvasnunk, ahogy a címzésben áll: hét gyülekezet él önmagában más és más helyen, és a nekik írt levelet kizárólag önmagukra nézve próbálják alkalmazni. Vannak, akik szerint ez minden bizonnyal így volt, hiszen mindenik levélben olvasható néhány olyan utalás, szimbólum, metafora, kép, amit csak az a helyi gyülekezet érthetett meg. Tehát olyan jellegzetesség áll egy-egy levélben, amit a szomszédos gyülekezet már nem érthetett meg. Mások viszont azt mondják, hogy a hét levél hét korszakot jelöl. Így például Johannus Bengel, a nagy pietista biblia-magyarázó arról beszél, hogy az anyaszentegyház történetének hét korszakáról, jellemzőiről, sorsáról olvashatunk egyik levélről a másikra haladván. Megint mások azt mondják, hogy a hét levél az egyház mindenkori állapotát írja le, olyan jellegzetességeket, olyan tüneteket, olyan adottságokat, olyan problémákat sorol fel, melyek a mindenkor élő anyaszentegyházat jellemzik.

 Ma nem akarom ezt a vitát sem részletezni, sem eldönteni, ám látnunk kell, hogy mindenik levél szól mindegyik gyülekezethez. Így kezdődik a felolvasott levél: a Filadelfiai gyülekezet angyalának írd meg, majd így végződik: akinek van füle hallja, mit mond a lélek a gyülekezeteknek. Filadelfiához szól a levél, de a záradékban azt olvassuk (és mindenik levél záradékában szó szerint ez áll): akinek van füle, hallja, mit mond a lélek a gyülekezeteknek. Így hát a levelek ugyan egy-egy gyülekezethez szólnak, mégis mindegyikhez szólnak.

Azért emeltem ki a hét levélből a Filadelfiai gyülekezethez írottat, s belőle az egyetlen mondatot: „Íme, adtam elibéd egy nyitott ajtót, melyet senki be nem zárhat” – mert úgy érzem, hogy az a helyzet, amelyben a mai keresztyének élnek, egészen konkrétan ahogyan mi itt, Magyarországon, Budapesten, ebben a gyülekezetben vagyunk, nagyon jól jellemezhető azzal az üzenettel, amely ebben az egyetlen kis mondatban foglaltatik.

Mi ez a helyzet? A helyzetet így írja le a levél: mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején. A megpróbáltatás idejét éljük. Sokféle módon tudjuk ezt leírni, s még többféle módon éljük át és tapasztaljuk. Van, aki szorongással éli át, van, akiben düh támad a szorongattatás miatt, van, aki végső csüggedésbe esik, van, aki azon töri a fejét, és társakat is keres hozzá, hogy miképpen lehetne ebből a szorongattatásból kibontakozni. Ezt látjuk a társadalmi életben, látjuk a magyar politikában, mely végleges módon tűnik mindenféle hitelét elveszíteni, ezt látjuk az életünk mindennapos dolgaiban, egyre nagyobb próbának vagyunk kitéve, egyre nagyobb a nyomás a mai emberen és egyre nagyobb a nyomás a keresztyén emberen és a keresztyénségen is. Ezért mondja a Gyülekezet Ura: mivel megtartottad békességes tűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején. De hogyan? Hogyan, mimódon tart meg bennünket a Gyülekezet Ura?

Talán úgy gondolhatnák némelyek, hogy ha már békességes tűrésre int bennünket, akkor fel kell vennünk a sündisznó-állást: összekuporodunk, tüskéinket – sajnos, vannak a keresztyéneknek is tüskéi – kifelé fordítjuk és aki hozzánk akar érni, az jobban teszi, ha nem teszi, mert baja lesz belőle. Mi nem bántunk senkit, nem támadunk meg senkit, békében eltűrünk mindent,  - de összekuporodva, mint a sündisznó, minket ne bántson senki! És aztán majdcsak, majdcsak lesz valami… Vagy talán úgy éljük ezt túl, úgy maradunk meg, mint ahogy nagy nyári zivatar idején a szabadban levők, akik bemenekülnek valami fedél alá, talán egy nagy fa oltalmába, és ott ácsorognak, amíg kiadja a mérgét a vihar: félig-meddig elázva várakozunk, de mégis szárazon. Majdcsak elmennek a felhők, majdcsak kisüt a nap… Lehet így is.

Aztán lehet úgy is, hogy az ember elkezd alkudozni. Olyan helyzetbe próbálja magát bevinni, hogy abban a nyomás valami módon csökkenjen. Megalkuszunk a világgal, megalkuszunk az ellenfeleinkkel, megalkuszunk azokkal, akik rosszat és bajt hoznak a nyakunkra, alkut vagy kompromisszumot kötünk. Azonban erről és az előző megoldásokról semmit nem hallunk ebben a levélben! Nem azt mondja a Gyülekezet Ura, hogy lesz, ahogy lesz és megmaradtok. Nem azt mondja, hogy a világ mindig ilyen volt: egyszer fönt, máskor lent, ez a történelem örök törvénye. Nem azt mondja, hogy legyetek ügyesek, és így megtarthatjátok magatokat. Hanem azt mondja: „Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején…” Itt kell kérdeznünk: hogyan és miként? Miként tart meg Ő bennünket? Mintegy az előzőekre visszatekintve hangzik z a mondat: „adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat.” Akik a revideált Károli fordítású Bibliát olvassák, azt látják, hogy ez a kis mondat zárójelek között áll, ezzel akarták a Biblia magyar nyelvű fordítói jelezni, hogy az eredeti szövegben is különös toldásként, mintegy odavetett mondatként szerepel ez. Egyenesen így hangzana a mondat: tudom a te dolgaidat, hogy kevés erőd van és megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az én nevemet… És itt, ebbe a mondatban áll betoldva: ímé, adtam elődbe egy ajtót, melyet senki be nem zárhat. Éppen ez az ajtó természete. Nemrégiben olvastam egy középkori misztikus látomását, aki azt írja le egy látomásában, hogy éjszaka álmában egy nagy kút mélyén találta magát, valami mély gödörben, melyben tudott mozogni, és az oldalfalán ajtókat látott. Szorult helyzetében rendre elkezdte nyitogatni az ajtókat, ám egyik sem nyílott. Ment az egyikhez, tette a kilincsre a kezét, nem nyílott az ajtó. Ment a másikhoz, az sem nyílott. Ekkor valami belső sugallatot hallott, hogy van a zsebedben egy kulcs, próbáld meg azzal. Újra kezdte hát kulccsal nyitogatni az ajtókat, de nem nyílott egyik sem. Aztán megint hallott egy sugallatot, hogy van ott a kezed ügyében egy szekerce, próbáld meg beszakítani az ajtót. Nekiállt, s elkezdte döngetni az ajtókat, de nem engedtek. Az egész éjszaka ebben a szörnyű, szabaduló küzdelemben telt el. S aztán hallott egy másik hangot, mely már nem az okosságának, nem az életösztönének a hangja volt, ez a lélek hangja volt, amelyik ezt mondta: hogy hány ajtót kipróbáltál már, mennyit zörgettél, kilincseltél, dörömböltél, hányat próbáltál beszakítani! hát nem veszed észre, hogy ott van egy ajtó és az nyitva van, menj át azon!

Ebből a látomásból nem kevés tanulság háramlik ránk is. Hány ajtót próbáltunk már megnyitni? Hányat próbáltunk rendes kulccsal, a hányat tolvajkulccsal kinyitni? Hányat feszegettünk már, hányon dörömböltünk, hányra mondtuk, hogy egy lendülettel átszakítjuk? Csak ami nyitva van, azon nem lépünk át! Mi ez az ajtó? Ez az ajtó az, amelyet maga Isten nyit meg a számunkra, ez az Ő ajtaja, ez az Ő általa adott lehetőség. S bizony, be kell lássuk, hogy végső módon ez az egyetlen lehetőség. Milyen sokszor vagyunk úgy, még ha látjuk is ezt a nyitott ajtót, hogy azt mondjuk: rendben van, Isten is nyitott nekünk egy ajtót, próbáljuk meg azért előbb a többit, hátha érdekesebb dolgokra nyitunk rá. Hátha azok mögött valami más van. Hát nyissuk föl, kedves testvérek, képzeletben azt a többi ajtót, vajon mi van mögöttük? Olykor egy nagy fal. Mennyit küszködtünk, mennyit rimánkodtunk, mennyit ügyeskedtünk, hogy nyíljon meg nekünk egy ajtó, de mögötte csak egy nagy fal volt. Nincs tovább. Aztán nyitottuk más ajtót is, és benyitottunk életünknek annak az állapotába, amit már réges-régen magunk mögött hagytunk, és azt hittük róla, hogy már rég a feledésé, el van temetve, már nincs. S hányszor toppanunk be a saját régi énünkbe, a saját elrendezetlen múltunkba, bűneink, vétkeink kacatjai közé? S hányszor nyitunk ajtót, azt gondolván, hogy most szabadulunk meg, most nyílnak a lehetőségek, de még nagyobb gondok, még nagyobb problémák, még nagyobb zűrzavarok, még lehetetlenebb állapotok világába lépünk be? Aztán, sokszor megnyitjuk az illúziók ajtaját is – beh, szép világ van mögötte, kedves testvérek, de sokat lehet ott bóklászni, ábrándozni, álmodozni, s de tudja ezt a magyar ember csinálni! Mi vagyunk az illúziók világturistái, ám mindig csak ugyanoda érünk vissza, hogy ez egy álomvilág. Bizony, azt üzeni az Úr lelke a gyülekezetnek, azt az ajtót, amelyet Ő nyitott meg, nem fogja senki soha bezárni. Simone Weil, a nagy misztikus azt mondja: a világ ajtó, egyszerre akadály és út. Ez az ajtó egyszerre akadály és út – ha be van zárva, akadály, ha meg van nyitva, út, sőt útjelző is, - arra kell menni.

Én mégis úgy gondolom: a Gyülekezet Ura nem erről szól. Nem arra emlékezteti a Filadelfiai gyülekezetet, hogy minden, minden, ami van, voltaképpen ajtó, csak föl kéne nyitni. Hogy minden, minden, ami van egyszerre akadály és egyszerre út. Egyébként, ez egyetemes igazság. Mindenem, ami van akadály és út. Mennyi minden áll közéd és Isten közé, és te nem tudsz Istenhez odalépni, mert éppen az az akadály, amid van, amit kaptál, amiben élsz, amivel foglalkozol, vagy éppen te magad vagy az akadály - be van zárva az ajtó. De hozzátehetnénk, természetesen – hogy meg is nyílhat, s abban a pillanatban, mikor megnyílott, úttá lett, lehetőséggé vált, abban a pillanatban ránk nyílott, vagy mi nyitottunk rá az isteni világra. De itt nem erről van szó, hanem arról, hogy amit Isten nyitott meg, azt senki nem zárhatja be. Mennyi lehetőség ajtaját csukták be ebben az országban az elmúlt néhány évben! Nem akarok hosszasan példálózni: kórházajtókat csuknak be, iskolaajtókat csuknak be, hivatalajtókat csuknak be, becsukják a tehetségek előtt a kibontakozás ajtaját, becsukják a beteg ember előtt a gyógyulás lehetőségének az ajtaját, becsukják a szegény ember előtt a gyarapodásnak az ajtaját. Becsukják az önbecsülésünk előtt az önbecsülés ajtaját, becsukják az igazság előtt a jogok ajtaját. Lassan azt vesszük észre, hogy már csak egyre van jogunk: engedelmes bólogató jánosnak lenni. Mindegy, hogy mi van az alkotmányban megírva, mindegy, hogy miben reménykedünk, mindegy, hogy mi van a törvényekben leírva, már rendre-másra nem a lehetőségek világában vagyunk, nem a jogok világában vagyunk, az ajtókat sorban becsukják. De még ennél is szörnyűbb, hogy az ember előtt az igazi emberi lét ajtaját is becsukják. A transzcendencia ajtaját is becsukják. Minapában jegyezte meg valaki: mozgalmat szeretne indítani arra nézvést, hogy ne olvassunk újságot, és ne nézzünk tévét. Nem tudom, érdemes-e ilyen mozgalmat indítani, de az illető azzal indokolta ezt, hogy minden hír, minden üzenet, minden esemény, minden látni- és hallanivaló, ami a médiumokon keresztül érkezik hozzánk, csak egy napra való. S valóban, emlékszik valaki, hogy mit olvasott az újságban csütörtökön? Őszinte leszek, kedves testvérek, én nem emlékszem. Igen, emlékszem, a Milán megverte a Manchestert 3:0-ra – erre emlékszem. De mi másra, egyébre? És emlékeztek, hogy két héttel ezelőtt a kedvenc tv-sorozatotokban éppen melyik epizód zajlott? Az információk, az üzenetnek áramlása ide köt bennünket a mai naphoz, s mi a mai napnak, a ma látható és hallható világnak a rabszolgái vagyunk, bele vagyunk zárva a saját világunkba – és nincs ajtó! Hol vannak a távlatok, hol van a holnap, hol van a jövő, hol van a megalapozott reménység? Lehet és szabad nekünk holnaputánra is gondolni?

Ám, kedves testvérek, mindez csak egy kis ajtó a nagy ajtón,  és a nagy ajtó is zárva van. A mai világ olyannyira modern gyermeke, a 21. század gyermeke, aki örököse a 20.-énak, az isteni ajtaját is bezárta maga előtt. Arra az ajtóra az van kiírva: Nincs Isten. Itt önkörünkben, Tőle elzárva még megengedik nekünk, hogy szent hagyományokat ápoljunk, régi történelmi emlékeket fölfényezzünk, vallásszabadság van, úgymond, mindenki azt hisz, amit akar, mindenki úgy imádkozik, ahogy akar, mindenki ahhoz a hagyományhoz köti magát, amelyikhez akarja, és mindenki mindebből olyan kis kotyvalékot állít össze, amilyet csak akar – hát erre szabad az ember. Istenre szabad-e az ember? Miért van arra az ajtóra odaírva: Nincs Isten!? S egyébként ezt még sokféle kóddal el is látják. Efféle kódok ezek: légy a magad ura! – ez is azt jelenti, hogy nincs Isten. Oldd meg minden gondodat – ez is azt jelenti, hogy nincs Isten. Segíts magadon és az Isten is megsegít – ez is azt jelenti, hogy nincs Isten. És még hány ilyen kis trükkös mondat leplezi azt az eredeti hazugságot, hogy nincs Isten, ezt az ajtót felesleges kinyitnod, ez nem is ajtó, ez vakajtó. Valamikor, kétezer évvel ezelőtt fölpingálták a falra, de nem valóságos. Valóban, hamis ajtó ez? Valóban, nincs mögötte semmi? Az ember minden nyomorúsága, iszonyú bezártság-tudata, lehetetlensége és próbatételek alatti kétségbeesése abból származik, ha úgy látja, és úgy hiszi, hogy minden ajtó zárva van.

Az az ajtó, amelyet Isten megnyitott, azért nem zárható be, mert annak a kilincse nem az ember világa felől nyílik forog. Ha mi felőlünk lenne a kilincs, valóban rég be lenne zárva. Mert azok az ajtócskák, amelyeket mi próbálunk az égbe hasítani, azok a nagy kapuk, melyeket fölépítünk, és azt mondjuk rájuk, hogy az üdvösségre, örök életre néznek, azok mind mifelőlünk építettek, és mi itt, a mi boldogtalan világunkban rázzuk ezeknek a kilincseit, s ha valaki valami ok folytán kinyitotta mégis, be is csapjuk rögtön. Az Isten által nyitott ajtónak egy kilincse van - Isten felől, egy kulcsa van Isten felől, és nem az isteni világban nyílik bele, hanem az isteni világból nyílik bele a mi világunkba. Ez az ajtó Jézus Krisztus. Isten Őáltala és Őbenne nyitott bele a lehetetlen, elveszett, elkeseredett, elcsüggedt, végső megvertségben élő emberi világba. És azt az ajtót senki nem zárhatja be. Azért nem zárható be az az ajtó, mert isteni hatalom nyitotta meg, és azért nem záródik be ez az ajtó, mert Isten hűséges Isten, és kinyilatkoztatta, hogy ezt az ajtót örökké valóan nyitotta meg. Ő soha nem fogja becsukni. És ha Ő nem csukja be, akkor senki be nem csukhatja azt.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Vigasztaló beszéd, amit itt olvasunk. Még egyszer megjegyzem, ha modern szövegszerkesztőbe írnánk bele ezt a levelet, valószínűen egy kis csillag a szövegben, és lábjegyzetben állna ez a mondat – meg lehetne ezt így is oldani. Ám szándékosan van ez így, hogy miközben a próbatételeket kell elhordoznunk, miközben önmagunkat béketűrésre kéne inteni, miközben igyekeznünk kell arra, hogy megtartsuk mindazt, amit Istentől kaptunk, tehát miközben nagy gyötrődésben, küzdelemben vagyunk, hallunk egy hangot, egy mellékhangot: nyitva van az ajtó! Nézz oda, figyelj oda, nem merültél-e el túlságosan a kétségbeesésben? Nem keményítetted-e meg magadat túlságosan a dacban, nem azon vagy-e éppen, hogy a századik szövetséget kösd, hogy általa kibontakozz ebből a helyzetből? Vagy nem éppen azon vagy, hogy teleszívd a tüdődet levegővel, és elkiáltsd magadat: elég volt? Most egy mellékhang, de helyesen: egy halk és szelíd hang szól: ímé, nyitottam egy ajtót, és azt senki be nem zárja! Sőt, kedves testvérek, egész pontosan így hangzik ez az ige: ímé, nyitottam előtted (adtam elődbe) egy nyitott ajtót. Neked nyitottam egy ajtót.. Nem úgy általában, nem valahol messze, távol van megnyitva ez az ajtó. A te Urad és Istened nyitotta neked  Jézus Krisztusban. Lépj be rajta. Isten világába léphetsz be, ahol találsz megtartatást, találsz vigasztalást, találsz erőt, találsz béketűrést és találsz győzelmet.  Mivel megtartottad az én béketűrésemre intő beszédemet én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, mely az egész világra eljő, hogy megpróbálja a Föld lakosait. Ímé, eljövök hamar, tartsd meg, ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat. Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenem templomában.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, kilincselő magyar református keresztyének! Ne kilincseljetek tovább! Isten Jézus Krisztusba megnyitotta az ajtót és Őbenne belépett a mi világunkba, és meghívott bennünket, hogy belépjünk az Ő világába. Mindent, ami erre az életre szükséges, még a megpróbáltatás és a nyomorúság idején is, ott és nála találod és kapod meg. Boldog lennék, ha hallanám és tudnám, hogy velem együtt nektek is szól ez az ige: abbahagytuk a bedeszkázott vagy éppen nem is létező ajtók zörgetését, rázását, nyitogatását, és azon az egy ajtón, amelyet Isten a mi Megváltónkkal megnyitott nekünk, belépnénk az Ő boldog országába.

Ámen