Először - mindig - ugyanaz

Az egész keresztyén életnek – és ezen belül különösen a lelkipásztori szolgálatnak – az egyik nagy titka nyílik meg itt a számunkra. Egyetlen egy szó ez a titok, minden benne van, így hangzik: előbb (vagy először; görögül: proton). Pál egy egyszerű esetet mond el a korinthusiaknak, amiről olvashatunk az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben is, illetve az apostol más leveleiből is, ahol erről rendelkezik. Kis-Ázsiában adomány-gyűjtés tartottak a jeruzsálemi gyülekezet megsegítésére. A jeruzsálemi szentek közössége nagy nyomorúságba jutott, a Kis-Ázsiában élő keresztyének pedig úgy döntöttek, hogy adományaikkal megsegítik szűkölködő anya-gyülekezetet. Pál apostol részletesen rendelkezik erről itt, a második Korinthusi levélben is: ki lesz az, aki majd elmegy az adományokért, hogyan és milyen lélekkel és milyen indulattal és melyik napon kell az adományt összegyűjteni, hogyan viszik majd el Jeruzsálembe, és miképpen igazolják majd vissza az adományozóknak, hogy támogatásuk megérkezett. Mindeközben arra is kéri a korinthusiakat, hogy szívüket az ő számára is nyissák meg, és fogadják be őt szeretetben.  A macedóniai gyülekezetek esetével példálózik, ahol, mint mondja, sokféle nyomorúság és keserűség között voltak, kívül harc, belül félelem, mégis csodát tapasztaltak meg, mert a testvérek ott nemcsak erejük szerint, hanem erejük felett is adakoztak, és szinte könyörögtek, hogy fogadják be őket a szentek iránt való szolgálatba és a jótéteménybe. Majd kiegészíti: »és nem amiképpen reméltük, hanem úgy, hogy előbb önmagukat Istennek adták, aztán után nekünk.«

Előbb Istennek adták oda önmagukat, és utána álltak rendelkezésre ebben a nehéz, de szép ügyben. Előbb Istennek adjuk magunkat, utána adhatjuk bárki másnak! Ez a lelkipásztori szolgálat aranyszabálya. Előbb! Az egész szolgálatunkat ennek a szónak kell meghatároznia. Ez jelentheti azt is, hogy a szolgálatoknak elsőbbsége van, de érezzük, nem egészen azt jelenti. És nem is csak azt jelenti, hogy sorrendet állítok fel, valamiféle menetrendet, szent kalkulust, és aztán ami abban van, annak adok elsőbbséget. Ez a szó itt határozómódban áll, és egészen a gyökérig mutat vissza: protosz: első. Isten az első. És mindig Isten az első. Nem akkor első az Isten, amikor elérkezik a szolgálat minősített pillanata, és mindenki elvárja a lelkésztől, hogy most már szóljon Istenről. Prédikálni, jegyeseket felkészíteni a házassági esküre, konfirmandusokat elindítani a hit útján, a szent jegyeket kiosztani úrvacsorakor, a keresztség pecsétjével elpecsételni, kórházban beteg kezét megfogni, vele imádkozni, aztán koporsó mellett vigasztalást szólni – igen, mindig Istenről szólunk ilyenkor, Ő az első. De, ha jól értjük az apostol szavát, ahogy örvendezve ad hangot megdöbbenésének, azt mondja: nem úgy lett, amint reméltük... Mi lett nem úgy? Hogy a macedónok is részt vettek a gyűjtésben?  Hiszen, jó keresztyének, szívesen szolgálnak, segítenek, sok nemes érzés dobog a szívükben! Hanem úgy lett, hogy előbb Istennek, előbb az Úrnak adták magukat. Hogy a dativus mit jelent itt, nem tudom, de ha hozzáolvassuk azokat az apostoli tanácsokat, amelyeket az ifjú Timóteusnak mond, vagy éppen annak a Titusnak, akit elküldött Korinthusba, kezdjük sejteni, mit jelent önmagunkat élő hálaáldozatul Istennek odaajánlani. És ha idevesszük Jézus Krisztusunk szavát, hogy: aki az eke szarvára vetette a kezét, aztán hátrafordul, az nem méltó az Isten országára (Lk 9,62), akkor még inkább, hogy ez az »elsőre« vagy »előbb« csak részben jelenti azt, hogy: első sorban. Igen, van első sor, de van második sor, és van harmadik sor; és lehet tenni valamit negyedsorban is. Vagyis a másod sorban, harmad sorban és negyed sorban talán már nem is kell ott lennie Istennek.

Ez az előbb, vagy: először azt jelenti, hogy: mindig. Arra buzdítunk benneteket, arra kérünk is, így is bocsátunk ki titeket a szent szolgálatra, hogy hassa át az egész életeteket az, hogy ez a szó, hogy először adták magukat az Úrnak, ez azt jelenti, hogy mindig és feltétlenül. Először – ez itt létmozdulat. Ez a megfordulásnak a mozdulata. Ez az a pillanat, amikor az ember feleszmél az önmagának élésből, feleszmél a másoknak való kiszolgáltatottságból, filozófus nyelven szólva, felébred az autonómiájából, és felébred a heteronómiából, felébred abból, amikor mindenkin uralkodni akar vagy mások uralkodnak rajta; felébred és Istenhez fordul, és megérti, hogy egész életünknek Istennel van dolga. Nincsen olyan rekesze az életünknek, nincs olyan perce, pillanata, dimenziója, tevékenysége, amihez Istennek ne lenne köze.  És milyen jó szabadon úgy élni, hogy akarjuk és kívánjuk, hogy Istennek az egész életünkhöz legyen köze.  Ez a csodálatos evangéliumi szabadság. Nem kell Isten elől semmit elrejteni, nem kell kiméricskélni a számára valamicskét az életünkből, s talán éppen az életünk szebbik részét, s azzal a másikkal magunkban bíbelődni. Mindig, mindenben, mindent átható módon, szolgálatban, családi életben, csendességben, igyekezetben, nyugalom óráin, lázas készülődésben, reggeli csendes imáságban, késő esti nyugalomra térésben, közösségben és magányosan, az egyházban, a templom falai között, és kint az utcán, a világban, mindig mindenben Istennel van dolgunk.  Teljes átadás, odaszánás.

2. Másodszor: ebben a szóban – először – a tanítványság nagy titka és feltétele is megjelenik. Idéztem már Jézus szavát - aki az eke szarvára veti a kezét... – és a hátrafordulást, illetve, hogy kicsoda méltó az Isten országára. Jézus ezt éppen akkor mondja, amikor jelentkeznek nála tanítványnak (Lukács 9,57-62). Különös pillanat. Most nem ő az, aki tanítványokat hív, hanem jelentkeznek nála. És ezzel nincsen semmi baj, mert nemes dolog, amikor megdobban valakinek a szíve, és tanítványságra, Krisztus követésére jelentkezik. De az egyik azt mondja: Mester, követlek téged, bárhova mégy, de előbb hadd menjek el, hogy eltemessem atyámat, utána majd követlek téged. Hogy mondja? Előbb hadd menjek el. Előbb - ez persze csak idő. És amikor Jézus azt mondja neki, hogy temessék el a holtak a halottiakat, te pedig jer, és kövess engem, ez nem azt jelenti, hogy ne engedné, hogy eleget tegyünk az emberiességnek, hanem csak azt mondja ki, hogy mi legyen az életed iránya. S hadd kérdezzem fordítva: föl tudod-e függeszteni, képes vagy-e felfüggeszteni a Krisztus követést? Felfüggeszthető-e a neki való engedelmesség, az országa ügyének szolgálata? Van-e intermezzo, kivárás, miszerint előbb ezt, előbb azt, fontos, nagyszerű, nemes dolgokat, emberies ügyeket, aztán majd jöhet Jézus? Meghagyom, mintha Jézus szavában a súlyos és nehezen magyarázható kijelentés – temessék el a holtak a halottaikat – elutasítás lenne. És azért érezhetjük ezt így, sőt meg is kell ezt éreznünk, mert mintha a jelentkező szabna feltételt a követéshez. Pedig az az előbb, amiről Pál beszél, ez a proton azt jelenti, hogy nincs már feltétel. Amikor Istenhez fordulunk, odaadjuk magunkat, nincs feltételünk.  Előbb - ez feltétel nélküli megadást jelent. Ha egy gyermek az édesanyja karjaiba veti magát védelemért, oltalomért, akkor úgy, ahogy van teljesen odakapaszkodik. Ha egy fuldoklót ki kell húzni a vízből, akkor teljes egészében húzzuk őt ki. Ha valaki szent szolgálatra ajánlja magát, teljesen és egészen tegye - erről szól a Jézus szava: nincs feltétel, nincs felfüggesztés, nincs kivárás, nincs olyan, hogy előbb ott, aztán majd itt (tudjuk, akkor mindig lesz valami másféle előbb, mindig lesz valami, ami éppen fontosabb, meghatározóbb, szükségesebb).
   
   
3. Ez az először, értjük már jól: minőség. Nem érdekes, hogy mennyi eredményt tudok felsorakoztatni ahhoz, hogy jóra billenjen a mérleg nyelve, mondván: lám, azért az Úrnak, az ügynek, az evangélium ügyének, az anyaszentegyház üdvének-javának, Isten országának több jutott a mérleg serpenyőjébe. Ötven plusz egy százalék, mondjuk.  Először - ez minőséget jelent. Ez az egész élet-gyakorlatom. Minden erre irányul. Minden ebből indul ki. Minden ide érkezik. Azért olyan megrendült, szinte áhítatos az apostol csodálkozása: nem úgy ahogyan remélte, nem aszerint, ahogy kinézte a macedónokból, hogy mennyi fog kitelni belőlük, és mennyit fognak beletenni majd a nagy közös gyűjtésbe, és mennyit lehet Macedóniából Jeruzsálembe vinni a testvéreknek, és mennyit fog ez kifejezni, és mit fog ez mutatni az egyenlegben, hanem úgy, hogy ők először az Úrnak adták magukat, aztán nekünk is. És most érez rá egész apostoli szolgálatának a nagy titkára: hiszen ő mindig is ezt prédikálta, mindig erre hívott! Mégis, megrendül szinte, amikor ez bekövetkezik. Kívánom lelkipásztor testvéreim, igehirdetők és szolgák, kívánom nektek ezt a legboldogabb tapasztalatot és csodát, amikor megláthatjátok, hogyan teljesedik másnak az életében az Isten igéje. Igen, mindegyre megrendülünk, sőt szinte megrökönyödünk, amikor valaki Istenhez hajlik, megtér, átadja magát, és elindul a szent életben. Ez ilyen, valóban? Miért tud ez így lenni? Azt mondja János apostol az első levele 4. részében: mert Ő előbb szeretett. És ott is ugyanez a szó áll. Proton. Isten előbb szeretett. Mikor mi még bűneinkben voltunk, mikor mi még Istennel hadakoztunk, mikor mi még építettük önmagunk köré a hamis önvédelmi burkot, hazugságból ti., hogy nincsen Isten, mikor mi még Isten szent törvényét két lábbal tapodtuk, akkor Isten elküldte az Ő Krisztusát, és benne minket előbb szeretett. Ezért nem olyan nehéz ez az életdöntő mozdulat, de ezért mégis nagy titok. Nem olyan nehéz hálás szívből, Isten szeretetből odaadni magunkat teljesen az Úrnak, hiszen Ő Krisztusban odaadta önmagát nekünk. Előbb - ez isteni minőség.
   
   

   Mert, ha valaki megkérdezi, hogy kell ezt csinálni?  – a válasz ez: így, ahogy ezt Isten megtette az Úr Jézus Krisztusban. Meddig kell ebben elmenni? Ameddig a mi teremtő Istenünk Jézus Krisztusban elment.  Milyen mélysége van ennek? Éppen olyan mélysége, mint az Isten Jézus Krisztusban megnyilvánuló örökkévaló és megmentő szeretetének, mint az üdvözítés nagy titkának. És lám, Pál is csak ámul, hogy amit ő hirdetett, amire hívogatott, amiért küzdött, amiért bejárta a fél világot, az így teljesedik a macedónokban.  Előbb - de nem Pálnak, nem Titusnak, nem Péternek, nem Jánosnak, nem az apostoloknak, nem az evangélistáknak, tanítóknak, csodatevőknek, nem az anyaszentegyháznak! Előbb az Úrnak. Pál azért is csodálkozik, mert megtapasztalt valamit, ami, hiszem, majd titeket is megsegít jobban érteni ezt a titkot. Mindezt az a Pál apostol mondja, aki, a Korinthusi levélben felsorolva Krisztus feltámadásának tanúit (1Korinthus 15), azt írja: és végül – legvégül – megjelent nekem is, mint egy idétlennek. Igen, a tanítványság időrendjében Péter kezdi a sort, és Pál a végén kullog. Előttünk is járnak idősebb lelkész testvérek, szülők, nagyszülők, évszázadok keresztyénéi, és mi most valahol itt vagyunk a sor végén, itt, a mi időnkben, 2016-ban. Még azt is jelentheti, amit a szavakból ki lehet következtetni: megjelent az Úr legvégül, legutolsó sorban, nekem is, mintegy idétlennek, mint torzszülöttnek, aki valóban a sor legvégére való, én vagyok a legkisebb az apostolok közül. Mégis, az isteni előbb, vagyis, hogy Isten előbb szeretett minket, éppen ugyanaz az utolsónak is mint az elsőnek. Ha ez az előbb, vagyis a mi önmagunk felajánlása a szent szolgálatra, az Úrnak való engedelmességre, az isteni elhívás betöltésére, szent apostolságra minőség, vagyis mindig minden körülmények között ugyanaz, akkor mennyivel inkább Istennek Jézus Krisztusban kinyilvánított szeretete. Ezért tudnak a keresztyének csodálatos testvérei lenni egymásnak, mert egyféleképpen, egy ugyanazon módon kapják ezt a nagy kegyelmet, ezt a mindent megelőző istenit.
   
   
   

   Előbb. Vigyétek el ezt az egy szót a szívetekben erről a mai estéről, és ne feledjétek: az igaz tanítványok előbb az Úrnak adták magukat. S miért? Mert Ő előbb szeretett bennünket. Az elsőt és az utolsót is ugyanúgy - mindig.

   Ámen