Eljöttek érte

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Kétségtelenül, hogy nekünk, keresztyéneknek mulasztásaink vannak abban, hogy keveset beszélünk a családról. Sőt, mintha csak utólagosan sok-sok évvel vagy évtizedekkel vagy akár nemzedékekkel elkésve is csak kommentálnánk, hogy mi zajlik a mai világban, különösen a nyugati civilizációban a családdal. Olykor csak megállunk, a kezünket széttárva, sajnálkozva, hogy az emberi életnek, a társadalomnak a legelemibb megtartó közössége, a család hihetetlen nagy válságban van. Sem statisztikákat, sem adatokat nem érdemes most idézni, ismerjük ezeket mindannyian nagyon jól. A mulasztásunk, vagy figyelmetlenségünk egyik különös oka talán abban rejlik, hogy amikor Isten igéjét olvassuk, mindig egy magától értetődőséggel találkozunk, Isten igéje a családról, az emberi élet alapvető közösségéről mindig magától értetődő módon szól, még akkor is, ha olykor egy-egy történetből vagy bibliai tanácsból meglátjuk, hogy a régi időkben is voltak drámák. Olykor megingott egy-egy családnak az élete, vagy tönkre is ment, ám a család intézménye – ha szabad ezt a szót használni – megkérdőjelezhetetlen volt. Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség egyöntetűen tanít és beszél erről. Például a Példabeszédek könyve a fölnövekvő nemzedéket buzdítja, vagy az Újszövetség pásztori levelei az első keresztyéneket tanítják, vezetik arra, hogy miképpen kell a család közösségében megélni Istennek a szent valóságát.

Ma Márk evangéliuma egy megrendítő történetet hoz elénk, Jézus családjának a történetét, és egy olyan összeütközést, amit nagyon nehéz megérteni, s még nehezebb magyarázni, és még ennél is nehezebb – ha meg is értettük a történetet – mintegy beletörődni abba, amit itt hallunk. Néhány rövid szóval hadd jellemezzem a felolvasott részt. Márk előbb két rövid mondatban jelzi, hogy Jézus atyafisága – vagyis legközvetlenebb rokonsága, édesanyja és a testvérei – elindulnak, hogy megfogják Jézust, hazavigyék, mert elterjedt felőle a hír, hogy magán kívül van. Ez a szál egy pillanatra eltűnik, majd később azt olvassuk, hogy meg is érkeznek Jézushoz, aki éppen egy sokaság kellős közepén ül és tanít és üzennek neki: megérkeztek érte. Jézus kérdéssel üzen vissza: - Ki az én anyám, kik az én testvéreim? Végignézett a sokaságon, rájuk mutatott és azt mondta: Imé, az én anyám és az én testvéreim, mert aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem, nőtestvérem és az az én anyám!

Most azonban nem a történetnek a végéről szeretnék szólni, hanem az elejéről, az indításról, ezekről a súlyos drámai szavakról: miután az övéi meghallották mindazt, amit Jézus tett, amit Jézus tanított, illetve mindazt, ami Jézusról elterjedt, elindultak, hogy megfogják őt. Más helyeken ezt a görög szót így fordítjuk, hogy letartóztassák. Nyílván, ha hatóságról van szó, ott szabatos és pontos is az utóbbi fordítás. Például, amikor kivonul a katonaság és a rendőrség, és megfognak valakit, akkor azt úgy kell fordítani, hogy letartóztatják. De ugyanez az ige fejezi ki most a család szándékát is, le akarják fogni Jézust, haza akarják vinni. Most még az igazi okokról sem akarok szólni, mert előbb látnunk kell, amit Márk evangélista megjegyez: „mert azt mondták, hogy magán kívül van.” Ezen a megjegyzésen már kétezer éve vitatkoznak a Biblia-tudósok, ki ezt, akik azt érti rajta. Talán a család mondja, hogy Jézus magán kívül van, vagy inkább a tömeg véleménye ez Jézusról, vagy Jézus ellenségei vádolják ezzel? Hiszen vádolják azzal is, hogy a csodáit úgy teszi, hogy az ördöggel cimborál, továbbá megszegi a szombatnapi törvényt, megtöri Isten népének szent életrendjét. Néhány biblia-tudós annyira mentegetni akarja Jézus családját – mert itt mentegetni kell a családot –, hogy ezt a megjegyzést - „mert azt mondják, hogy magán kívül van” - egyenesen a tömegre vonatkoztatják, ez nyelvtanilag lehetséges. Nem Jézus van magán kívül, hanem a tömeg van magán kívül. A tömeg annyira belelkesedett, mint ahogy mi szegény magyarok mikor végre már nyertünk egy olimpiai aranyérmet. A vendéglőkben ülők kirohantak és üvöltöttek az utcán, szinte magán kívül volt a tömeg. Igen, lehet ezt így magyarázni. Jézus föllelkesítette az embereket, akik mintegy extázisba jöttek, „magán kívül van” ezt jelenti, és valóban ez többször megtörtént, az evangéliumok rendre tudósítanak róla. Amikor Jézus csodát tett, betegeket gyógyított, nagyszerű, lenyűgöző módon tanított, elámultak, elcsodálkoztak, szent révület vett rajtuk erőt, mintegy kikerül önmagukból, ek-sztatikus állapotba kerültek, külső hatások ragadták el őket. Ha azonban szigorúan és pontosan vesszük azt, amit Márk evangélista mond, akkor egyértelmű, hogy ezt itt Jézusra vonatkoztatták. Sőt, bátorkodom azokkal is egyetérteni, akik szerint maga Jézus családja mondta ezt. És ebből egy nagy dráma kezd kibontakozni. Elmennek Jézusért, hogy ha kell, erőnek erejével hazavigyék. Hogy megmentsék. Hogy megóvják a bekövetkező veszedelemtől egyrészt Jézust is, s természetesen önmagukat is, elsősorban a szégyentől: az ő gyerekünk, közöttük nőtt fel. Később majd Márk evangéliumában olvasunk arról is, hogy több oka is volt – emberileg szólva – Jézus családjának, hogy mintegy kivonják Jézust a forgalomból, hazavigyék. Hasonló ez ahhoz, ami, sajnos előfordul, hogy idős, agyér-elmeszesedésben szenvedő ember elkóborol, és a családja utána megy, megkeresi és hazaviszi, hogy biztonságban legyen. Vagy, ahogy az elkószált kamaszgyereket kerestetik, s ha megtalálják, ha kell, erőnek erejével is hazaviszik, hogy biztonságban legyen és a családot se érje szégyen. Igen, egy alkalommal, amikor Jézus szülőfalujában szolgál, már csúfolják őt is, a családot is, hogy: hát, nem ez az ácsmester meg a családja, ezek a jött-mentek, akik valamikor eltűntek innen és aztán előkerültek. Kik ezek? Sőt, Jézus szülőföldjét is csúfolják, mikor tanítványokat hív el, Nátániel ezt mondja magában: jöhet-e Názáretből valami jó?

De alaposabban is meg kell vizsgálnunk, hogy vajon mit jelent ez kifejezés: magán kívül van. Utaltam már arra, hogy ez elragadtatást, lenyűgözöttséget jelent, akár még vallási értelemben vett eksztázist vagy valamiféle vallásos révületet is, és jó okunk van feltételezni, hogy Jézus nyilvános szolgálatát kísérő szóbeszédek inkább erre vonatkoznak. Jézusban egy különös alak jelenik meg, egy soha nem látott, nem ismert, el nem gondolt vallási személyiség, és ezt éppen ez a családi dráma mutatja meg a legigazabban. Mert egyrészt Jézus ellen – emberileg szólva – semmit sem tudnak felhozni. Nem tudják azt mondani, hogy szélhámos volna, nem tudják azt mondani, hogy Jézus egy önhitt alak, aki messiáskodni kezdett. Nem tudják azt sem megtenni vele, amit híres emberekkel szoktak, hogy rászáll a bulvársajtó,s  mindjárt találnak is valamit a zsebében, vagy a pénztárcájában vagy az életében, valami stiklit, bűnt, valami gyanús kapcsolatot. Jézus csodáitól, gyógyításaitól, a személyiségétől mindenki le van nyűgözve. Fölfoghatatlan a számukra. Természetesen, a támadás megindul, és a kifejezés – magán kívül van  -  sok minden egybe is, hiszen Jézus fellépése sok mindent sért is.

Amikor elkezdtük olvasni Márk evangéliumát, rögtön konfliktusokról olvastunk. A tanítványok bemennek a vetésbe szombatnapon kalászokat tépni. Jézus szombatnapon beteget gyógyít. Jézus szóba áll a bűnösökkel. Mindenki meg van döbbenve, hogy ki ez a szent ember, aki éppen ellenkezőleg, mint Keresztelő János, vagy sok ismert szent ember, nem kivonul a bűnösök közül, hanem bemegy közéjük. Jézus bemegy a sűrűjébe. És fölteszik a kérdést, ki ez a Jézus, aki a bűnösökkel, a paráznákkal, a vámszedőkkel, a prostituáltakkal, a stricikkel, a gyilkosokkal, a tolvajokkal egy asztalhoz ül? Igen, Jézus mondja: nem az egészségesnek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek, és nem jöttem máshoz, mint Izrael házának elveszett juhaihoz, és. Isten jó esztendejét és kegyelmét hirdetem. De értjük jól, megrezdül és megmozdul és meginog minden, mert ki van már alakítva, be van már rendezve az élet, és ebben a berendezett életben megkérdőjelezhetetlenül ott van a család is, a család tekintélye is, amely nem sérülhet. Hát el kell menni a „fekete bárányért”, mert lassan ez lesz Jézusból, és haza kell vinni. Jézus ellentmondások tűzébe kerül és – még egyszer mondom – a családja meg akarja Őt menteni. Nem megtagadni akarják Jézus, csak megragadni. Van, aki ezt a történetet úgy olvassa, hogy itt Jézust megtagadja a családja. Ez nem igaz, mert akkor hagynák a sorsára, vagy  – mai nyelven szólva – kiadnának egy nyilatkozatot, melybe bejelentik, hogy elhatárolódnak Tőle, ezek ismerős dolgok a mai világban is, különösen a politikában. Ott bizony, még családtagoknak is illik egymástól elhatárolódni. Nem, nem, nem, ők meg akarják menteni!

Ám, kedves testvérek – és itt érkezünk el mai igénk velejéhez –, azt kell mondanom, hogy nem menthetik meg őt, Jézust nem lehet megmenteni – emberileg szólok –, és ezt nemcsak a család nem tudja megtenni, de nem tudja megtenni a tanítványi közösség sem. Majd, ha előbbre jutunk az evangélium olvasásában, a 8. részben már arról olvashatunk, hogy Jézus jelenti tanítványainak, hogy Jeruzsálemben az Ember Fiát elfogják, halálra ítélik, megfeszítik, meghal, és a harmadik napon föltámad. Ekkor megragadja Péter Jézust, és kiabálni kezd vele: mentsen Isten, Uram, nem történhetik ez meg Tevéled! És akkor Jézus megfordul, s azt mondja Péternek: Távozz tőlem Sátán, mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra. Nem tudják Jézust megmenteni a tanítványok. És Pilátus sem tudja megmenteni. Idézzük csak fel János evangéliumából, milyen hosszasan írja meg az evangélista, hogy az egyébként közönyös, cinikus, hatalmaskodó római helytartó, akiben most megszólal a jogérzék, hogy mégsem lehet ezt a justismord-ot elkövetni, mi mindent meg nem tesz, kimegy, tárgyal – ez egy ártatlan ember, elengedem, jól van, válasszatok, mosom kezeimet! – igen, Pilátus sem tudja megmenteni. És, hadd mondjam azt is, mert ebben érünk el ahhoz, amit én messiási titoknak nevezek, az ördög sem tudja Jézust „megmenteni!” Pedig szívesen mentené. Amikor megkísérti. Idézi a zsoltár, amelyet a lekcióban olvastam: ha Isten fia vagy, ugorj le a templom párkányáról, meg van írva, angyalaidnak parancsolt felőled, hogy lábadat ne üssed a kőbe! Mert amit Jézus majd elvégez, a bűnökért való halála által az lesz ember abszolút megváltása. Van, aki nem érti ezt, mert nem tudja érteni, nem tudja felfogni, hogy ez a csodálatos személyiség, a megígért Messiás a halál útján indul el. Sem a családja, sem a tanítványai nem értik. Van, aki nem érti, hogy miért áll ott, mintegy közönyösen s hagyja a vádakat válasz és védekezés nélkül, s nem él a felkínált lehetőséggel, nem keres egérutat, nem érti ezt Pilátus. S van, aki érti, persze, ördög őfelsége érti, hogy fel kell kínálni Jézusnak menekülési vágyat, mely bennfoglalt az emberi életösztönben: mentsd meg magad! S majd mintha megsokszorozott erővel és hangon, a kísértő kiáltozna Jézus keresztjénél: Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, ha Isten Fia vagy, szabadítsd meg magadat és szabadíts meg bennünket is. Igen, ott van ebben a nagy drámában, Jézusnak és az Ő családjának a nagy drámájában a messiási titok, ez pedig kedves testvérek az, hogy Isten az emberi világba, az emberi történetbe rejti el Ő üdvözítő munkáját, ám úgy, hogy közben fölnyitja ezt az emberi történetet, és egy szempillantásra mindent érvénytelenné tesz, hogy aztán Krisztusban, a halálon győztes, föltámadott Úrban egy új szövetséget kössön az emberrel.

Mit jelent az, hogy Isten az ember világába elrejtve végzi üdvözítését? Márk evangélista talán a  legszigorúbb ebben a tekintetben, bár a többi evangélista is utal rá.  Márk mintegy szigorú, szűk szavú novellista, nem enged a szorításból, és evangéliumán végigvonul, újra meg újra jelentkezik a megjegyzés, hogy nem értették Jézust. Nem hittek Jézusban. Még amikor a feltámadásról szóló tudósítást adja, ott is azt olvassuk, hogy Jézus megjelenik a tanítványok körében, szemükre hányja hitetlenségüket. Nem hittek az asszonyoknak, akik kijelentették, hogy föltámadott, nem hittek az emmausi tanítványoknak, nem hittek semminek, asszonyi fecsegésnek tartották, hagymázos dolognak. És ugyanezek a tanítványok már korábban is számos alkalommal tettek tanúbizonyságot arról, hogy nem értik őt. Oh, hitetlen nemzetség – fakad ki Jézus, amikor lejön a megdicsőülés hegyéről, és látja, amint a tanítványok kóklerkednek, próbálnak beteget gyógyítani – meddig kell még veletek lennem, meddig kell még benneteket eltűrnöm? Egy más alkalommal mondja, kérdezi tőlük: hát ti sem értitek –, amikor csodálatos példabeszédeken szól Isten országáról. Nem értették, nem hittek benne, fogalmuk se volt, hogy mi történt, de valami történt, ami megragadta őket, mintegy kiröpítette őket önmagukból, noha a maguk embervilágának, a maguk tapasztalatának, a maguk elgondolásának menetéhez akartak mindent hozzáigazítani. Még az Apostolok Cselekedetei elején is azt olvassuk, hogy amikor a Feltámadott búcsúzik mennybemenetelekor a tanítványoktól, megkérdezik tőle: Uram, hát nem most állítod helyre az országot? Még akkor is.

Bizony, testvérek, az egész tanítványi életet végig kíséri, és végig kíséri a mi életünket is sok-sok küszködésünk és értetlenkedésünk: hát nem most? Hát ez nem azt jelenti? Hát ebből nem az következik? Hát nem úgy kell annak lennie? Nagy titkot munkál Isten az emberi világban, az Ő üdvösségének titkát. S azért vagyunk sokszor zavarban, mert Isten ezt úgy munkálja, hogy fölnyitja – erősebb kifejezéssel: egy pillanatra fölbontja – mindazt, ami emberi világunkban összeszervesült, mindazt, amit mi magától értetődőségnek, evidenciának tartunk. Mennyire magától értetődő számunkra az, hogy a tisztát nem lehet a tisztátalannal összekeverni,  és az is, hogy a tisztát meg kell óvnunk mindentől, rossz gondolattól, bűntől, kísértéstől, hamisságtól. Vannak érzéseink, gondolataink, tárgyaink, emlékeink, melyek a számunkra szentek és így is akarjuk őket megőrizni, sokszor saját magunktól is védjük ezeket. Milyen egyszerű ezt belátni. Így vagyunk például az ünneplő ruhával, azt nem vesszük föl csak úgy, nem fekszik le az autója alá senki a legszebb esküvői öltönyében, hogy megszerelje, és nem ölt menyasszonyi ruhát a háziasszony, hogy abban készítse el a leveshez a rántást. És így vagyunk az érzésekkel is. A magyar ember sokszor inkább befogja a fülét,  csak ne is halljuk, hogy mások foltot ejtenek a nemzet becsületén. Aztán ugyanilyen evidens dolognak számít – még ha sokszor meg is inog -, hogy a bűnösnek és az igaznak nincsen köze egymáshoz. Így énekeljük, így tanuljuk zsoltárunkban is: boldog ember az, aki nem jár a hitetlenek tanácsán, nem áll meg a bűnösök útján, és nem ül bele a csúfolók székébe. Az igaz embernek ezekhez semmi köze nincs. S sorolhatnám még ezeket a magától értetendő, evidens dolgokat, melyek Istennek a gondviseléséből következnek, Isten így tartja fenn a világot, így kormányozza a világot, így őrzi meg a világot attól, hogy eluralkodjék benne a bűn. Isten az Ő gondviseléséből hatalmakat, erőket, törvényeket, rendeket, emberi intézményeket adott, hogy föltartóztassa a rosszat, - mintegy gátként magasodik a jogrendszer, mely védőgyűrűként védi az emberi életet, és milyen nagy baj lenne, ha beszakadna a gát és elöntene bennünket a szenny és az iszap! Most viszont azt olvassuk Márk evangéliumában, hogy Jézus áttöri, fölbontja ezeket az evidenciákat. Leül a bűnösök asztalához, meggyógyítja az ördöngöst, megszabadítja a betegségtől azt a beteget, aki fölött legfeljebb csak arról lehet vitatkozni, hogy a saját bűnei miatt beteg-e vagy a szülei bűnei miatt. Jézus közéjük megy, közösséget vállal velük, minden felbomlik. Csoda-e, ha azt mondják: magán kívül van? Normális ember ilyet nem csinál.

De Istennek abnormális módon kell az ember világába beavatkoznia, mert azok a gátak, azok a szabályok, azok a rendek, azok az evidenciák, amelyeket az ember évezredek során építgetett föl magának, egyszerre csak kiüresedtek, hamissá, üressé váltak. Vagy még pontosabb, ha azt mondom: magát Istent akarták mintegy fogollyá tenni. Mikor Jézus megkérdezi szombatnapi gyógyításakor, hogy szabad-e szombatnapon jót tenni vagy gonoszat tenni, életet menteni vagy kioltani, mindenki meg van döbbenve. Isten sem dolgozik szombatnapon, Isten is leáll, mit csinál itt ez a Jézus! Isten nem másítja meg a törvényét, a bűnért bűnhődni kell. Miért mondja Jézus: eredj el, megbocsáttatnak a te bűneid. Hol a bűnhődés? Bizony, az ember szívében olyan mélyen gyökerezik az istenkedés vágya, hogy a legszentebb isteni rendeket is eltorzítja, s mintegy foglyává teszi Istent. Isten csak így tud működni – véli az ember. Isten csak itt és itt van jelen, Isten csak ekkor és ekkor oldoz fel. Isten csak ilyen és ilyen feltételekkel gyógyít. Jézus korának nagy szentjei – így mondom: szentjei! hadd védjem őket, mert szent emberek voltak -, a farizeusok, ha szabad azt mondani, olyanok voltak mint a régi GELKA-sok, akiknek ott volt a zsebükben mindenféle géphez a használati utasítás. Volt a régieknek Istenhez is használati utasításuk. De most mindez megbomlik. Ám nem azért, mert Jézus felforgató volna. Olyanból mindig volt és mindig is lesz. Nem azért, mert ez egy kamaszságában megmaradt késői lázadó volna, s nem azért, mert ő lett volna a későbbi anarchisták előfutára, nem azért mert lett volna a szektavezér örök prototípusa, aki azért jön, hogy széttépje az emberi életeket. Nem. A 35. versben ezt olvassuk: mert aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem, nőtestvérem, az az én anyám. Mi az Isten akarata? Az, hogy az evangélium által az emberek megtérjenek, és üdvösségre jussanak. Ez az Isten akarata. Jézus egy új szövetséget köt most, a kegyelemnek a szövetségét, s ennek a szövetségnek az abszolút szerzője Isten, ebben a szövetségben az erők egyirányúan mozognak Isten felől az emberhez, ebben a szövetségben az ember elfogadó fél, elfogadja Isten szeretetét, Isten áldását, Isten megújító kegyelmét, ebben a szövetségben az ember kiereszti a kezéből a használati utasítást, amit innen-onnan beszerzett, és elfogadja – ha már a képnél tartunk – Isten használati utasítását. Olyan akar lenni, aki az Isten akaratát cselekszi.

Egy nagy, mély és emberileg szólva érthetetlen dráma kellős közepébe vitt bennünket az evangélista, egy családi dráma kellős közepén megmutatja nekünk Istennek ezt az üdvözítő munkáját, amely – valljuk be –megrendíti és megkérdőjelezi azt is, amit mi Istenről gondolunk, amit a szent életről elképzelünk, ahogyan Istenről elgondoljuk, miképpen van itt a világban, hogyan van velünk,  - de azért, hogy meghívjon bennünket egy új szövetségre. Igen, testvérek, igaz, amit Jézusról mondanak: magán kívül van. Azon a „magán” kívül, amit róla képzelnek, azon a „magán” kívül, ahogy Jézusról feltételezik, hogy milyen egy normális ember, milyen az az ember, aki tudja, hogy Isten hogyan működik, és működteti Istenét. Jézus ezen kívül van. És meghív bennünket is egy ilyen lépésre. Pál apostol beszél erről a 2. Korinthusi levélben, amikor azt mondja: Ha magunkon kívül vagyunk, az Istenért van, ha józanok vagyunk, az tiérettetek van, mert a Krisztus szeretete szorongat bennünket. El kell jutnunk oda, hogy kilépünk mintegy önmagából, megszokott énünkből, jól körülbástyázott világunkból, az evidenciáinkból, mechanizmusainkból, azokból a képzetekből, hogy minden együtt van, és jól működik. De nem a semmibe lépünk ki, hanem Krisztus Istenéhez, aki egy új életre, új szövetségre, új életrendre hív meg. Igen, minket a Krisztusnak szerelme szorongat.

Ámen