Eljő reátok

Ünneplő gyülekezet, szeretett testvéreim!

Ünnepben nehéz súlyos szólni, ünnepben szeretnénk könnyűvé válni, fölemelkedni, kibontakozni életünk nehézségei közül, szeretnénk a problémáinkat, gondjainkat egy pillanatra elfelejteni és az ünnep örömében, fényében, dicsőségében megújulni és megerősödni. Még nehezebb a nehézségeinkről szólni, amikor konfirmáción ünnepelünk, amikor itt vannak gyermekeink, unokáink, itt vannak életüket elkötelező fiatalok és felnőttek, és minden imádságunk, minden kívánságunk az, hogy ők is új erőkre kapjanak, újabb bíztatást kapjanak ebben az ünnepben. Mégis, a felolvasott ige arra kényszerít, hogy szóljak néhány szót azokról a gondokról és problémákról és életünket meghatározó erőkről, melyekre nézve éppen érint is minket Pünkösd üzenete, melyekre nézve éppen Isten Szent Lelkének kitöltetése segít, buzdít és bátorít bennünket.

Erőtelen, értetlen és szeretetlen világban élünk, egy erőtelen, értetlen és szeretetlen világ uralkodik rajtunk. Ám ha továbbá erről csak annyit mondanék, hogy ilyen világ vesz bennünket körbe, csak a felét mondanám el az igazságnak, és a féligazságoknál nagyobb és veszedelmesebb áltatás nincsen. Ezért tovább kell mennünk. Az erőtelenség, az értetlenség és szeretetlenség uralkodik is rajtunk. Amikor Pál apostol arról szól a szorongó, félelmek, aggodalmak között élő keresztyéneknek, hogy mi nem a félelemnek lelkét kaptuk, hanem az erőnek, a józanságnak és a szeretetnek lelkét, éppen erre mutat rá (2Timóteus 1:7). Éppen arra mutat rá, hogy a keresztyén hit, az Isten Lelke által való föltöltekezés nem valami szent azilumba visz ki bennünket, nem valami fényes és dicsőséges magasságba távolít bennünket, ahol sem erőtelenséget, sem értetlenséget, sem szeretetlenséget nem ismerjük, ahol mindez már nem honos, és így, e terhektől megkönnyebbülvén emelkedhetünk is föl, mintegy kidobálva életünk léghajójából a ballasztokat, hogy megmeneküljünk. Arról beszél az apostol, hogy Isten úgy akar bennünket fölemelni, hogy bennünk és általunk Szent Lelke hatalmának erejében legyőzi mindezeket, merthogy ezek uralkodnak is rajtunk. Amikor a tanítványok Jézus mennybemenetelekor - ebből a jelenetből olvastam fel a mai igét – meghökkenve és egyre mélyülő értetlenséggel, növekvő szorongással kérdezik feltámadott Mesterüket, hogy: - uram, nem most van az az óra, amikor elhozod az országot, elhozod az erőnek, az értelemnek, a bölcsességnek és a szeretetnek az országát, nem most győzetik akkor le minden sötét hatalom? - akkor feleli Jézus: - Nem a ti gondotok tudni az időket…, hanem vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok.

Először erről kell néhány gondolatot elmondanom, amit Jézus itt közöl: „minekutána a Szentlélek eljő reátok.” Annyira szokatlannak ez a kifejezés, s nemcsak azért, mert régies talán, hanem mert valóban szokatlan, hogy a modern fordítások már nem is vállalkoznak arra, hogy a mai olvasót szó szerinti fordítással fárasszák, így: „eljő reátok” – s inkább úgy fordítják: eljön hozzátok a Szentlélek. És ezt értjük is – eljön, eljön hozzánk a Lélek, mert várjuk a Lelket, eljön hozzánk a Lélek, ide megüresedett, sötét hatalmak által uralt életünkbe, s jöjjön a Lélek, mintegy szabadítóként, szabadítson meg bennünket, kopogtasson be az ajtónkon, jöjjön hozzánk, szívünk, életünk nyitva van, várjuk őt nagy és szent várással.  De Jézus – éppen Jóél próféta jövendöléséhez igazítva azt mondja: - Eljő reátok – szó szerint így: reátok. Ez pedig azt jelenti, hogy megmutatkozik Istennek és embernek az örök viszonya, az az örök viszony, amelynek a megbolygatása, fölborítása miatt lettünk mi az erőtelenségnek, a tudatlanságnak és a szeretetlenségnek a foglyaivá. Tehát az az örök viszony mutatkozik itt meg, amelyben ha nem tudunk és akarunk élni, csak bűnt, bajt és átkot hozunk magunkra. Megmutatkozik egyrészt az ember oldaláról az, hogy Isten és ember között, teremtmény és Teremtő között különbség van. És ezt a különbséget nem tudjuk másképp kifejezni, mint úgy, hogy én vagyok itt alul, és Isten van ott fönt. Én vagyok az, aki Ábrahámmal együtt csak azt tudom mondani: por és hamu vagyok, Isten pedig az, akiről a zsoltár azt mondja: az egész univerzum az Ő ujjának munkája. Én vagyok az, aki múlandóság közé rekesztve élem az életem, Isten pedig az, aki örökké való. Én vagyok az esendő és  törékeny, én vagyok a képmás, Isten pedig az örökkévaló és az örök minta. S ebből megmutatkozik az is, hogy az ember ráutalt Istenre. Nincs is rá jobb szó, azt kell mondanom, hogy oda-utalt vagy hozzá-utalt, de ezzel még mindig csak horizontálisan gondolkozunk, mert az ember oda fel-utalt, oda fel-szorult, Istenre utalva él, és amíg ezt föl nem ismeri, be nem látja, addig a szívét sem tudja megnyitni. Addig csak azt kérdezi, amit a tanítványok kérdeznek: - hát nem most jött el az a nagy idő, nem most van itt az ország ideje, nem most van az ideje a nagy helyreállításnak? Hiszen minden erre utal, úgy meggyűlt már a világban a tétovaságunk, az erőtlenségünk, úgy meggyűlt már a világban a gonosz, a rossz, a szeretetlenség, hogy jöjjön már, mert jőnie kell, mert így nem mehet tovább, itt van hát az idő. S mégis, ahogyan a méltatlankodó tanítványoknak is meg kellett érteniük, úgy nekünk is meg kell értenünk: csak, amikor valóban belátjuk, a szívünk legmélyében belátjuk, hogy ráutaltak vagyunk Istenre, akkor nyílik meg a szívünk, ezzel nyílik a szívünk. Mert nem a helyzetet kell, megoldani, arra van vállalkozó bőséggel ebben a világban. Mióta világ a világ, helyzetmegoldók mindig voltak és mindig is lesznek, kedves testvérek. Ők mindig elmondják nekünk, hogy ez a helyzet, ez a probléma, és azt így meg így kell megoldani. De valójában: téged kell megoldani, az életedet kell megoldani, az elveszett szívedet kell megoldani, az Isten-nélküliségedet kell megoldani!

És egyúttal, Isten felöl nézve a kifejezés, hogy „eljő reátok a Szentlélek”, jelenti Istennek hatalmát, de jelenti Istennek kegyelmét is. Így is tanultuk, amikor Isten gondviseléséről olvastuk a Kátéban: hiszem, hogy Isten mindent, ami ebben a világban történik, jót és rosszat, bőséget és éhséget, születést és gyászt, betegséget és egészséget, örömöt és szomorúságot, mindent a javamra tud fordítani, mert Ő mindenható Isten, és hiszem, hogy javamra is akarja fordítani, mert Ő könyörülő Atya. Vagy még egyszerűbb, ahogy ezt a 62. zsoltár végén olvassuk kedves testvérek, egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt, hogy Istené a hatalom – és hozzáteszi a zsoltáros – és Tiéd, Uram, a kegyelem is (Zsoltár 62: 12-13). Eljő rátok a Szentlélek! Micsoda hatalmas ige ez, testvéreim, milyen feltétlenség van benne! Nem hozzám jön, nem én engedem be, ha kopogtat és méltóztatok rá, nem keres meg előre udvarias levélben, hogy igyekszem hozzád, hanem eljő reátok, erőt vesz rajtatok, lenyűgöz és megragad benneteket – és ugyanakkor, micsoda kegyelem ez! Mert Isten Lelke nélkül nincs élet. Isten Lelke lebegett a vizek felett, a káosz felett a teremtés hajnalán (1Mózes 1:2). Aztán azt mondja a zsoltáros, amikor Isten világuralmáról beszél: látom, Uram, minden teremtményedet, Hozzád kiáltanak, bőséggel megadsz nekik mindent, lelkedet visszavonod tőlük, elhullanak, szűkölnek és megsemmisülnek, lelkedet kibocsátod reájuk, és újra megelevenednek (Zsoltár 104:27-30). Lélek nélkül nincsen élet. Milyen kegyelem hallani, amit Jézus mond: - és eljő rátok a Szentlélek.

Hármat ajándékot adott Isten Szent Lelke pünkösd napján az egy akaraton együtt levő tanítványoknak, és ez a három éppen megfelel annak, amivel meghatároztuk mindazt, ami bennünket foglyul ejt, mindazt, ami uralkodik rajtunk, s amiből nem tudunk kibontakozni. Isten Lelke a tanítványoknak erőt adott. Isten Lelke az erő lelke. És szükség is van az erőre, hiszen azt mondja Jézus: Vesztek erőt, minekutána eljő a Szentlélek reátok és lesztek nékem tanúim. Igen, Isten Szent Lelkének ereje nélkül, a felhatalmazó lélek nélkül a keresztyéni élet megáll önmagánál, megmarad puszta érintettségnek, elrejtett, zárt és elmondhatatlan misztikának. Valaminek, amit belül hordoz az ember, de nem lép ki belőle soha. Márpedig a keresztyénség arról ismerkszik amit itt is hallunk Jézus szavaiból: lesztek nekem tanúim a földnek végső határáig. Így akarja Isten, hogy hitből hitbe, bizonyságtételből bizonyságtételbe, tanúságtétel által, mások élete példája által induljunk mi is Őfelé. Lássa egy gyermek, hogy a szülei hogyan élnek, lássa egy felnőtt, ha nem így élt, hogy mikor a gyermeke megtér, mennyit mulasztott s mennyit hagyott ki, s ha kell, vén fejjel is elinduljon a Krisztus útján. Lássa a hitetlen, mit kell lásson, milyen öröm és boldogság hivőnek lenni, s lássa az istentagadó, aki istenével birkózik, akit levetne az égből, hogy csak akkor van boldogsága, ha a saját helyére áll. Erő kell ehhez, testvérek, mert az ember még mindig vitában áll Istenével, még mindig az ősi kísértés értelmében akar Isten lenni, - nem szereti hát Isten követeit. Nem szereti hallani a szót: térjetek meg, nem szereti hallani, amit Péter apostol is mond pünkösdi beszédében: s lesz, hogy mindaz, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik (ApCsel 2:21). Az ember azonban nem szeret segítséget hívni. Megoldani szeret. Helyzetet megoldani. Rájönni a dolgok nyitjára. Az ember a maga ura szeret lenni, nem szereti az Isten cselédeit, az Isten szolgáit. Szájon is veri őket. Hogy mondja Jézus a királyi menyegzőről szóló példázatában? Elküldte a király szolgáit, jöjjetek, minden kész van, kész a kegyelem, kész a szabadulás, kész a dicsőség, kész az üdvösség. S némelyeket közülük megvertek, másokat kihajítottak a kerítésen kívül, s némelyeket megöltek. S elindulni is, micsoda erő kell. S micsoda erő kell ahhoz? És hogy az a gyáva Péter, aki néhány hete még Jézusát megtagadta a főpap udvarában, most kiálljon Jeruzsálem kellős közepére, és bizonyságot tegyen a Feltámadott Jézusról?! S majd ez a Péter, Jánossal együtt, mikor el akarják őket hallgattatni, azt tudja mondani: inkább Istennek kell engedelmeskedni, mintsem embereknek – micsoda erő kell ehhez? Milyen rettenetes szó ez, kedves testvérek, milyen ijesztő, hát gondoljatok bele. Tudnád ezt mondani: inkább Istennek, mint embereknek? Inkább nem kérek ebből – és mégis, kedves testvérek: vesztek erőt minekutána a Szentlélek eljő reátok!

Másodszor, Istennek Lelke az igazság vagy a megértés lelke. Azt mondottam: hihetetlenül és kimondhatatlanul szenved az ember, mert az értetlenség foglya. És ez nem azt jelenti, hogy keveset tudna az ember! Óh, sokat tudunk, nagyon sokat! Csak aztán előbb-utóbb mi is felírjuk – láttam egy pólón szép görög szóval odaírva, magyarra fordítva Szókratész mondását: egyet tudok, hogy nem tudok semmit! A világ egyik legnagyobb bölcse mondta ezt. Egyet tudok, hogy nem tudok semmit. Minél többet tudok, annál kevesebbet értek, s minél többet ismerek a világból, annál értetlenebb vagyok, mert ugyan ez egy gyönyörű világ, csodálatos titkokkal van tele, és az ember is egy nagyszerű valami, és mégis miért ilyen ember? Miért van bűn, miért van betegség, és miért árnyékozza be mindannyiunk életét a halál, miért? Miért, miért? És ki volt Krisztus, és miért így hozta Isten a szabadítást, és mit jelentenek az Istennek titkai? Jézus ezt mondja búcsúbeszédeiben a tanítványoknak: nem hagylak árvákul titeket, elküldöm a vigasztalót, aki megtanít benneteket minden igazságra (János ev. 14-16). Mert nem elég csak nagy bátran kimenni a világba s elmondani: Krisztus él, Isten megtérést kíván tőled, Nála ott van az üdvösség! Óh, kell ez a bátorság és kell ez az erő, de kell a megértés is! Hiszek, hogy értsek – mondták a régiek. Hiszek, és a hitem megértésre késztet, - s nektek is értenetek kell, mert Isten értelemmel ruházott föl, látnom kell, és látnotok kell, mert Isten szemeket adott, gondolnom kell, és gondolnotok kell, mert Isten Lelket adott, és tudnom kell döntenem, és döntenetek kell, mert Isten szívet adott. Eljő reátok a Szentlélek, s amikor erőt vesz rajtatok, nem révületbe estek, nem elszédültök, nem kimondhatatlan és fölfoghatatlan titkok zege-zúgába estek, hanem megtanít benneteket minden igazságra, mert csak az igazság tesz benneteket szabadokká.

S legvégül, kedves testvérek, ez a Lélek a szeretet lelke is. S nemcsak azért a szeretet Lelke - hogy célhatározó értelemben is szóljunk erről -, merthogy szeretet nélkül nincs élet, merthogy szeretet mindennek a gyökere, merthogy ez a világ – ha Goethe kérdésére akarnánk felelni, kérdezi Faustja: „ne kelljen izzadván beszélnem/ arról, amit nem értek én sem;/s miktől együtt van a világ,/megismerjek minden csodát…” -, hogy miktől van együtt a világ? - nos a szeretettől! – felelhetünk rá. Mi mástól? De nemcsak ezért mondjuk ezeket, ezek közhelyek, ezeket tudjuk, ezeket értjük és el is mondjuk. Nagyobb titok van itt! A szeretet Lelkét azért is kapjuk, mert Isten Lelke az új születés lelke is. Isten az embert nem kínban, gyötrelemben, nem keserűségek közepette, nem ízzé-porrá zúzva, nem szétszaggatva és szétszabdalva, majd újra összerakva, hanem igaz szeretetében akarja új életre szülni. Isten Lelke új életre szülő Lélek! A tanúságunk sem ér semmit, csak ha újjászülött emberek vagyunk! Oh, én tudom, a tanúnak mindössze az a dolga, hogy egy megtörtént eseményt tanúsítson, lehetőleg tárgyilagosan, pontosan úgy, ahogy ő látta, s ne keverjen bele semmit, igen így kell tanúskodni. Még Isten dolgairól is. Csakhogy éppen az ember és Isten kapcsolatának a nagy titka, hogy sohasem tudunk Istenből kimenni, és rajta kívül állván Róla úgy szólni, mint egy eseményről, melynek mi csak tanúi voltunk, amit csak kívülről láttunk, amihez, azon kívül, hogy láttuk és hallottuk, voltaképpen semmi közünk! Hiszen, még önmagunkból sem tudunk kilépni, ezt már a filozófusok rég tisztázták – legalább is Immánuel Kant. Mindenről tudok ítéletet mondani, mindent meg tudok mérni, mindent tudok kategorizálni, csak magamat nem tudom, mert magamból nem tudok kilépni. Azt pedig a próféta tisztázza, és az Ige tisztázza, hogy Istenből sem tudok kimenni, mert Ő végére mehetetlen. Így mondja a zsoltár: „Hová menjek a te lelked elől és a te orcád elől hova fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem.” (Zsoltár 139:7-9)

Isten mindenütt jelen van velünk, de hogy új életre hívjon minket, ahhoz kell ez: „Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő rátok…”, igen, hogy új életetek legyen. Nemcsak azért, hogy kapjatok erőt, nemcsak azért, hogy megértsétek a világot, Istent, önmagatokat és a titkokat, hanem azért is, hogy ne uralkodjon rajtatok erőtlenség, értetlenség és szeretetlenség.

            Értetlenség, erőtelenség, szeretetlenség – ugyan, ők kik? Miféle szereplői ők életünknek, mikor és hol születtek, mi az anyakönyvi kivonati számuk? Megidézhetjük őket valami nagy monstre perre emberiségellenes bűneik okán, kik ők? Ők mi vagyunk, testvérek, ők te vagy, te uralkodsz saját magadon, te, mint erőtelen, te, mint értetlen és hitetlen és te, mint szeretetlen! De Isten akar rajtad uralkodni. Erővel, józansággal, és igaz szeretettel. S hogy milyen mély ez a dráma, azt valóban mutatja, hogy nem is lehet erre szót mondani itt, mint amit az apostol ír a Római levélben és másutt is: újjá kell születni. Új életre kell jönni. Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok, hogy újjászüljön benneteket. Mert csak így hiteles a tanú, mert csak így lehet igazán elmondani, Istennek az igazságát is mondani, hogy hiszen velem is, de hiszen nekem is, de hiszen engem is, de hiszen velem is megmutatta az Ő csodálatos erejét, mert én, az erőtelen, el tudtam indulni, mert én, az erőtelen fel tudtam kelni, mert én, az erőtelen meggyógyultam – hiszen nekem is felragyogtatta világosságát. És én, aki csak azt tudom mondani minden bölcsek bölcsének legbölcsebb igazságával, hogy egyet tudok, hogy nem tudok semmit, most elmondhatom: nekem is közölte igazságát, és tudom, hogy Jézus Krisztus az igazság, aki engem is új életre szült. Új ember vagyok, másképp élek immár, nem én uralkodom önmagamon, a magam szerencsétlenségével, tehetetlenségével és szeretetlenségével, hanem uralkodik rajtam mindenek teremtője, az embernek Megváltója és megszentelője, a Szentháromság egy, örök Isten az Ő örökkévaló szeretetével és szeretetében. Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya helyeztetett a maga hatalmába, ha nem vesztek erőt, minek utána a Szentlélek eljőve reátok és lesztek nékem tanúim.

Ámen