Életét adja

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

János evangéliumát olvasva sok helyen, különböző helyzetekben, de mindig ugyanarra nézve halljuk Jézus kijelentését: én vagyok. Én vagyok az élet kenyere, én vagyok az élet vize, én vagyok az út, az igazság és az élet, én vagyok a feltámadás és az élet... És most ezt halljuk Jézustól: én vagyok a juhok pásztora, a jó pásztor életét adja a juhokért. Ilyenkor rögtön egy igen kedves zsoltárunk jut eszébe, a 23. zsoltár: Az Úr énnékem őriző pásztorom. Ebben a zsoltáros vallomásban, Dávid szép megnyilatkozásában, amit Isten gondviseléséről, hűségéről, szeretetéről mond, magunkat is mintegy ott érezzük. Sőt, ha meg tudjuk vallani, hogy Isten a mi pásztorunk, Ő hűségesen hordoz bennünket, gondja van ránk, s még a halál árnyéka földjén sem kell félnünk, mert vigasztalása, feltámasztó hatalmának ereje velünk van és megerősít bennünket, már szinte úgy érezzük, hogy a többi nem is számít. A zsoltáros személyes vallomást mond, Istennel való kapcsolatát fogalmazza meg a szép képben, amit nekünk, magyaroknak nem is nehéz megérteni, hiszen félig-meddig pásztornép volnánk. Tudjuk, mit jelent, hogy a pásztornak nyája van, tudjuk, mit jelent a jószágról gondoskodni, micsoda nagy szeretet, irgalom jelenik meg itt, Igen, ha én Isten kedves juha vagyok, Isten hordoz engem, Ő az én pásztorom, akkor nem is kell mással törődnöm. Azonban Jézus szava itt János evangéliumában csak áttételesen vonatkozik erre szép személyes vallomásra, a csodálatos költői képre, és sokkal inkább kötődik ahhoz, amit Ezékiel prófétától hallottunk, ahol Isten egy megosztott néphez szól. Ez a nép nem a vélemények mentén megosztott, nem különböző meggyőződései mentén tusakodik, nem valamiféle ősi szembenállás jelenik meg itt. Nem az egyik törzs küzd a másik törzzsel, nem ilyen vagy olyan politikai vagy éppen a nagypolitikai helyzetben levő csoportok feszülnek szembe egymással. Így mondja Ezékiel próféta: a kövér meg az ösztövér. Azok a juhok, akik jó kövérre legelték magukat – mondja a próféta – nem érik be azzal, hogy jut nekik bőséggel, hanem ami a legelőn marad, azt eltapossák, s ha tiszta vizet ihattak a patakon, a maradék tiszta vizet lábaikkal fölzavarják, hogy jó sáros legyen, - így oszlik meg Istennek a népe.

Ismerős helyzet. Egészen megdöbbentő a prófétának ez a képe. Ő is a mindennapos pásztoréletből veszi. Az erősebb, kövérebb vállával elnyomja, szarvával felökleli a másikat, nem hagy neki semmit, pedig maradna. Aki szegény, az a legszegényebb. Aki pedig gazdag, az még gazdagabb akar lenni. Akinek van, azt is irigyli, ami a másiknak jutna. Aki helyzetben van, és odébb kell állnia, úgy áll odébb, hogy nem hagy a másiknak semmit. Egy nagyon mély társadalmi krízisre utal a próféta. De Isten ebbe beavatkozik. Mégpedig azért, mert ahogy a prófétánál halljuk, Isten a békesség szövetségét szerezte, és ez a békesség a közösségnek a békessége. Isten az övéit egy csodálatos szövetségre választotta ki. Ez a szövetséget más képekkel így írja le: népem, vagytok, gyermekeim vagytok, a családom vagytok, kiválasztottak vagytok, megkülönböztetettek vagytok. S erre nézve nyugodtan mondhatjuk, hogy éppen a szövetségi okiratban foglaltak írják elő azt is, hogy Isten népe gyermekeinek – mai keletű szóval – egymással szolidárisnak kell lenniük. Hogy megvilágosítsuk ezt, idézzük fel,  hogy amikor Mózes 5. könyvében megismétli Mózes a Tízparancsolatot, vagyis a szövetség igéit, magyarázatot is fűz hozzájuk, szankcionálja őket, s egy helyen így szól kijelentő módon, mintegy Isten nevében. A jövevényt és az árvát fogadjátok be, de nem azért, mert az egy szép dolog – szép is egyébként –, nem azért, mert ezért megdicsérnek majd benneteket, és azt fogják mondani: végre, Isten népe a szebbik arcát mutatja. Így indokol: fogadjátok be őket, mert egykor ti is jövevények voltatok. Isten újra meg újra emlékezteti népét, hogy – egy másik prófétai szóval élve – egykor senkik voltatok. Így mondja ezt a próféta: nem-nép voltatok. Mai nyelven ezt úgy tudjuk visszaadni: senkik voltatok. De – mondja az Úr - kiválasztottalak benneteket, elhívtalak benneteket, és az én kedves népemmé lettetek. Egy más helyen a próféta így feddi Isten népét: Nem azért választott ki benneteket az Úr, mert minden népnél különbek, okosabbak, erősebbek, tehetségesebbek, gazdagabbak lettetek volna. Éppen ellenkezőleg. Minden népnél nyomorultabbak voltatok, nem-nép voltatok, senkik voltatok. Isten azért választott ki benneteket, hogy megmutassa az Ő kiválasztásának dicsőségét, irgalmának nagyságát rajtatok minden nép előtt.

Egyszóval tehát azt értjük meg a próféta feddőzéséből, hogy nekünk keresztyéneknek sem elég azt mondani - bár szabad, mert fontos és drága, de nem elég! -, hogy az Úr az én pásztorom, füves legelőkön legeltet engem, dús asztalt terít nekem az én ellenségem előtt is, nem félek a gonosztól, minden rendben van. Azért nem mondhatjuk csak ezt, mert Istennek nyája van, Istennek népe van, és nem érvényes a szívünk kegyességéből, hálaadásából felfakadó örömünk, boldog és bizalmas vallomásunk, ha úgy látjuk önmagunkat, hogy csak én és az Úr. Még azt a szép példázatot is idézhetjük, amit olyan gyakran vigasztalásul veszünk, de olyan gyakran félre is értjük, amit Jézus mond, amikor az elveszett juhról beszél. Arról szól ez a példázat, hogy a pásztor odahagyja a kilencvenkilencet egyért. Egyért. Utána megy. Micsoda kockázat – mondhatnánk –, micsoda vakmerőség kilencvenkilencet őrizetlenül, védtelenül hagyni, - egyetlen egyért. Igen, így szeret Isten. De vajon, hova kerül vissza az az egy, amit aztán megtalál a pásztor? S hova kerül vissza a tékozló fiú, aki hazatér a disznók vályújától, újra gyűrűt kap az ujjára, újra fölsaruzzák, s azt mondja az atya: Ez az én fiam, elveszett és megtaláltatott, meghalt és feltámadott!? Sőt, kimegy az idősebbik testvérért is, hogy jöjjön csak be, mert a család újra eggyé lett. És vajon az a drachma, amit az a szegény asszony az egész házát fölforgatva, mécsest gyújtva, mindent fölsöprögetve olyan nagy buzgósággal keres, hova kerül? Külön egy éremtartóba, külön a vitrinbe? Ímé, itt van. Oda kerül vissza, a láncra, ahova való. És az a juh hova kerül? Vissza a kilencvenkilenc közé, hogy újra száz legyen a szám. Ha mi el tudjuk mondani, és el is kell tudnunk mondani boldog szívvel, hogy Isten, mint hűséges pásztor, szeret bennünket, utánunk jön, Isten megkeres bennünket, nem hagyja, hogy tévelyegjünk, mintegy elénkbe kerül, utunkba áll, vagy olykor – ezt is megtapasztaljuk – szent humorral kiteszi az ujját és mi hasra esünk rajta, hogy ne mehessünk tovább a vesztünkbe, nos, ha mindezt elmondhatjuk, azt is el kell mondanunk, hogy mindez azért is történik, hogy Isten visszahozzon bennünket az Ő népe körébe. Mert úgy kerek a szám, úgy teljes a közösség, hogy én is benne vagyok. Ebben a közösségben azonban Isten igazságosságának a rendje uralkodik. Erről szól a próféta. Nem fenyegetőleg, hanem csodálatos ígéretet adva mondja: „annak okáért így szól az Úristen: Ímé, én teszek majd ítéletet kövér és ösztövér juh között, mivelhogy oldallal és vállal eltaszítotok, szarvaitokkal elökleltek minden erőtlent, még szétszóratván azokat kiűzitek, de én megtartom az én juhaimat!” Milyen erős a vállunk, milyen erős a szarvunk, milyen igyekezettel tapodjuk föl a másik elől a megmaradt legelőt, kavarjuk fel a vizet, hogy neki ne jusson tiszta! De én – mondja az Úr szent igyekezettel – ítéletet teszek közöttetek, mert én az én juhaimat megtartom.

Amikor Jézus kijelenti önmagáról: Én vagyok a jó pásztor, s a jó pásztor életét adja a juhokért – akkor nem azt mondja, hogy életemet adom egy juhért. Életemet adom éretted – ezt is mondja, kedves testvérek – de most azt mondja, hogy a juhokért adom életemet. S milyen drámai, hogy amit Jézus mond, indulatokat vált ki. Ezért is kellett Ezékiel próféta szavait felidéznem, mert egészen megdöbbentő, hogy Jézusnak e beszéde után azt látjuk: fölsistereg ellene az indulat, szembe fordulnak vele, eltökélik, hogy elveszítik Őt, ne mondjon már ilyeneket. Mert miket is mond Jézus? Azt mondja, hogy akik előtte jöttek tolvajok és rablók voltak, és nem hallgattak rájuk a juhok. Akik eddig jöttek, hogy rendet csináljanak, akik eddig jöttek, hogy békességet adjanak, akik eddig jöttek, hogy igazságot szolgáltassanak, akik eddig jöttek, mert mandátumuk volt arra, hogy Isten népét egybetartsák a békesség szövetségében, azok mind cselédek és béresek voltak, s amikor eljött a veszedelem, elfutottak. Mert a cseléd és a béres csak a maga hasznát nézi, a maga érdekét, a maga kényelmét, a maga előrébb jutását keresi. Én vagyok a jó pásztor – mondja Jézus.

S itt érezzük mindannyian, hogy egy szempillantás alatt minden megváltozik, és mi isteni titkok kellős közepébe jutunk. Igen, kétségtelen, hogy Ezékiel próféta politikai prédikációt mondott népének, és azt ígéri, hogy eljön majd az a Dávid, eljön az az eszmei király, a pásztorkirály, aki egybetartja Isten népét. Isten megbízza őt ezzel a mandátummal, Ő pedig Istenük lesz, a nép pedig Isten népem. Jézus azonban azt mondja: valami olyasmi fog történni, ami nem szokott. Sem ezelőtt nem történt meg, s nem fog utána sem megtörténni. A pásztor ugyanis nem adja az életét juhaiért. Ez teljesen normális. Belőlük él, azért legelteti őket, azért tartja egybe a nyájat, azért igyekszik ad mindeniknek egyformán, egyforma eséllyel, egyforma bőséggel. De Jézus azt mondja: én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért.  A bűnbe süllyedt embert, az elveszett embert, az Isten igazságától elhanyatlott embert, az örökös belső békétlenségben vergődő embert csak krisztusi áldozattal lehet meggyógyítani. Életemet adom az én juhaimért. Arra utal Jézus, hogy a jó pásztor hasonlata - Isten a pásztor, a nép az Ő nyája, Isten a pásztor és az Ő legelőjén legelteti a juhait – egy ponton véget ér. S éppen ezen a ponton átlépünk Isten legmélyebb titkához, aminek nincsen hasonlat, amire nincsen szép kép, amire nincs költészet, mert itt a legmegrendítőbb valóság tárul föl: Isten Jézus Krisztusban mintegy önmagát adja oda áldozatul az Övéiért. Hiszen a próféta beszédéből korábban azt is megértettük, hogy az a juh nemcsak tévelyeg. Ennél súlyosabb a helyzet. Igen, így énekeljük szép bűnbánati énekükben: Eltévedtem, mint juh. S szoktuk néha magunkra is mondani, hogy eltévedtünk, mint az oktalan bárány. Ide mentünk, oda mentünk, ide csatangoltunk, oda tévedtünk, amoda keveredtünk, de jön a jó pásztor, és helyes útra igazít bennünket. Jön majd, s ha kell, a vállára vesz minket, hogy visszavigyen a milyeink közé. Ennél súlyosabb a helyzet.

Ezek a juhok öklelnek, irigyek, ezek a juhok elűzik a gyengébbiket, hatalmaskodnak, ezek a juhok mindent elpusztítanak, ami nem az övék. Gonoszok, nem oktalanok, nem tévelygők, nem elesettek, - gonoszok, irigyek, nagyra törők. Az ősbűn olyan mélyen ivódik az emberbe, hogy szinte valóban mondhatjuk, nem tudunk semmilyen módon megszabadulni belőle. A bűnbe való beleszövődöttségünket, a bűnnel való megkötözöttségünket talán egy grafika ábrázolja a legjobban. Most látható Budapesten Szalay Lajosnak, a nagy magyar grafikusnak egy gyűjteményes kiállítása. Ott látható a művésznek egy nagyon érdekes grafikája, a Teremtés Könyvéhez készített vázlatainak egyike. Ezen az első emberpárt, Ádámot és Évát látjuk mintegy egybeszőve, mint egy törzsökből sarjadó  fát, amelynek két ága van: a férfi ág és a női ág, mely kettényílik. S az a kígyó, ki megkísértette őket, nem egy mellettük levő fára – a jó és gonosz tudásának fájára - tekeredik, ahogy a keresztyén ikonográfiában több ezer éve már így látjuk. Itt azt látjuk, hogy a kígyó rájuk tekeredik. A férfi és a nő az a fa, amire rátekeredik ez a kígyó. A kísértő nem távol-kívül van, hanem mintegy rátekeredik az egész életünket. Ezért ígéri ott, a bűneset után, az ősevangéliumban Isten, amikor az asszonynak mondja: a te magod a kígyó fejére tapos, az pedig annak sarkát mardossa. Csak az engedelmes, áldozati halált haló Jézus Krisztus, a bűnökért meghaló Krisztus oldhatja le rólunk ezt a bilincset. Így mondja a Zsidókhoz írt levél csodálatosan összefogva ennek az ígéretnek a beteljesedését, s belefoglalva abba minket is, kiknek oly nagy szükségük van arra, hogy egyéni életükben is megtapasztaljuk Istennek ez a gondozó, hordozó szeretetét, de nem feledve, hogy Isten szövetségbe gyűjt bennünket: „a békesség Istene pedig, aki kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát örök szövetség vére által a mi Urunkat, Jézust tegyen készségessé titeket minden jóra, hogy cselekedjétek az Ő akaratát azt munkálva tibennetek, ami kedves Ő előtte a Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön örökké.” Tegyen készségessé. A jó pásztor egybegyűjti az övéit, az övéi hallgatnak az Ő hangjára, kivezeti őket az élet legelőjére, és életét adja érettük, hogy készségessé tegye őket. Tiszta szívemből kívánom kedves testvérek, hogy mikor Jézus szavát halljuk: Én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja az Ő juhaiért, - halljuk is az Ő hangját, engedjünk lelke késztetésének, hogy készek legyünk minden jóra népe közösségében Isten igazságosságát megcselekedni, a békesség boldog szövetségében élni.

Ámen