Elejétől végig

„Végezetre mindnyájan legyetek egyértelműek, rokonérzelműek, atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek; nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hivattatok el, hogy áldást örököljetek, mert aki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot. Forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót; keresse a békességet, és kövesse azt. Mert az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak könyörgésein; az Úr orcája pedig a gonoszt cselekvőkön. És kicsoda az, aki bántalmaz titeket, ha a jónak követői lesztek? De ha szenvedtek is az igazságért, boldogok vagytok, azoktól való félelemből pedig ne féljetek, se zavarba ne essetek. Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel, jó lelkiismeretetek lévén; hogy amiben rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, megszégyenüljenek akik gyalázzák a ti Krisztusban való jó élteteket. Mert jobb ha jót cselekedve szenvedtek, ha így akarja az Isten akarata, hogynem gonoszt cselekedve.”

(1Péter 3,8-17)

A múlt alkalommal Péter apostol levelét kezdtük olvasni, és mindjárt a levél elején egy nehéz kérdést tárt elénk az apostol. Ez a kérdés nem csak 2000 évvel ezelőtt, hanem a kereszténység történetében, minden jó és rossz korszakban, szárnyalásokban és nehézségek közepette, újra és újra előjön, és előjön a mi életünkben is: mit jelent a megpróbált hit? Arra emlékeztetlek, mondja az apostol, hogy a megpróbált vagy kipróbált hitetek fog majd nektek dicséretet, tisztességet és dicsőséget szerezni az Úr Jézus Krisztus eljövetelekor. Az apostol pedig abban segít intelmeivel, hogy miképpen álljuk ki a hitünk megpróbálását, mert nem mindig állunk oda szívesen a hitünket megpróbálni. Amit most felolvastam, az mintegy részleges summája a sok tanácsnak. A megpróbált hit ugyanis magatartást érlel bennünk, mert amiben hiszünk, az visszahat ránk, és meghatározza a cselekvésünket. Bezárva tehát az eddigi mondandót, ezt írja: mindannyian legyetek egyértelműek, egyet gondolók, rokonérzelműek (vagy együtt szenvedők), testvérszeretők, irgalmasak és alázatosak. Ha ennek az üzenetnek a bevezető részét olvassuk, kiderül, hogy a tanácsok a család világából származnak.
Az Újszövetségben más képek is vannak az egyházról. Például, az egyház olyan, mint a hajó, amelyik a háborgó tengeren jár, máskor egy hegyen épített városhoz hasonlítható, amit nem lehet elrejteni. Megint máskor, szántóföld, melybe Isten beveti a jó magot és megterem az igazság gyümölcse Isten dicsőségére, embertársaink javára. Megint máskor mint az emberi test, melynek tagjai nem mondhatnak föl egymásnak. Több mint 140 ilyen kép fejezi ki módon az egyház titkát. Mindegyik csak egy villanás, egy hasonlat. A Biblia tudósok ezer évek óta nagy vitában vannak egymással, hogyan értsük Péter itteni szavait. Az egyik nézet szerint, amikor ezeket mondjuk, hogy egyet gondoló, együtt szenvedő, testvérszerető, irgalmas, alázatos, olyan magatartásokról szólunk, melyeknek a legtermészetesebb közege a család. A családban adott módon egyet gondolunk, együtt szenvedünk, egyértelműek, könyörületesek, testvérszeretők vagyunk. Ez még a tágasabb rokonságra is kiterjed. Péter veszi a család életéből a példát, hogy az alakuló, szerveződő, tehertételek alatt élő, próbát látó, és olykor üldöztetést is elszenvedő keresztény közösségek mintát vegyenek a közös életükhöz. A legjobb minta a család. Legyen olyan a keresztyén gyülekezet, mint a család. A gyülekezetben legyen egyet gondolás, együtt szenvedés, testvérszeretet, egymás iránti irgalmasság, egymás között szent alázat – ez viszi előre a gyülekezetet. És egy ilyen közösségben a hitpróbákat is sokkal könnyebb kiállni, mert egymással megosztva állhatunk meg ezekben a próbákban, ahogy a család életében sincsen tulajdonképpen titok. Titokszoba persze van, a titokszobát konyhának hívják, a konyhaasztal körül szokott a család mindent megbeszélni és eldönteni, a konyhaasztalnál nincsen titok. Nagy Szent Gergely egyenesen azt mondja, hogy az Úr asztala olyan, mint a konyhaasztal. Ha körül üljük, vagy körbejárjuk, ott már nincs titok, ott már mindent megosztunk egymással.

De a magyarázóknak egy másik tábora azt mondja, hogy azért az félreértés lenne, ha minden további nélkül familia Dei, Isten családja lenne gyülekezet, mert ezek a párhuzamosságok nem feltétlenül magától értetődő leírások. Ők úgy magyarázzák ezt a szakaszt, hogy csak Isten áldásából, Isten közelségéből, a Krisztus követéséből fakadhat föl az egyértelműség, a rokon-érzelműség, a testvérszeretet, az irgalmasság és az alázatosság. Ha ez átsugárzik a családra, vagy egy nagyobb közösségre, akár egy nemzet életére, akkor lesz nyugodt és békés az életünk.

Milyen fontos itt az elején a summázó szó! Azt mondja az apostol: végezetre...

Pedig aztán még hosszú lesz a levél. Egy irodalomár mondhatná is, hogy ha azt írja az apostol itt a harmadik rész közepén, hogy végezetre, akkor miért van még negyedik és ötödik rész is? De ezt úgy is lehet itt fordítani, hogy végső cél gyanánt. Itt a görög telosz szó szerepel, a teleológia szót mindenki ismeri, azt a cél jelenti, ami felé megy az ember. Tehát: ez legyen előttetek, mondja az apostol. Bármit tesztek, bármit gondoltok, bármire igyekeztek, ez a végső tét. Ilyen értelemben mondja, hogy végezetre, s nem úgy, hogy itt a vége a mondandónak, Ámen. Meghagyom és elismerem, hogy a család, mint Isten teremtési rendje, jól tükrözheti ezeket a csodálatos erényeket, készségeket és képességeket, mégis a Krisztus-követésében, az Istenben való begyökereztetésében találjuk meg mindennek forrását. És hadd fordítsam meg mindazt, amivel a mondandómat kezdtem. Ha azt mondja az apostol, hogy végső célotok legyen az egyértelműség, együtt-szenvedő készség, testvérszeretet, irgalmasság és alázat a keresztény közösségben, a Krisztus-követők körében, akkor föl kell tennünk a kérdést, hogy vajon mindez megáll az anyaszentegyház határain? Ha kilépünk a templomkapun, nem vagyunk gyülekezeti környezetben, nem vesz bennünket körbe, akár a mindennapjainkban a keresztény életnek, a kultúrának sok meghatározottsága, akkor ezeknek vége van? Nem inkább, mintha arra utalna Péter apostol levelének a lelkülete, amiről Ezékiel próféta szép nagy látomása szól? (Ezékiel 37) A próféta a babiloni fogság idején egy látomást látott majdan újra épülő templomról. De nem azt látta, hogy ott hétfőtől csütörtökig turista időt fognak tartani, hogy az idegenforgalomnak is nyitva álljon, és hogy este hattól éjfélig gyönyörű orgonamuzsika szól, aztán az Úr napján titokzatos, misztikus, magasságos, szentséges dolgok történnek benne. Egy csőtörésről ír. A templom küszöbe alól fölfakad egy forrás. És ez a víz nem szivárog el, hanem elérkezik egészen a Holt tengerig, és meggyógyítja annak a vizét, élhetővé, ihatóvá, halak számára lakhatóvá teszi. Nos, amikor Péter azt mondja, hogy legyetek egyértelműek, együtt szenvedők, testvérszeretők, irgalmasok, kegyesek, nem arra gondol, hogy 15-en, 50-en, 200-an gyakorolják ezeket a keresztyén közösségben, de a többieknek coki, mert ezek hamar elfogynak, ez a készlet hamar kimerül. Mikor nagy terhek vannak rajtunk, mert folyamatosan megpróbálják a hitünket, könnyen mondjuk, hogy nem jut másnak ezekből, épphogy megvagyunk mi is. Arról beszél, hogy mindennek ki kell áradniuk belőlünk, közülünk a világba. Ha hitünkből nem áradnak ki, máris csatlakoztunk azokhoz, akik szerint soha a családdal nem lehet példálózni, aki szerint nincs is már család, csak képmutató emberek ideig-óráig tartó összebútorozása. De nagyobb közösségekre sem utalhatunk, mert akkor nacionalisták leszünk, akik avult eszmék tüzén sütögetik a pecsenyéjüket. De nem úgy van inkább, hogy a magáról és a másikról rosszat gondoló embert meg kell gyógyítani? Az önmagáért és másért szenvedni nem tudó embert meg kell gyógyítani. Az irgalmatlan embert, aki nem tud testvérszerető lenni, meg kell gyógytani.
Az irgalmatlan, könyörtelen világot gyógyítani nem kelletlen kompromisszum eredménye. Ha a hírét hallanátok, hogy van itt a környéken egy doktor, aki mosolyogva gyógyít, és harsányan kacag, amikor nézi a vérnyomásom, és megveregeti a hátamat, és megbíztat, hogy meggyógyulok, hát nem őt ajánlanátok mindenkinek? Jó kedvedből légy irgalmas, jó kedvedből gyógyíts, jó kedvedből engedj meg! Alázat: amikor nem tartod magadat különbnek a másiknál, sőt, őt tartod különbnek magadnál. Előre engeded. Régen még udvariassági szokás volt, hogy ha valahol sort álltak, a fáradt, elnehezült, beteg embert előre engedték. Továbbá legyél alázatos, irgalmas szívű, testvérszerető, együtt szenvedő! Keresd a rokon-érzelműséget, az egyet-gondolást.

Ma, augusztus 20-án Magyarország születésnapját ünnepeljük. Ha ezer évre visszatekintünk és keressük ennek a népünk jó pillanatait, én ezeket nem a győztes csatákban látom, s nem is abban, hogy egykor négy tenger is mosta a Magyar Királyság partjait, s nem is abban, hogy a GDP egy év alatt 74 százalékot nőtt, vagy tucatnyi aranyérmet nyertünk az olimpián. Egy népnek a nagy pillanatai ebben az igében vannak, mikor ezek a magatartások gyógyító erővel tudnak kiáradni a világba.
Fogadjuk meg hát az apostol tanácsát, aki elkerülhetetlenül szembesít minket a végső céllal – mindannyiunkat. Így mondja: végezetre mindannyian... Mindannyian. Mi mindannyian, akik itt vagyunk. Mi mindannyian, akik halljuk az apostol szavát. Mi mindannyian, akik a Krisztus gyermekeinek valljuk magunkat, mi mindannyian, akik a hitünk elszenvedjük hitünk megpróbálását, megvizsgálását. Mi mindannyian, akik keressük az Úr akaratát. Ezt mondja az apostol az üldözött keresztényeknek is: jobb, ha jót cselekedve szenvedtek, ha így akarja, hogysem gonosz cselekedve. Hadd fordítsam most így: jobb, ha jót cselekedve dicsérnek benneteket, mintsem gonosz cselekedve. Jobb, ha jót cselekedve jártok az Isten útján, mintsem hogy gonoszt cselekedve letértek arról. A templom küszöbe alól gyógyító víz fakad föl, az életünkből gyógyító víz fakadhat föl. Ez pedig Krisztusnak az ereje mindannyiunknak, áldásul. Ámen.