Elég az én kegyelmem!

Ünneplő gyülekezet! Szép református szokás szerint a Biblia-olvasó kalauz mai napra kijelölt igéjét olvastam. A napi igét. Az is jó szokás, meg kell hagynom, hogy ezt a tény az igehirdető a prédikáció elején rögvest tudtára adja a gyülekezetnek. Mint a magasugró, mielőtt nekifutna (mit ne mondjak: nekiugrana) jelzi, hogy mi fog történni: prédikálni fog, márpedig textus nélkül nincs igehirdetés. És máris értjük, azért is jó szokás a napi igét olvasni, mert az igehirdető nyomban közösségbe lép mindazokkal, akik már ma hajnalban, kora reggel olvasták Pál apostoltól ezt a szép bizonyságot, a napi igét, és azt a szívükben idehozták. Együtt olvassuk még egyszer, immár közösségben. Sőt ez a közösség nagyobb is, mint a templomi gyülekezet, mert olvasták ezt az igét azok is, akik ma imádságban vannak itt velünk, reformátusok szerte a Kárpát-medencében (sőt, tudok evangélikusról is, aki így olvassa nap mint nap Bibliát). És mivel a Bibliát olvassuk, itt vannak azok is, akik ugyan nem ma, de olvasták már ezt az igét a kegyelem titkáról – és ki ne olvasta volna, hiszen minden kegyelem.

Erőm erőtlenség által végeztetik el – mondja a mai ige. Mikor bő három éve, egy januári hajnalon, a tűz másnapján Veres Sándor főgondnok úrral az összeégett kollégium udvarán dideregtünk-toporogtunk, és egymástól sem mertük kérdezni, vajon elég lesz-e a harmadik emeletet visszabontani, vagy talán azt sem kell? –, hiszen tudtuk, hogy az efféle kérdés önáltatás, le kell itt bontani mindent, de akkor miből építjük újra? (ugyan, hogy miből építünk? – miből bontunk egyáltalán?); nos, ekkor bejött mellénk a sirató-térbe miniszterelnök úr, akivel megnéztük együtt a szétégett épületet, s ő kitekintve egy kormos ablakon a csúfondáros térre, és azt mondta: „akkor ezt újraépítjük, sőt, ide újat építünk! Segíteni fogunk!” Még aznap délután a Károli egyetem szenátusa tartott válságülést: nyilatkozzon a püspök, hogyan tovább? Mi lesz a tanítással, a diákokkal? Mire odaértem, már testvéregyházak püspökei és más egyetemek rektorai hívtak sorra telefonon, s ajánlották fel intézményeik férőhelyeit a fedél nélkül maradt diákjaink számára, mintegy folytatva azt a segítséget, amit a Boldogasszony nővérek és az akkori, nagylelkű ferencvárosi önkormányzat adott a tűz éjszakáján. És mire a kollégium-lakók a rákövetkező héten számba vehették, hogy mijük semmisült meg a tűzben, addigra már annyi adomány érkezett szerte az országból, hogy többszörös bőséggel kipótolt mindent. Mintha a kenyérszaporítás csodáját éltük volna át. Erőtlenség által végeztetik el az erő. Ismerjük ezt a titkot mindannyian. És ezt a szent ismeretet be tudjuk kötni ezer más megtapasztalásba, mert ez is része a sorsközösségünknek, ámbár mi magyarok ezt szemérmesen el szoktunk rejteni egymás és magunk elől is, hogy aztán csak valami nagy kényszer nyomán engedjük feltárulni – például, amikor tétovaságunk közepette megnyitja nekünk valaki az utat, csüggedésben reményt alapoz számunkra, gyászban mellettünk marad vigasztalni, erőtlenségben erőt ad. Elég a kegyelem. Ezért, azt hiszem, sokan, mikor felolvastam ezt az igét, a végét hallván magukban máris Áment mondtak – hogy nem is kell ehhez semmit hozzáfűzni, az ige már el is prédikálta a magát. Ámen! Mindannyian értjük az apostol szavát – az én erőm erőtlenség által jut célba! Ámen! A prédikátor lejöhet a szószékről, kerekedjünk tovább a hálaadásban!

De még adjatok néhány percet, mert meg kell osztanom veletek azt is, amit én értettem meg az Igéből. És ez nem feltétlenül közös tudás, de igehirdetői felelősség, köteles vagyok bizonyságot tenni. Régi szép református szokás az is, hogy amikor egy lelkipásztor nyugdíjba készül, szépen elrendez mindent a gyülekezetében az utódja számára. A templomot felújíttatja, a lelkészlakot rendbe teszi, valami pénzmagot gyűjt, hogy az új lelkipásztor ne ezekkel a gondokkal kezdje a szolgálatát. Jobbára így van ez az egyházkormányzattal is, a matériához hozzákapcsolva a szellemi-erkölcsi dimenziót is. Márpedig én 2019 elején megkezdtem volna a készülődést tisztesen kibúcsúzni, az utódoknak könnyebb helyzetet hagyni, mint mondjuk, amit én találtam a szolgálatom kezdetén. És volt is tény elegendő, hogy szép albumba kötve adjam át az eredményeket, a szép egyetemi épületeket, az új templomokat, az iskolákat, óvodákat. Még a Ráday utcai székházat is terveztük kicsinosítani egy kicsit, amúgy puritán módra. Egyszóval, ez volt a távlat: minden szép lesz. S persze, leginkább, szellemi értelemben nem marad utánam zűrzavar, nem kell majd kioktató újságnyilatkozatokban üzengetnem az utódomnak – ami, persze, önáltatlás, mert hamis aggodalommal aligha lehet letorkolni önnön lelkiismeretünket, ha elrendezetlen életünk miatt gyötör. Távol legyen! Az apostollal szólva, volt volna mivel dicsekednem. Aztán egyetlen este alatt elégett az öndicséret összes cikornyás himnusza. S megmaradtam, ahogy a próféta mondja, mint valami tűzből kikapott üszög. Jóbbal szólva: pernye-ember lett belőlem. Mit adok én át? Az utódnak meghagyott bizalom és döntési szabadság – ez rendben van (amúgy is szuverén ő), de lám a tégla, a cserép, a vas és a kő, mégiscsak a mélybe ránt?! Irigyeljem netán azt, aki csillogó épületben tollászkodhat leköszönt egyházkormányzóként és annyira örül neki, hogy megköszönni is elfelejtette? Miért vette el Isten a dicsekedést tőlem, és miért nem vette el a tövist az én testemből? – kérdezhettem Pállal együtt. Azért, hogy egyedül a kegyelem maradjon az életed forrása. Így lett ez a mai napi ige a számomra mindennapi Ige. Boldog megtapasztalás lett, amit Jézus a tanítványainak mondott egy heves vitatkozásuk végén: „Mit tanakodtok magatok között, kicsinyhitűek, hogy kenyeret nem hoztatok magatokkal?! Mégsem értitek, nem is emlékeztek az ötezernek öt kenyerére, és hogy hány kosárt töltöttetek meg? Sem a négyezernek hét kenyerére, és hogy hány kosárt töltöttetek meg?” (Máté 16,8). Elég neked is, Szabó István, az én kegyelmem, mert erőm erőtlenség által végeztetik el. Ez lett az én mindennapi igém. S kívánom legyen a számotokra is az.

S végül, Szent Ágostonnal szólva, még beszélnem kell arról is, amiről tudom, hogy nem tudom, csak azt értem, hogy nem értem. Figyeljétek meg még egyszer az igét. Pál voltaképpen engesztelő levelet ír a korinthusiaknak, akiket megbántott, mert megrángatta őket, mert emlékeztette őket, hogy „amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, azt készítette Isten az őt szeretőknek.” (1Kor 2,9) Miért bántódtak meg ezen? Például azért, mert ez kizökkentette őket a torzsalkodásaik komfortzónájából, hogy mégis ki az erősebb közülük, sőt, ki beszéli már az angyalok nyelvét is, és az apostolok közül is kit érdemes követni? (Egy egész életet el lehet tölteni ezzel.) Pál ellenben értésre adta: Krisztus gyermekének nem elbűvölőnek kell lennie (hogy kedvesen fölébe-kerekedjen a másiknak, s legyen mondjuk asszertív és gyűjtögesse a vótumokat), nem, a Krisztus gyermeke nem elbűvölő, vagy éppen lenyűgöző, hanem áldott. Mert az áldás kegyelemből van – az egész élet kegyelemből van. S figyeljük csak a szavakat! Miközben a magam kapcsán mondom: erőm erőtlenség által végeztetik el, aközben már nem magamról beszélek, hanem idézem a szavakat: nekem mondta és mondja most is az az Úr: elég neked az én kegyelmem, az én erőm erőtlenség által ér célba. Krisztus nem az én erőmről beszél, hanem a saját isteni erejéről. Másképpen szólva, ha az én erőmről lenne szó, akkor a gyengeségem csak megjátszás lenne, efféle mennyei „gazdálkodj okosan”, miszerint, ha gyengének mutatom magamat, Isten majd átad (vagy kölcsönad) valami erőt, s így leszek erős. A Krisztus ereje csak akkor vesz lakozást bennem, ha erőtlen vagyok és maradok is – önmagamban folyton. A régiek szerint az Úr voltaképpen a Szentlélekről beszél itt. Az én erőm, mondja, (az erő, a szeretet és józanság Lelke) a te erőtlenségedben ér célba, érkezik meg hozzád, a Lélek ad életet egyáltalán, Lélek nélkül puszta por vagy. De ha megtalál a Szentlélek, akkor feltárul a nagy titok, Isten titka! Ez pedig az, hogy az örök kegyelemnek nem a te erőtlenséged a nyitja, hanem Krisztusé. Az örök kegyelem Krisztus erőtlensége által ért célba, az ő gyötrelmes velünk-szenvedésében, helyettünk halt halálában és minket is feltámasztó új életében. És én csak annyit értek, hogy nem értem: „Óh Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei s kinyomozhatatlanok az ő útjai! Mert kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa? Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy annak visszafizesse azt? Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Egyedül övé a dicsőség. Mindörökké.” (Róma 11,33-36) Értem, hogy nem értem, hanem csodálom! Erre a csodálatra hívlak titeket is ma, ezen az ünnepi órán. A napi ige legyen mindennapi ige számotokra is, hiszen ez az örök ige. Elég a kegyelem – Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Ámen