El vagy elé?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Charles Dickens, a nagy angol író mondotta, hogy kellene egy olyan templomot építeni, amelyben soha semmi másról, hanem mindig, minden nap egyedül és kizárólag a tékozló fiú példázatáról szólna az igehirdetés. Bizonnyal ilyen templom nincsen sehol, de az is bizonyos, hogy Biblia-olvasó kalauzunk most ezekben a napokban rendeli olvasni Lukács evangéliuma 15. részét és benne a tékozló fiú történetét. És – megmondom igaz szívemre, kedves testvérek – nagyon mély, igaz ádventi Ige ez, és hadd is szóljak róla, hadd ne fussunk el előle. Több okunk van erre, az elsőt csak futólag említem. Ha végigolvassuk Lukács evangéliuma 15. részét, három példázatot találunk benne, meg egy rövid előzéket. Mindegyik arról szól, ami így hangzik: kezdtek örülni, aztán: nagy öröm van a mennyben egy megtérő bűnösön, aztán, az egész szakasz végén: vígadnod és örülni kellene tehát. Fontos ezt látni, mit mond Jézus azokban a drámai pillanatokban, amikor nem értjük – mert nem értjük, mert emberek vagyunk! –, nem értjük, hogy mi az Istenben ez a különös készség, hogy Isten mintegy kapvakap a legkisebb gesztuson is, mikor valaki mozdul az Isten felé! Lám, ő rögtön odahajol, rögtön segít, rögtön odaáll. Mi ezt nem értjük, mert mi szkeptikusak vagyunk! Majd meglátjuk, mondjuk, várjuk ki a végét, mi lesz belőle. 

Emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt, amikor drogos fiatalokkal is dolgoztam, egy fiatalember, aki nagyon-nagyon hosszú ideig, majdnem egy évtizeden keresztül pusztította magát a drogokkal, megtért egy evangelizáción és hosszú-hosszú küzdelmek és vergődések után letette a drogot. Mikor találkoztam a testvérével, ujjongva elmondtam neki: a testvéred letette a drogot, más emberré lett! Ő meg legyintett egyet és azt mondta: kutyából nem lesz szalonna. Nyilván azért mondta, mert volt valami előtörténet a családban, amit én nem ismerhettem. De, testvérek, sokszor cseng a mi szívünkben is ez a szó: kutyából nem lesz szalonna. Nem értjük Isten dolgait. Sőt, Jézus példázata szerint (melynek a második felét most nem olvastam fel), a tékozló fiú idősebbik testvére egyáltalán nem is akarja érteni, hogy  mitől van úgy oda Isten, amikor valaki meg akar térni? Miért szalad oda Isten a legkisebb emberi gesztusra is? Azért, mert nagyobb öröm van a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, mert az egészségeseknek nincs szükségük orvosra, Jézus a betegekért jött. Mert az embernek Fia nem azokért jött, akik egyébként úgy gondolják, hogy a helyükön vannak, hanem azokért, akik elvesztek. És most ebből a szóból -  elvesztek -  szeretném a felolvasott szakasz, mély ádventi-evangéliumi értelmét kibontani. Még egyszer olvasom a 20. verset: És felkelvén, elment atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátta atyja..., - és nem így folytatódik a történet, hogy megállt a kapuban karba tett kézzel és várta, hogy na, jöjjön az a gyerek, mondja el a bűnbánó szavakat! hanem - meglátta, megesett rajta a szíve, oda futott, nyakába esett és megcsókolgatta.

A tékozló fiú története az egyik legkülönösebb dráma. Néhány sor. Három-négy perc alatt el lehet olvasni, talán még annyi se kell. De megszámoltam, és ha jól számoltam, a melléknévi és főnévi igenevekkel együtt 85 cselekmény, történés, ige van benne. Másból sem áll ez a történet, csak történésből. Jézus olyan, mikor ezt a történetet elmeséli, mint amikor az agár meglátja a zsákmányt és árkon-bokron keresztül fut utána, megsebződve, sárba, pocsolyába gázolva,  csak fut a célra. És nem olyan, mint egy kényelmes turista, aki komótosan körülnéz, eltanulmányozgat fát, bokrot, füvet, virágot, nagy kényelmesen. Olyan ez a példázat, mint a kilőtt nyíl! És nem olyan terjengős, mint a Háború és béke – amit persze szoktunk élvezni -, ahol Tolsztoj egyetlen egy szempillantásról 30 oldalon keresztül tud írni. Itt 85 ige van. Ebből most csak néhányat emelek ki, de ezek fontosak lesznek a megértés szempontjából. Ezek ugyanis irányokat jeleznek. Hiszen egész életünk folyton irányul valamerre. Mindig tartunk valamerre, mindig megyünk valamerre. Ahogy Ady Endre mondja: Amíg élünk, megyünk..., mindig megyünk. És Jézus most az irányokról is szól.

 Az első fontos ige máris különös. A tékozló fiú kikéri apjától az örökrészt, majd azt olvassuk: néhány nap múlva fölbatyuzott, vette az örökrészt és – ahogy Károli fordítása szerint olvassuk – messze vidékre költözött. Itt egy olyan szó szerepel, amit az antik világban még azok is ismertek, akik nem beszéltek görögül. Ez a szó a kivándorlás szava, apodémia. A régi hellén-görög világ története másból sem állt, mint abból, hogy a görögök beültek a hajóba és a görög félszigetről, ha kellett Marseille-ig elhajóztak, Marseille-t is ők alapították, de még Britannia partjain is voltak görög kolóniák. Ezt az egész mozgást apodémiának nevezték. A démosz eredetileg faluközösséget, népet jelent, ebből jön a demokrácia szó is, de egyébként az otthont, a lakóhelyet, a családot jelzi. Az apodémia pedig ennek az elhagyása. Ez egy irány. A tékozló fiú messze vidékre költözik, így is fordíthatnám: elhagyott mindent. (Nem úgy, mint ma sok fiatalunk, aki messze vidékre költözik, de nem hagy el mindent, mert haza jönnek, tartják a kapcsolatot, nem csapják be maguk mögött az ajtót, és az a szívük reménye, hogy hazatérhetnek.) A tékozló fiúnak ez az eltávozása irányt jelöl: el, el. Szeretem ezt a kis magyar szót: el! Mindenhez oda lehet tenni, s nemcsak távolító jelentése van, hanem célt is mutat. Majd erről is fogok néhány szót szólni. 

Aztán azt olvassuk, hogy a távolságban, az apomédiában, az otthon-nélküliségben, egy másik világban ez a fiatalember eltékozolta a vagyont. El. Tehát először a vagyon vész el. Eltékozolta. Milyen jól, szemléletesen kifejezi ezt a magyar szó: el. Aztán azt olvassuk, hogy el-szegődött. Itt egy másik görög szó áll, amit szó szerint is le tudunk fordítani: szoros. Amikor a Thermopülai szoroson át akart vonulni a perzsa hadsereg, nem tudtak átmenni, mert szorosságba jutottak és a spártaiak napokig feltartóztatták őket. Ebből a szorosságból lesz a kényszerpálya. Elszegődött, tehát kényszerpályán van. Életben kell maradni. Tehát el-szegődik annak a vidéknek egy polgárához, aki el-küldi őt a disznók vályújához. Kedves testvérek! Otthonról indul a történet, fiúi méltóságból, örökségből, messze vidékre  - el, gazdához - el, disznók vályújához - el, ez a vége. Elveszett – mondja az atya. És ez az elveszés nem azt jelenti, hogy majd elő-kerül, mert rossz pénz nem vész el – ahogy mondani szoktuk. El-veszett – s megtoldja – meghalt. El, el, el.

Kedves testvérek, az életünk egyik iránya a tékozló fiú története szerint ez: el. El-távolodunk Istentől. De közeledhetünk is hozzá. És nincs is ebben megállás: vagy távolodunk vagy közeledünk. Aki úgy érzi, hogy fölvett egy biztos pozíciót, és fixálta magát az Istennel való kapcsolatában, az már távolodik is. A kisebbik fiú is így gondolta és tette: atyám, add ki a rám eső részt. Ez egy fix kapcsolatot jelent, kvázi, meghalt az atya, tehát jár a rám eső rész, az örökrész. Mikor adják ki az örökséget? Ha a közjegyző ismerteti az árvákkal, az örökösökkel, hogy mi van a hagyatékban. Ahhoz, hogy az örökséget ki lehessen adni, ahhoz meg kell halnia valakinek. Add ki a rám eső részt! – ez egy fix pozíció. Meghalt az Isten. De még Nietzsche is, aki pedig igazán tudott sistergőseket mondani, így kiált fel: lehetséges ez? Ki tudjuk inni a tengert egy hörpintésre? Lekapjuk a napot az égről?  És elsötétedik minden? El, el, el.

 De mint mondottam, 85 ige van a tékozló fiú példázatában, és én csak kettő, háromról beszéltem most. Igen, van itt egy másik mozgás is, ami így kezdődik: akkor magába szállt..., tudniillik akkor, amikor a disznók vályújánál a moslékból sem jutott neki. Ekkor magába szállt. Ezt szó szerint úgy kellene fordítani, hogy magához jött, magához tért. Eddig a mozgások mind ezt mutatták: el, el, el. Most megindul a történet visszafelé: magához tér, észhez tér, rádöbben igazi valójára, hogy ki volt ő tulajdonképpen. Fiú volt. S mit mond? – Atyám házában a béresek bővölködnek kenyérben, én pedig el-veszek itt. Majd azt mondja: elmegyek atyámhoz. Ezt úgy kéne fordítani, hogy oda megyek atyámhoz, és megmondom neki: atyám, vétkeztem ellened, és arra sem vagyok méltó, hogy a fiadnak neveztessem, tégy engem eggyé a cselédeid közül. És fölkelt és nekiindult. 

S hogy miért ádventi a történet ez, kedves testvérek? Azért, mert amikor még távol volt, meglátta őt atyja, megesett rajta a szíve és odafutott, a nyakába esett és megcsókolgatta őt. Micsoda különbség van aközött, hogy elmegyünk, meg aközött, hogy valakinek elébe megyünk. Elmenni és elébe menni - ég és föld, pedig csak egy betű. A 19. században sokat doboltak a filozófusok meg a keresztyénség kritikusai, hogy a keresztyének egy betűn, egy kis i betűn eget-földet megmozgattak. De hát éppen ég és föld az a kis i betű! És most ez a betű is az. É! Elmenni vagy elé menni. És íme, az igazi ádvent, hogy Isten elénk jön. Az igazi ádvent annak a megértése, hogy nem kell sok, hogy az Isten elénk jöjjön! Vagy sok az, hogy már moslék sem jut nekünk? Mi kell még ehhez, hogy magunkhoz jöjjünk, hogy magunkhoz térjünk? Nem kell sok! Vagy sok az, hogy megálljunk ezen az elfelé tartó úton, meghökkenjünk egy pillanatra, és rádöbbenjünk, hogy távolodunk Istentől és üresedik az életünk, és csakhamar kényszerpályára jutunk, pedig azt hittük, hogy az a szabadság, ha megszakítjuk Istennel a kapcsolatot, mert ez az Isten mindig akar valamit. Ilyeneket akar az Isten, hogy szeressünk! Meg ilyeneket akar az Isten, hogy legyünk jók! Meg ilyeneket akar az Isten, hogy legyünk könyörületesek! Hát ne akarjon semmit az Isten! Szabad akarok lenni! Így kiabál az ember. S mi lett a kisebbik fiú nagy szabadságharcának a vége? Kényszerpálya: elszegődött, mert nem tehetett mást, szorosságba jutott, ahonnan se jobbra, se balra, csak előre az elveszésbe, elfelé az elveszésbe – csak így lehet menni.

Milyen csodálatos ez az Ige! Egy kicsit a drámájáról is hadd szóljak. Amikor közeledik a fiú, az atyja meglátja, megesik rajta a szíve, odafut és megcsókolgatja -  és ott, az ölelés közben aztán csak elmondja a fiú: atyám, vétkeztem az ég ellen, és teellened, és nem vagyok már méltó, hogy gyermekednek neveztessem.... Erről először is az jut eszembe, kedves testvérek, hogy nem tudja tovább mondani. Mert még egy mondatot mondania kellene, azt, amit kisütött a disznók vályújánál, mikor előre dramatizálta magában, hogy is lesz majd a megtérés és a hazatérés és mit fog az Istennek mondani. Ebben azt is mondani tervezte, hogy nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem, hanem tégy engem olyanná, mint egy a béreseid közül. De ezt már nem tudja elmondani, mert az atya nem hagyja, mert nem engedi, mert beléfojtja a szót. Egyszer valaki azt mondta nekem: tiszteletes úr, miért kell annyit a bűnről beszélni? Emlékszem, a bűnbánat mélységéről beszéltem, s arról, hogy a bűnbánatunknak legalább olyan mélynek kell lenni, mint a bűnnek, legalább olyan radikálisnak kell lenni, mint a bűnnek, mert gyökérkezelésre van szükség. Nem lehetne, kérdezte az illető valami szépről is beszélni, szeretetről is beszélni? Angyal volt az illető, mert csak arra emlékeztetett, ami valóban benne van a történetben! Hadd mondjam hát így: a bűnbánatnak nem olyan mélynek kell lennie, mint a bűnnek, hanem olyan mélynek, mint a szeretetnek. Ilyen mélyre kell lemennie a bűnbánónak, egészen pontosan haza kell mennie, -  mert lehet a disznók vályújánál azt mondani, hogy elrontottam az életemet, bánattal is lehet mondani, de haza kell vele menni! Láttam én a börtönben rabot, aki oda tetováltatta a hasára: bűn az élet! De a tékozló fiú föláll, elindul. És milyen csodálatos, hogy nem tudja végigmondani a saját lefokozásának szavait: tégy engem olyanná, mint egyet a cselédek közül, mindent eljátszottam, mindent elvesztettem, én magam is elvesztem. Ezt már nem mondhatja végig. Nem kell végigmondania. Lám, mégis lett a kutyából szalonna! Mert ilyen az Isten.

Azt üzeni a prófétával: közeledjetek hozzám, és én is közeledni fogok hozzátok. A másik prófétával azt mondja: megkeresni hagytam magamat azoktól, akik nem is kerestek. Vagy amit János evangélista mond az evangéliuma elején: a világosság a sötétségben fénylik. Ilyen az Isten. És ezért maga Isten az, aki elénk jön. Mert itt ez a szó, hogy odafutott, egészen pontosan úgy fordítandó: elébe futott, és valóban futott, és ez nem hiábavaló futás volt. És erre a nem hiábavaló isteni közeledésre és futásra rímel Pál apostol is, amikor azt mondja, hogy tudom, nem hiába futottam én sem, futottam az isten felé, futottam a mennyei jutalomra, futottam a drága örökség felé. Nem hiába, mert az Isten már elém futott, és átölelt, és szeretetével úgy ölel, és úgy csókol, hogy szóhoz sem jutok már... Ezért hát, kedves testvérek, ez a történet hadd kérdezze csak tőlünk ezt, hogy: el vagy elé. Elmész az Istentől, vagy elébe mész, elállsz tőle vagy elé állsz? A régiek, a latinok ezt teológiai műszóval így fejezték ki: ez a gratia praerveniens, megelőző kegyelem. Ez a kegyelem már akkor elérkezik hozzánk, amikor mi még csak elmegyünk, eltávolodunk, elvesztegetünk, eltékozlunk, elveszünk, de Isten nagy titka szerint már előkészít minket a megtérésre. Ezért méltó minden ádventben arra a Jézus Krisztusra figyelni, akiben Isten végképp és örökké való módon elibénk futott, átölelt bennünket éspedig olyannyira, hogy az emberi mivoltot is magára vette, hogy a Fiú által mi is gyermekek lehessünk.

Hadd kérdezze hát mindannyiunktól, akik ma hallottuk az Igét, a Szentlélek Isten, csak így, egyszerűen: el vagy elé? S hiszem, hogy akit a Lélek kérdez, az már  tudja is a helyes feleletet.
Ámen!

Imádkozzunk!

Annyi felé indulunk, Mennyei Atyánk, ebben a mostani ádventünkben is! A mi életünk is tele van történéssel, mozgással, változtatással. De azt szeretnénk, ha a Te igéd megérintene bennünket, és mi Feléd indulnánk igazán végső elhatározottsággal, hogy meg is érkezzünk, hogy általad befogadtassunk, hogy megnyíljon nekünk az igazság kapuja, hogy részesedjünk kegyelmedből és dicsőségedből. Megvalljuk töredelemmel, hogy sokszor olyan biztosnak tartjuk a helyzetünket, hogy azt gondoljuk, nem kell már semmit sem tennünk. Köszönjük, ha Igéd buzdít, bíztat és hívogat, hogy Nálad keressünk megújulást, erőt, új életet, gyógyulást és vigasztalást. Így könyörgünk Urunk a gyászolókért, azokért a családokért, akik az elkövetkezendő napokban állnak meg szeretteik ravatala mellett. Vigasztald őket, újítsd őket az élő reménységben, hogy igaz az, amit Jézus Krisztus mondott: bárha legyőz minket a halál, általa feltámasztatunk, és új életet látunk.

Könyörgünk Urunk beteg testvéreinkért, azokért is, akik már hosszú-hosszú ideje szenvednek, és súlyos gyötrelmeket hordoznak magukban. Enyhítsd fájdalmukat, gyógyítsd bajaikat, hozd őket közénk vissza. Könyörgünk azokért, akik az elkövetkezendő hetekben műtétre fognak menni, s szívüket szorongás tölti be! Áldd meg orvosaik kezét, gyógyítsd, újítsd és erősítsd életüket. Könyörgünk Urunk gyermekeinkért, unokáinkért, távol élő, távolba ment rokonainkért, akik nem a véglegesség szándékával hagyták el ezt a hazát, hanem azért, hogy életet találjanak. Őrizd meg őket és hoz őket is közénk vissza, hogy egy család, egy közösség, egy nemzet lehessünk velük újra. Könyörgünk Urunk magunkért, akik hallottuk Igédet, indítsd szívünket hálaadásra, buzgó keresésre, boldog megtalálásra, ahogyan Mesterünk ígéri: aki zörget, annak megnyittatik, aki kér, az kap, aki keres, az talál. Téged keresünk, mert Te már megtaláltál bennünket.
Ámen