El nem múlnak

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Ahogy az lenni szokott, óesztendőnek és újesztendőnek fordulóján sok szép üdvözletet és jókívánságot küldünk egymásnak. Én is kaptam jó néhányat, és az egyik ezek közül igen megragadott, mert a baráti üdvözlet és szép kívánságok mellett, mellékletben olvasható volt Arany János közismert, kicsit fanyar, ám nagyon kedves és hihetetlenül korszerű újévi rigmusa, vagy rigmusszerű köszöntője. Amelyből én most csak a refrént szeretném kiemelni: adjon Isten, ami nincs ez új esztendőben. Hadd ne soroljam fel, hogy a költő mi mindent számlál össze, ami nincs, és amit kér, hogy az Isten adja meg az új esztendőben, hanem inkább hadd tegyek hozzá valamit a mai ige alapján, ami talán nincs vagy nem volt meg az életünkben, mint bölcsesség, mint látás, mint elkötelezés. S talán, ha megkapjuk Istentől ennek az új esztendőnek az első napján az Ige ereje folytán, akkor boldogító belátássá válhat a számunkra, és boldogabb és bölcsebb lesz ez az esztendő, mint volt a mögöttünk levő.

Jézus szavai, amelyeket felolvastam (az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak), egy olyan szövegkörnyezetben hangzanak el, amely rettenetes félelmeket ébreszt bennünk. Rettenetes félelmek között hangzanak el ezek a szavak, és ne kerteljünk, ezeket a félelmeket maga Jézus kelti azzal, ahogy elmondja tanítványainak, hogy a világban eluralkodó rossz szükségszerűen megnövekszik, és szükségszerűen katasztrofális borzalmakat fog majd magával vonni. Nem áltatja a követőit, hogy mindig minden jobb lesz, és mindig minden szebb lesz, csak magunk mögött kell hagyni néhány nehéz napot, néhány nehéz évet, vagy esetleg egy nehéz történelmi korszakokat, s már fénylik a jövő, ahogy szoktuk mondani: már látjuk az alagút végét. Nem. Sőt, ő maga idézi föl tanítványaiban a félelmet, amikor azt mondja, hogy mindezeknek meg kell lenniük: megnövekszik a rossz és katasztrofális dolgokat fog magával vonni. Jézusnak ezek a szavai be is teljesedtek. Tudjuk jól, hogy mindazt, amit elmondott a szent város, Jeruzsálem pusztulásáról, egy emberöltő után bekövetkezett, - a várost megostromolták, kő kövön nem maradt, a Templomot lerombolták, és Isten gyermekeinek menekülniük kellett, szétszórattak az egész világban. De mégsem ezért mondja Jézus ezeket a szavakat: az ég és a föld elmúlnak, és az én beszédeim – vagy igéim – semmiképpen el nem múlnak, mert szeretné megerősíteni próféciájának igaz voltát, hogy, úgymond, akárhogy is lesz, akárhogy is alakul, amit én megmondtam, az úgy lesz, mindenképpen bekövetkezik. Jézus ennél sokkal mélyebbre vezet most bennünket. Mert amikor valami elmúlik, akár egy nap, vagy egy év, vagy még inkább elmúlik az életünknek egy-egy korszaka, hosszabb időszaka, vagy elmúlik egy nemzedék életkorszaka, sőt, ha elmúlik egy világkorszak, akkor ez olyan – ezt fejezi ki Jézus szava először – mint amikor a régi átforog valami újba! A régi latin szó a revolutio, amit mi forradalomnak fordítunk, az igazából véve fordulatot jelent. Így is szokták mondani: megfordul a világkerék, és ami lent volt, felülre kerül, ami fönt volt, az alá kerül.  Erre utal persze a magyar forradalom szó is, csak inkább a mozzanatosságot fejezi ki, a váratlanságot, hirtelenséget, mint amikor hirtelen felforr a lábasban a tej, s kapkodunk, hogy megmentsük, és ki ne szaladjon. De a lényeg mégis az, hogy a régiből, a tegnapiból, vagy az újba való átmenetet fordulatként, átforgásként élünk meg. És ez sokszor rettenetes szakadások, recsegések, ropogások között megyen végbe, remélve, hogy ami bekövetkezik, az valami jobbat fog hozni, hogy a mi igazságunk, ami alul volt, hirtelen felülre kerül, hogy a gazság, ami felül van és uralkodik, alulra kerül, hogy mi, akik a szerencsétlenség mélyén voltunk, hirtelen a boldogságnak és a szerencsének a csúcsára kerülünk. Mintha a zsoltáros felolvasott szavai is ezt fejeznék ki, amikor azt mondja, hogy: itt van az idő, Uram, eljött a Te időd, és én, aki nyomorult, nyavalyás, megvetett és szerencsétlen vagyok, én, aki most Hozzád esedezem, azt a reménységemet és váradalmamat fogalmazom meg, hogy hirtelen egy nagy mozdulattal mindebből a mulandóból, elveszőből kiragadsz, lábamat kőszirtre helyezed, biztosan meg fogok állni, és nem életem idejének a felén kell elmenjek, hanem megadod életemnek a másik, talán a jobbik felét.

 De egyszerűbb képekből is megérthetjük ezt. Amikor a régi újba alakul át, talán olyan, mint amikor kihúzzák a gyerek tejfogát – nem nagy dolog, bár a gyerek rettenetesen megszenvedi –, csak egy kis mozdulat. Csak reccsen valami, de már eleve jött az új, s azért mozdult meg, azért kellett eltűnnie a réginek, hogy az új elfoglalja a helyét. Az új kiszorítja a régit. Vagy – mint mondottam – mint amikor jön a forradalom, a hirtelen, előre nem látott fordulat, változás, s akkor az új kiszorítja, megsemmisíti, eltünteti, avulttá teszi a mai dolgokat is. Így aztán a sejtelmünk is megfogalmazódik, és óhatatlanul ki is mondjuk, hogy: ami új, az nyilván jó. Ebben a gondolatkörben él nem is tudom, mióta, de talán jellegzetesen az elmúlt két- háromszáz évben az európai ember, meg mi magunk is, akik kortársai vagyunk önmagunknak. Ami új, az eleve csak jó lehet – lihegi a világ. Ami új, azt kell megnézni, ami új, azt kell piedesztálra emelni, ami új, azt kell várni, sürgetni, és ha rá van ütve a bélyeg vagy a pecsét, hogy új, ilyen még nem volt, ilyet még nem láttunk, nem tapasztaltunk-  gondolja a mai ember -, az eleve jó.

 Íme, új bálvány van itt felállítva a mi világunkban, s ez a bálvány ezt a nevet viseli: új. És arra tanítanak és idomítanak bennünket, hogy ugráljuk csak körbe. Persze, aki a régi dolgokat szereti, azt hamar elintézik, hogy maradi, konzervatív, ódivatú, vaskalapos, nem érti a mai világot, nem érti ezt a csodálatos újat, pedig abba van belezárva a jó. Aztán az új rajongói hol türelmesen, hol türelmetlenül   (az elmúlt két-háromszáz évben inkább türelmetlenül és arrogánsan) lökik vissza a múltba azokat, akik még látnak abban valamit.  De valóban úgy van-e, kedves testvéreim, hogy ami új, az eleve és magától értetődően jó? Felelhetnénk, hogy igen, - hiszen ami régi, az elmúlik, ahogy a magyar szó mondja: elavul, óság lesz belőle. Vagy ócskaság lesz, hogyha kicsinyítő képzővel akarjuk mondani, és ezzel már azt is kimondjuk, hogy nem is kell komolyan venni, az csak ócska, nem ér az már olyan sokat. Sőt, el kell tűnnie, mert gátja a jónak, azaz az újnak.

Ég és föld elmúlnak – mondja Jézus. És ha ég és föld elmúlik, nyomban revízió alá kell vetnünk ezt a meghatározó, mindent átható gondolatot vagy meggyőződést, hogy ami új, az automatikusan jó. És meg kell értenünk, hogy Jézus nem az újat magasztalja, Ő nem az újnak a prófétája volt, még akkor sem, ha azt mondja: ímé, újjá teszek mindent, még akkor sem, ha azt mondja, hogy új eget és földet hirdetek nektek. Mert mit is mond Jézus, amikor közli, hogy ég és a föld elmúlik? Azt, hogy ami teremtmény az mind korlát alá van vetve. Amit Isten alkotott: ég és föld, minden, ami Isten szava nyomán jött létre, az  mind korlátosság és múlás alá van vetve. A régiek, tudjuk, főleg az időt értették bele a kifejezésbe: ég és föld. Ég és föld, - ez a nappalt és az éjszakát jelentette, vagy egy korszakot, vagy valami újnak a hajnalhasadtát és valami réginek az alkonyulatát és az enyészetét.

 Ma azonban, ha azt halljuk: ég és föld – és hallhatjuk, Jézus szava megengedi –, bele kell értenünk az egész teremtett világot is (mely sóvárogva várja Isten gyermekeit). És bizony sokat kell szoronganunk, hogy mivé lett a mi világunk, köszönhetően annak a sok újnak, amit az ember az elmúlt kétszáz, háromszáz évben maga alá termelt. Köszönhetően annak, hogy mindig csak az újat hajszoltuk, és mindent, amit korábban nem tapasztaltunk, nem láttunk, nem csinálhattunk, nem hajthattunk végre, most, a mögöttünk álló két, háromszáz évben szinte kényszeresen és mániásan akartunk megvalósítani. Megmarad az ég és a föld, élhető lesz holnap vagy holnapután a világunk és a környezetünk? Én ezt nem zöldpártiságból mondom, testvérek, nem vagyok bigott környezetvédő, egyszerű földi halandóként teszem fel a kérdést: tényleg eleve jó az, ami új, és ha az újat megvalósítjuk, és megtesszük és megcselekedtük, akkor beköszönt a nagy jó? Pár száz évvel ezelőtt még azon töprengett az ember, hogy mennyire korlátozottak az eszközei, s milyen keveset tud megtenni abból, amit eltervezett és megálmodott. Ma nem inkább azon kellene töprengenünk, hogy mi az, amit bár megtehetnénk, de nem fogjuk megtenni. Mert a világot lassan az a veszedelem fenyegeti, hogy az új nevében az ember mindent meg is akar tenni, amire képes. Veszedelmes bálvány lett az új, s jaj lesz nekünk, ha mindent megtesz az ember, amire képes.

Jézus szava arra int bennünket, hogy keressük meg most ennek az igéknek a gyökerét. A zsoltáros már elindított bennünket, amikor Istenhez könyörög szabadításért, áldásért, újért, új helyzetért, új állapotért, létnyomorúságából való szabadulásáért. Azt mondja: Uram a Te esztendeid soha el nem múlnak, régente teremtetted a földet, és az egeket is Te alkottad. Isten teremtéséről beszél, égről és földről. És ha ezek el is múlnak, Pál apostol megtanít bennünket bölcsen látni mindezt. Nem kell forradalmas hevülettel szétverni mindent, hogy besegítsünk a jézusi próféciának, hogy minél előbb múljon el ég és föld, s minél előbb jöjjön már valami új, ami biztosan nagyon jó lesz. Amikor Pál apostol a feltámadásról szól, egy mély dilemmát hoz elénk, és ez kibővítve meg is érteti velünk a mai ige mélységét. Azt mondja Pál apostol a 2. Korinthusi levélben, hogy vágyakozom kiköltözni porsátoromból, vágyakozom elmenni az óságból, a régiből, a nyomorúságból, a változtathatatlan helyzetekből; vágyakozom kiköltözni a sátorházból, ami egyszer úgyis elomlik, és vágyom már beköltözni a mennyei hajlékokba, amelyek nem kézzel csináltak, hanem örökkévalók. Aztán hozzáteszi: mégsem erre vágyakozom igazán, hanem arra, hogy átöltözhessek, vagy ráöltözhessek arra, ami vagyok - , hogy ami halandó, azt elnyelje az élet! Arra vágyom, hogy az óságra, a régire, a múlandóra, a halandóra felöltözhessem az örökkévalót. Ráöltözhessem. Nagy dilemma ez: kimenni, kilépni, kiszakadni, elhagyni mindent, és valami új felé indulni, vagy boldog szívvel kérni és remélni, és a helyünkön maradva kivárni, amíg a halandót el nem nyeli az élet, amíg a múlandóra felöltöztetjük az örökkévalót?

 S végül, kedves testvéreim, amikor Jézus azt mondja: ég és föld elmúlnak, de az én beszédeim (az én Igéim) semmiképpen el nem múlanak, akkor erősen megvigasztal bennünket sokféle szorongattatásunk és nehézségünk közepette. Mert először is ez a szó, hogy az én beszédeim soha el nem múlanak, azt jelentik, hogy az én beszédeim veled maradnak. Mi talán már nem is emlékszünk arra, hogy tegnap délben – bocsánat, nézem az órát: tegnap, 10 óra 32 perckor – mit mondtunk. Ki tudja ezt fölidézni, elfelejtettük, eltűnik. Pedig lehet, hogy nagy és erős szót kaptunk, pedig lehet, hogy hirtelen megvilágosodtunk valamire, - és mégis eltűnik az idő árján. Jézus azt mondja: az én beszédeim semmiképpen el nem múlanak, vagyis mindig veletek maradnak. Mert ezt ígéri tanítványainak: minden nap veletek leszek a világ végezetéig.

Azután ez a szó (amit Jézus mond: az én beszédeim semmiképpen el nem múlanak) azt is jelentik, hogy ezek a beszédek tartanak meg bennünket. Nemcsak kitartanak mellettünk, mellettünk maradnak, hanem meg is tartanak bennünket. Mert a jézusi szó, a jézusi ige tart meg bennünket, hiszen teremtő beszéd az. Régen fundáltad a földet – mondja a zsoltáros – és az egek is a te alkotásod. Szavával teremtett Isten: legyen és lett! Legyen világosság és lett világosság, legyen föld és lett föld. Nosza, teremtsünk embert a magunk képére és hasonlatosságára, és teremtette az Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára. És látta Isten, hogy ímé, ez igen jó. A jézusi szó, ha velünk marad, meg is tart bennünket.

Harmadjára, főleg ha ebben a környezetben olvassuk és hallgatjuk az Igét, ahol Jézus mondja,  szava azt is jelenti, hogy igéi újjáteremtenek bennünket. Nem azért mondja Jézus igéit, nem azért hív minket tanítványságra, nem azért unszol, hogy a követői legyünk, mert Ő is egy akar lenni a világ sok bölcs mestere között. Nem is azért, mert vallásalapító szándékai volnának, és mint ilyennek, illik hallhatatlan és örökbecsű szavakat mondani: az ég és föld elmúlnak, az én beszédeim soha el nem múlnak, ezek mindig minden almanachban, mindig minden okos könyvben, mindig minden bölcsességben fel lesznek írva, lám, most alapítom, amit mindig mondani és gondolni kell. Nem ilyen szándékok vannak itt testvéreim. Jézus újjá akar bennünket teremteni, új eget és új földet akar elhozni, és ennek az új égnek és új földnek a teremtése itt éppen fordítva történik, mint annak a földnek és égnek teremtése, amit, ahogy a zsoltáros mondja: valamikor Isten szava által elvégzett. Hogy kezdődött? Isten teremtette az eget és a földet, és a végén teremtette az embert. Az újrateremtés talán fordítva kezdődik Isten: először az embert akarja újjáteremteni, minket, bennünket, - velünk kezdődik a sor, mert aki Krisztusban van – mondja Pál apostol – az már új teremtés. Aki Krisztusban bízik, a megmaradó krisztusi Igére teszi rá az életét, aki – ahogy énekeltük - szerető Istene kezébe teszi le az egész életét, hogy Isten vezesse, - az új teremtés. Így hát, értjük már jól, milyen mély és milyen messzire vezet a mi bölcs Arany Jánosunk újévi rigmusos áldáskívánása: adjon Isten, ami nincs ez új esztendőben. Értjük már, hogy nem az a jó, ami új, hanem éppen fordítva: az új, mindig az új és megújító, ami jó. Pál apostol arra buzdítja a római keresztyéneket, és rajtuk keresztül minket is, hogy mindig csak azt vizsgálják, azt keressék, azt fontolgassák, amik jók, igazak és tiszták, s ezekről gondolkodjanak, mert ezek által újulunk meg. Ami jó, ami igaz, ami tiszta, és ami tökéletes. Mert ami jó, az mindig új, ami jó, az örökkévaló, és ami örökkévaló, csak az újít meg bennünket. Jézus Krisztus szava segítsen, vezessen, maradjon meg velünk, tartson meg bennünket, és újítson minket Isten szerint való igaz jó és tiszta életre ez új esztendőben.
Ámen

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, bár ha józanul nézzük, most csak egy elmúlt napból léptünk át a maiba, csak egy számot változtatunk meg a naptárban, mégis, hisszük, hogy ezzel a fordulóval és változással arra akarod irányítani figyelmünket, ami örökkévaló, ami jó, ami tiszta, ami szép, ami igazságos, ami tökéletes, hogy megújulhassunk általuk. Köszönjük, hogy előbb bennünket akarsz újítani, mint köröttünk a világot, inkább minket akarsz változtatni, mint napokat, éveket, korszakokat cserélgetni! És köszönjük, hogy ezért is küldötted Krisztusodat, az örök Igét, hogy általa új teremtéssé legyünk. S köszönjük, hogy ezt bennünk Szentlelked által el is kezdted, hogy minden nap, így ennek az esztendőnek is minden napján  azokat akarjuk cselekedni, amik jók, igazak, tiszták és tökéletesek.. Kérünk hát, ne távozz el tőlünk soha, egyetlenegy. Add, hogy ha bőséget és jót láthatunk, szívünk hálás legyen, és hálánkat igaz cselekedeteinkkel ki is tudjuk fejezni. Add, hogy ha a siralom völgyén kell keresztül mennünk, ott is elmondhassuk: nem félünk a gonosztól, mert a te ott is velünk vagy, és asztalt terítesz nekünk még ellenségünk szeme láttára is. Add, hogyha szívünkbe kétség költözik a holnapi nap gondja, baja és mindenféle nyűge miatt, mi boldog hittel mondhassuk: minden napnak elég a maga gondja, s mi csak hadd helyezzük egész életünket hűséges atyai kezeidbe.

Könyörgünk Urunk e világ békességéért! Annyi haragot, háborút, iszonyatot, vétket és bűnt hagytunk magunk mögött az elmúlt esztendőben, annyi könny, annyi fájdalom, annyi veríték és annyi nyomorúság volt minden napunk, hogy már bízó szívvel kérünk, enyhítsd meg a mi következő esztendőnket. Adj békességet anyaszentegyházadnak, szentjeidnek, Krisztus megvallóinak, mindazoknak, akik igazságodat követik és keresik. Különösen könyörgünk az üldözött keresztyénekért, akik sok helyütt és sokféle módon szenvednek hátratételt és üldöztetést csak azért, mert annak élnek, ami örökké megmarad. Az örök igével oltalmazd, bátorítsd és segítsd őket. Könyörgünk, Mennyei Atyánk, hazánkért annak sok nehéz állapota, gondja közepette. Add meg ennek a népnek, hogy Hozzád forduljon, s ne mindig az újat hajszolja, hanem a jót keresse, hogy a jóban majd megkapja azt, ami avulásnak adja a rosszat, a veszendőt és a múlandót. Őrizz meg bennünket is, akik most hallottuk igédet, hogy általa megerősödve, áldásával kiteljesedve minden napunkat neved dicsőségének szolgálatával tölthessük. Így legyen miénk, amit Te a világ alapjainak felvettetése előtt már számunkra elkészítettél, s hisszük, hogy örök kegyelmedből meg is adod nekünk. Köszönjük, hogy meghallgattad könyörgésünket. Ámen