El ne feledkezzél az Úrról

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Múlt vasárnap elmondottam, hogy ma és a következő vasárnapokon a Bírák könyvéről fog szólni az igehirdetés, egy különös korszakról egy különös történelmi szakaszból. Ám a 107. zsoltár alapján azt is elmondottam, hogy elsősorban nem a történetíró sajátos történeti-szemléletét kell majd megértenünk – bár erről is lesz szó –, hanem inkább az Isten-szemléletét. A Bírák könyvéből kiderül – és ez lesz majd számunkra a lelki haszna, az igazi üzenete –, hogy bár Isten népe a történelemben beágyazottan élt (és a történelembe ágyazottan élünk mi is, tehát a történelem törvényszerűségei, szabályai, esetlegességei és változásai közepette élünk), mégsem magából a történelemből, a történelmi jó-szerencséből vagy balszerencséből, vagy éppen az adott helyzetből értjük meg a sorsunkat, történelmünket, hanem mindig az Istennel való kapcsolatunkból, Istenhez való viszonyunkból, illetve még pontosabban, Istennek a hozzánk való viszonyából. Nem olvastam föl a Bírák könyvének a bevezető szakaszát, de kérek mindenkit, hogy otthon vegye elő és olvasgassa. Összefoglalóként csak annyit mondok el, hogy Isten népe negyven éves pusztai vándorlás után érkezik az ígéret földjére, megkezdődnek a honfoglaló harcok. Tehát a könyv első szakasza egy olyan időről szól, amikor még élt Józsué. Itt sok földrajzi nevet hallunk, szinte térképpel kell olvasnunk az elbeszélést, területek, városok, törzs neveivel találkozunk. Az a szakasz viszont, mellyel ma elkezdtem a Bírák könyvének magyarázatát, már a Józsué halála utáni időt idézi fel. Ekkora felnőtt egy új nemzedék – ez a nemzedék talán már nem is a pusztában született, de semmiképpen nem Egyiptomban.  S ez az új nemzedék elfordul Istentől. Elfordul Istenétől – így mondja nagyon egyszerűen a Bírák könyvének írója: „gonoszul cselekedtek az Úr fiai az Úr szemei előtt, és elfeledkeztek az Úrról.”

Mit jelent felejteni? Először is, a jó és rossz tapasztalataink alapján tudjuk, hogy a felejtés sokszor  jó dolog. Néha ösztönösen is igyekszünk felejteni. Különösen az életünk korábbi szakaszában történt, s csak szégyennel említhető vétkeket vagy fájdalmakat, sebeket, szenvedéseket igyekszünk elfelejteni. A pszichológusok szerint, ha valaki meghal a családban, nagyon-nagyon hosszú ideig kell gyászmunkát végezni. Ez bizony komoly feladat, nagy teher. A gyászmunka azonban nem azt szolgálja, hogy megbirkózzunk valakinek az emlékével vagy éppen a halála tényével, hanem többnyire arra céloz, hogy elfelejtsük. Az elhunyt emlékét néhány szimbolikus dologban megtartjuk, de a legtöbb dolog, ami őrá emlékeztet, elsüllyed. A felejtés a jó és rossz dolgok elsüllyesztése. Igen, a tények megmaradnak, ami megtörtént, úgy marad, sokszor jóvátehetetlenül, visszafordíthatatlanul, de igekekszünk a lehető legmélyebbre süllyeszteni. Gyászban ez a halál ténye.

Itt azonban, érezzük, nem ilyen felejtésről van szó. Mert a felejtésnek van egy másik vonatkozása is, amikor arról feledkezünk el, amiről nem szabad elfeledkezni. Arról feledkezünk el, amire Mózes V. könyve is int, hogy ha majd jó lesz dolgod, ha meggazdagodsz, házat építesz, áldásokat élvezel, ne feledkezz meg arról, hogy Isten hogyan hordozott téged a pusztában, milyen csodálatos módon szabadított meg, hányszor töltötte ki rád áldását! El ne feledkezz erről – mondja Mózes –, nehogy amikor jól van dolgod, elhitesd magaddal, hogy a magad erejéből, a magad ügyességéből, a magad nagyvalaki-voltából jutott neked mindez. Erre utal az elfeledkezés, amiről a Bírák könyve beszél. A honfoglalás utáni első generáció elfelejtette, mi történt a pusztában, elfelejtette a csodálatos egyiptomi szabadítást, elfelejtette, hogy Isten vezette az atyákat nemzedékeken keresztül, de legfőképpen azt felejtette el, hogy Isten hűséges. Pedig az ígéret földje is csak azért lett az övé, mert Isten hűséges maradt az Ábrahámnak adott ígéretéhez. Csak azért juthattak ki Egyiptomból, mert Isten hűséges volt a Józsefnek és Mózesnek adott ígéretéhez. Mondhatnánk, ó, hát könnyű ezekről megfeledkezni, mert ezek is eltűntek volt a múlt homályában, leülepedtek és belepte őket a történelmi por. De valójában a hűségről feledkeztek meg, Isten szabadításáról és irgalmáról feledkeztek meg. Magáról Istenről feledkeztek meg.

A mi világunk tényeit szemlélve, úgy látom, mi is felejtő világban élünk. Milyen könnyen megfeledkezünk akár a saját gyerekkorunkról. Én például igen gyakran arról, hogy amikor gyerek voltam, 800 métert kellett vízért menni, ott volt olyan kút, amelyben ivóvíz volt – s néha nem esett jól vízért menni! Ma meg kinyitom a csapot és jön a víz. Milyen könnyen megfeledkezem arról, hogy amikor Debrecenben kollégista voltam, az út több átszállással egy teljes napot vett igénybe a Dunántúlról. Ma meg beülök az autómba és két óra alatt ott vagyok a rokonoknál. S még mennyi mindent hajlamosak vagyunk elfeledni. S ha elővesszük a Himnuszt, látjuk, arról ír Kölcsey, hogy Isten fölhozott bennünket ide, a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, aztán – folytatja Kölcsey – s, haj bűneink miatt gyúlt harag kebledben… és értjük, hogy itt az igében szinonima-pár áll: gonoszul cselekedtek az Izrael fiai az Úr szeme előtt, ez annyi, hogy elfeledkeztek. A felejtés nem elmebeli képességeinkhez van kötve, nem a körülményektől függ, hogy úgymond az élet zaja elnyomná az emlékeket. A felejtés a szív mozgása. A szívből jön, ahogy az emlékezés is. Augustinus egyházatya azt mondja az emlékezet nagy titkáról, hogy a memória szuverén valami. S milyen szuverén! Amikor nagyon akarjuk, hogy eszünkbe egy tény, egy szám, egy adat, egy emlék – milyen sokszor nem jut eszünkbe. Máskor pedig eszünkbe jut egy csomó dolog, amiről sosem akartuk, hogy eszünkbe jusson. Ám hirtelen ott vannak. Nem tudunk parancsolni az emlékezetnek, mert az csuda hatalom. A felejtés ennek a másik oldala. A felejtés ugyan nem szuverén úr, csakaz emlékezet léha szolgája, mégis mindig szív és akarat kérdése. Isten gyermekei gonoszul cselekedtek, mert felejtettek volna? Igen, mert szándékosan felejtettek! Ma felejtő, szándékosan felejtő világban élünk. Azok a tények – nem emlékek, tények! –, melyekről úgy beszélhetnénk hálaadással, mint Isten kegyelmének, szeretetének, hűségének példáiról,  akár a magunk életben, akár a közösségünk, családunk életében, nemzetünk életében, nemhogy elfelejtődtek – ahogy szoktuk mondani nyakatekert módon –, hanem mintha felejtésre lennének ítélve. Nem akarunk emlékezni.

Felgerjedt az Úr haragja. Ellenséges hatalmat küldött Izraelre, Kusán-Risathaimot, Mezopotámia egyik kiskirályát, aki Arámiában uralkodott, s nyugat felé akart birtokot szerezni. Ő szabadult rá Izraelre. Izrael fiai pedig nyolc évig szolgáltak Kusán-Risathaimnak. Egy sivatagi kiskirálynak. Nyolc évig szolgáltak. Hogy kezdődik a Tízparancsolat? – Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a szolgálat házából. Íme, egy szabad nép – felejtés miatt – eljut oda, hogy újra szolga lesz. Ez a megrendítő, testvérek. Mert mit mond? Azért lettek szolgák, mert nem a szabadító Istennek szolgálták. Így halljuk: megfeledkeztek az Úrról, Istenükről, és a Baáloknak és Aseráknak szolgáltak. Ha nem az élő Istennek szolgálunk, azonnal rabságra ítéljük magunkat. Csak az Istennek szolgáló ember szabad, mert aki az élő Istennek szolgál, az a szabadító Istennek szolgál. Védekezhetnénk, persze, hogy a történelmünknek és életünknek annyi meg annyi tényét felejtjük el gyengeségünk és különböző okok folytán, hogy ne is kérje ezt rajtunk számon Isten! Igen. De a tíz igét, a szövetség igéit el lehet felejteni? Meghagyom, még a tíz igéből is lehet felejteni. Én mindig nagyon nehezen tanultam verset, s irodalom-órán mindig azon izgultam, hogy nekem csak az első strófákat kelljen felmondani. Mert azt nem felejtjük el. Az első sorokra emlékszünk még a régen tanult, és régen mondott versekből is. Izrael fiai azonban a tíz ige legelső sorát is elfelejtették! Az Úr, a te Istened, szabadító Isten. Elfeledték és rabságba estek. Itt jön a mi történetünkben az, amit a 107. zsoltár költőien bemutatott, és amivel újra meg újra találkozni fogunk a Bírák könyvében: nyomorúságba estek, az Úrhoz kiáltottak és az Úr szabadítót támasztott Izrael fiainak.

Itt is értjük meg, hogy kik is voltak ezek a bírók vagy bírák, ahogy régiesen mondjuk. A tudósok ugyan vitatkoznak ezen a kérdésen, s némelyikük azt mondja, hogy ezek a bírók tulajdonképpen jogszolgáltatók voltak, merthogy törvénykezni mindig kellett, s ők voltak azok, akik az isteni törvény ismeretében a törzseket időről-időre egybehívták, vagy ha egyes embereknek támadtak vitás ügyei, ők gyakorolták a bírói tisztet. Később, amikor Deboráról olvasunk, látjuk majd, neki még bírói széke is volt, így nevezték: a Debora pálmája. Oda ült ki, egy pálmafa alá, s ott tett igazságot. Mások szerint a bírók törzsi vezetők voltak. Othnielről is tudunk néhány dolgot, a Józsué könyvében is olvasunk már róla, Káleb rokona volt,  birtokot szerzett, csatákban vett részt, tehát ő is, mint a többi törzsi vezető, mintha inkább hadfi lett volna. Olyan vezér, aki képes volt a törzseket vagy az éppen szorongatott területek lakóit megmozdítani, harcba szólítani, és a vezetésével érkezett a szabadítás. Ez is igaz, erről is fogunk a Bírák könyvében olvasni. Mások szerint a bírák tulajdonképpen csak szimbolikus nevek, s egy-egy név mellett ritmusosan mindig visszatér a békeidő megnevezése is, hogy egy-egy bíró alatt negyven (vagy húsz) évig békesség volt. Tizenkét bíró nevét olvassuk a Bírák könyvében (a tizenkettő is szimbolikus szám), mely így egy fél évezred története is. Ezért mondják némelyek, hogy a bírók neve, működésük ideje, és a számuk is szimbolikus. Ám megadja az ige a feleletet. Ezt halljuk a 9. versben: és az Úr szabadítót támasztott.

A bírók szabadítók voltak. A szabadságról beszéltünk eddig is: én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged – így szól a Tízparancsolat első mondata. Izrael fiai azonban más isteneknek kezdtek szolgálni, és ezeknek is volt reprezentánsa, itt most a mezopotámiai király, aki rabigába törte ezt a szabad népet. Ám ekkor Isten szabadítót adott. A bíró tehát nem magától végezte a szabadítást, nem valami kitűnő katonai erény okán győzött, nem volt ügyes stratéga, sem lánglelkű hazafi, aki harcba tudta szólítani népét, vagy ahogy az nagy politikai nemzeti válságban megesik, ő volt az egyetlenegy hivatalos valaki, a legfőbb bíró, aki egyedül reprezentálta a népet, - nos, hogy ez nem így volt, azt egy másik ige világítja meg. Így mondja tömören a Bírák könyve: és az Úrnak Lelke volt őrajta. A bíró karizmatikus ember volt. Othniél képességeit nem ismerjük, neveltetéséről semmit nem tudunk. Hogy melyik törzsből származott, melyik család tagja volt, erről tudunk valamit, de hogy miért ő lett bíró, miért ő lett a szabadító, miért őáltala végezte el Isten ezt a nagy munkát, ezt emberi képességeiben nem találjuk meg. Csakis és egyedül abban van a magyarázat, hogy az Úr keze volt rajta, Isten Lelke volt rajta. Áldott ember volt. Izraelnek nem egy-egy személy, nem egy-egy intézmény, nem egy dinasztia, hanem maga az Isten a szabadítója. Később majd hallani fogunk arról is, amikor Isten megvonja a Lelkét egy bírótól, mert az elkapatván magát, letért az Isten útjáról, és elvesztette az erejét, a képességeit, s maga is rabságba esett, mindene odalett. Isten a szabadító. Isten népe elfelejtette Istenét, a szabadító Istent, de most Isten egy szabadító által emlékezteti őket. S mindezt isteni módon.

Emberi módon előbb számonkérés jön.  A nagy történetíróknál is lehet olvasni, és tanulságul le lehet szűrni, hogy ha valakinek a munkájára, hűségére, nagyszerűségére nem tartunk igényt, de aztán megbántjuk, és visszakönyörögjük, s ő ezt elfogadja, hamar számonkéri a hűtlenségünket. Miért nem láttuk jó előre, hogy nem lesz jó vége a dolognak, miért nem láttuk, hogy ő az, akire rá kell bízni a vezetést, akire támaszkodni kell, az ő kezében van a szabadulás? Isten azonban isteni módon szabadít. Azt olvassuk, hogy ez a mi Othniélünk kiment hadra és Isten kezébe adta Kusán-Risathaimot, az arámi fejedelmecskét, aki nyolc évig uralkodott Izraelen. Majd megnyugodott a föld negyven esztendeig. Békekorszak állt be, hogy Isten népe újra visszataláljon szabadító Istenéhez, újra élvezhesse Isten áldásait, újra kezdődhessen az építés ideje, újra beálljon az Isten jó-rendje.

Amikor a szenvedő Jóbot az egyik barátja korholja, arra emlékezteti jajongása közepette, keserű szavait elutasítva,  hogy emlékezzen meg Istenéről. Aztán leírja, hogy milyen az, amikor az ember elfelejti az ő Istenét. Azt mondja, hogy ez olyan mint a káka vagy folyami nővény, mely megsarjad a patakmederben, de mivel nem jön az áradat, mert elmaradnak az esők, ott folyó medrében, mely egyébként egy dús televény, elszárad a gyökere. S idézhetjük Jézus példázatát is a mag sorsáról. Olyan ez, mint kövek közé esett mag, amely a nagy melegben hirtelen fölsarjad, ám nincs gyökere, nincs honnan nedvességet vegyen, azért kiszárad, kisül. Aztán azt mondja Jób barátja, hogy ilyen az, aki elfelejtkezik Istenéről, elfelejtkezik a szabadításról, s hozzáteszi: mi csak tegnapiak vagyunk. Tudjátok, testvérek mi, maiak, 21. századiak arra hivatkozva szoktuk feledésbe tolni a mögöttünk levő dolgokat, múltnak adni őket, hogy mi a jövőnek élünk, nekünk a jövőt kell fürkészni, a jövőt kell letapogatni. A 20. századi nagy antropológusok szerint az ember az egyetlenegy teremtmény, akinek van jövőre való nyitottsága. Nos, ami mögöttünk van, az már nem annyira érdekes – mondjuk ennek jegyében. De amikor Istenről feledkezünk meg, akkor Jób barátjának keserű szava lesz igazzá: tegnapiak leszünk! Óh, mennyire tegnapi a mai ember! Miért? Éppen azért, mert nem törődünk azzal, ami tegnap meg tegnapelőtt történt! Isten most Othniel által újraplántálja népét, megszabadítja őket, és negyven évig békesség lesz a földön. És növekedés, virágzás támad.

Ne feledkezzél meg az Úrról, - ez a mai történet nagy üzenete. Így is buzdít bennünket Istenünk: hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Ne feledkezz meg az Ő nevéről, szabadításáról, ne feledkezz meg arról, hogy hogyan vezetett, mennyi nyomorúságból kiszabadított, és ne feledkezz meg arról, hogy döntő módon Krisztusban igaz szabadítót küldött neked, minden bűnből, rosszból, halálból szabadítót. Mert csak akkor tied a jövő, ha nem felejted el, hogyan járt veled az Úr régen, hogyan járt az Ő népével réges-régen. Ha erre emlékezel, akkor az emlékezetben megnyílik számodra a boldog és igaz jövő. Ne mondjuk hát, amit Jób barátja mondott, hogy mi csak tegnapiak vagyunk, hanem ahogy hallottuk az igében - az Úrhoz kiáltottak Izrael fiai és az Úr szabadítót támasztott nekik. Kiáltsunk az Úrhoz!

Ámen