Ékesség, öröm, dicsőség

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, kedves konfirmáló fiatalok!

Egy csodálatos ígéretet olvastam fel Ézsaiás próféta könyvéből, mely ígéretről tudjuk, hogy beteljesedett. Nemcsak két-háromezer évvel ezelőtt elhangzott szavakról van tehát szó, mely szavakat azóta újra meg újra olvassuk, és reménykedünk abban, hogy egyszer talán valósággá lesznek. Ezek a szavak beteljesedtek. Jézus Krisztus földi szolgálatának kezdetén, a názáreti zsinagógában ezeket a szavakat olvasta fel az ézsaiási tekercsről, s mondotta a jelenlevőknek: most teljesedett be az írás, szemetek láttára, fületek hallatára. Azonban Istennek titkai úgy vannak, hogy amikor beteljesít valamit, amikor egy ígéretét valósággá teszi, akkor azzal éppen hogy nem befejezi azt a történetet, melyet az ígéret hordozott, hanem ellenkezőleg, éppen elkezdi. Amikor Jézus Krisztus azt mondta, hogy most teljesedett be az írás a ti szemetek láttára, akkor nem valaminek a befejeződését, betetőzését értette, hanem a megkezdését. Ezért János apostol első levelének negyedik részében foglalt versek alapján, hogy ugyanis „nektek pedig kenetetek van ama szenttől”, ezen a keneten az Isten Szentlelkének fölhatalmazó erejét értjük. Továbbá jól értjük és jól gondoljuk, hogy Jézus Krisztus küldetésébe, szolgálatába, erejének kiáradásába a Szentlélek Isten minket magunkat is bevon. Jól értjük, mikor a Heidelbergi Kátéval azt mondjuk, hogy ezért neveznek bennünket keresztyénnek. Nem a keresztről, hanem Krisztusról neveznek bennünket keresztyénnek. Mert Isten Szentlelke által, Krisztus felkenetésének, felhatalmazásának, szolgálatának, küldetésének részesei vagyunk. Az Úr lelke van énrajtam – mondja Jézus, az Úr lelke van rajtam – mondhatja minden keresztyén. Egyszóval tehát Krisztus küldetésének részesei vagyunk.

A felolvasott ézsaiási ige három egyszerű tényben állapítja meg ennek a küldetésnek, vagy fölhatalmazottságnak a kiterjedését, a lényegét. Miben is áll ez? Hogy ezt jól értsük, ahhoz azt is el kell mondanunk, hogy egy ugyanolyan korszakban hangzik ez az ézsaiási jövendölés, mint amilyen a magunk ideje. Egy szóval lehetne ezt a legjobban jellemezni: a csüggedés korában élünk. Igen, a csüggedés korában élünk, s majd látni fogjuk az igéből, hogy miért van ez így, hogy minden ellenkező jel ellenére is a csüggedés korában élünk De mielőtt még részletesen kifejteném, hadd mondjam el néhány jelét is. Csüggedés korában élünk, mert az emberek egyre inkább érzéketlenek az igazság kérdése iránt. Igazság? Legyintenek. Ilyen nincs! Inkább – mondják - mindenkinek igaza van. De tudjuk nagyon jól, ha mindenkinek igaza van, akkor senkinek nincs igaza. Nemrégiben olvastam egy tudós filozófus könyvét, ez a tanulmányának a címszava: Az igazság nyomában. Bevezetőjében azt írja: olyasmiről fogom írni filozófiai értekezésemet, amiről tudom, hogy nincs. Nagyon sajnálom az utána kinyomtatott több száz oldalt, mert hogyha az elején leszögezi, hogy nincs igazság, akkor nem érdemes keresnie. Csüggeteg korszakban élünk, mert az értékek egyre kevésbé számítanak – és most nem is a morális értékekről akarok szólni, mert bizony azok már nagyon távol vannak tőlünk, hadd szóljak inkább egyetlenegy szót az esztétikai értékekről. Arról, hogy mi a szép, mit tart szépnek a mai ember, mire kapja fel a fejét, mire figyel oda, mi előtt áll meg? Ha ilyen szemmel mennénk le az utcára, lapoznánk fel a mai kor művészeti magazinjait, mennénk el kiállításra, vagy néznénk, hogy milyen esztétikum árad felénk a tömegmédiumokon keresztül, akkor egyértelmű, hogy a halál kultúrájában élünk, az obszcenitás kultúrájában élünk, az alávalóság kultúrájában élünk. Ami igazán szép, amellett meg sem áll ma az ember. Oda se figyel rá, föl se kapja a tekintetét, meg sem állítja, meg sem rendíti, egy pillanatra el nem tölti. Természetesen szólnunk kell az erkölcs kérdéseiről is. Vajon nem csüggeteg korban élünk, ha nem arról folyik a vita az erkölcstudósok és jogalkotók körében, hogy miképpen lehetne jót tenni? Egyáltalán nem vitatkozunk erről. Hogyan lehetne a másikon segíteni, hogyan lehetne az embert felemelni, hogyan lehetne a mások méltóságát szolgálni? Ezek helyett ilyenekről folyik a vita: szabad-e egy kéthónapos magzatot meggyilkolni, vagy: szabad-e a 85 éves, halálosan beteg nagymamára rászorítani a párnát, fulladjon meg szegény – ezt eutanáziának nevezik mostanában. Ilyenekről folyik a vita. Nem arról folyik a vita, hogy miképpen segíthetnénk a házasságban élőket és küszködőket jó tanáccsal, hogy szilárd legyen a házassági élet, hanem arról folyik a vita, hogy szabad-e házasságot kötni azoknak, akik között soha nem is volt és nem is lesz házasság – tudniillik az azonos neműeknek. Milyen korszakban, milyen kultúrában, milyen világban élünk, mit tartunk igaznak, mit tartunk szépnek, mit tartunk jónak? Nos, csüggeteg korban élünk. Jövendölésében azt ígéri a próféta egy megroppant, tétovává, csüggeteggé vált népnek, hogy Isten először is ékességet ad a hamu helyett. A hamu a régi, keleti világban mindenek előtt azt jelentette és jelezte, amik valóban vagyunk, amit Ábrahám is kimond megrendülve Isten fenséges színe előtt: bizony por és hamu vagyok, pára vagyok, füst vagyok, elillanó, semmi a létem. A Biblia egyik legkedvesebb alakjának, az áldozati Ábelnek a neve is ezt jelenti: pára. Ennyit ér az emberi élet. Elsősorban erről beszél itt a próféta: ennyi az ember-élet, egy kis füst, vagyis annyi az ember-élet, mint amit Tóth Árpád versében olvasunk, a Láng-ban: a meggyújtott gyufa lángjáról, mely fellobban és erdőt, világot akar föllobbantani, majd elhal: senki se látta, csak én. Ki látott minket? Ki látott az életünkbe? Ki látta nagy fellángolásainkat, ki látta lobogásainkat? Hamu vagyunk. De Isten most azt ígéri, hogy a hamu helyett, a végesség szomorú tudata helyett, ékességet – szó szerint fordítva királyi koronát – ad, királyi koronát ad a hamu helyett, dicsőséget ad az embernek. Milyen boldogan énekeljük a 8. zsoltárban, hogy Isten az embert, aki senki- semmi, porból való és porrá lesz, nagy méltósággal koronázta meg. Van hát az emberi életnek méltósága, van hát az emberi életnek dicsősége! De tudjuk, kedves testvéreim, csak akkor van ez meg, hogyha Isten teszi rá a koronát. Mégpedig az igazság koronáját. Másképpen nincsen. De sokszor akarja az ember önmagát megkoronázni! Óh, csak úgy ne járjon, mint mi, gyerekkorunkban, amikor vágtunk kartonból, pirosból meg sárgából  a papírkoronát, összeragasztottuk, a fejünkre tűztük, csináltunk fakardot, és végigfutottunk a sáros utcán: én vagyok a király, én vagyok a király! Aztán a fejemről leesett a papírkorona, éppen arra jött a Kovácsék tehene, rálépett és odalett a dicsőségem. Mennyi ilyen kis papírkoronával futkározik az ember, kedves testvéreim! Birodalmak papírkoronája, nagy népek papírkoronája, hódítók papírkoronája – lefújja a történelem szele a fejükről. De ha ez a szél a Szentlélek szele, ne bánjátok, mert helyébe Isten az igazság koronáját akarja adni. S milyen boldogító ígéret ez! Hogy mondja az apostol? – Futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam s végezetül eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Isten ama napon, az Úrjézus Krisztus napján!

Aztán azt mondja a próféta, hogy Isten öröm kenetét adja gyász helyett. Itt már konkrétan gyászról beszél, valami mély megrendültségről, mikor az ember azt veszi észre, hogy nemcsak ő maga az a papírkoronás bohóc, kinek a fejéről a történelem lefújja ezt a papírgalacsint, amit odaragasztgatunk. Ó, inkább gyászunk van itt, igazi mély, emberi gyászunk. Nincs már itt közöttünk sem olyan, akinek a szívébe ne hasított volna bele nagy és súlyos veszteség. A hitves, a testvér, a nagyszülő, a szülő, talán a gyermek, barát elvesztése – van gyászunk. És sokszorosabb a gyászunk, ha a saját népünknek a történetére gondolunk. Egészen megrendítő, hogy a magyar nép az elmúlt néhány száz esztendőben szinte-szinte csak a vereségeit tudja előszámolni. Az is megdöbbentő, hogy akárhány szép, nagy nemzeti ünnepünk van, egy forradalomnak a napja, egy dicsőséges nap, mi mindig soroljuk a végét is, hogy soha nem teljesedett ki. Még inkább mutatja ezt a gyászosságot, hogy elfogyó nép vagyunk, nem akarunk élni. Mint a gyászoló ember, akit arcul ütött a halál, depresszióba süllyed és nincsen kedve semmihez. Legkevésbé az élethez van kedve. Azt mondja Isten: öröm kenetét adom a gyász könnyei helyett. Ez az a kenet, mellyel az Ószövetség idején nemcsak a királyt kenték föl, hatalmazták föl, hanem a papot is. A papot is fölkenték, hogy vigasztalója legyen népének. De nem úgy, ahogy azt a magyar ember szokta mondani, nekem is mondták sokszor: Tiszteletes Úr, imádkozzék helyettem is, azért tartjuk magát! Azt mondja Péter apostol: ti pedig, királyi nemzetség, szent papság vagytok, megtartásra való nép! Mi, reformátusok külön hisszük azt, hogy minden hivő pap, minden hivő az Úr Jézus Krisztus földi helytartója, minden hivőnek a kötelessége a másikért közbenjárni, minden hivőnek kötelessége a másikat vigasztalni. Hogy mondja az apostol, amikor Krisztus hatalmáról, feltámadásáról, dicsőséges eljöveteléről, Isten országáról beszél? Azt mondja: annak okáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel! Öröm kerete gyász helyett. Jaj nekünk, ha olyan nép vagyunk, amely a másiknak bánatot okoz, jaj nekünk, ha olyan nép vagyunk, amely a másik lelkében és szívében csak forgatja a tüzes vasat! És dicsőség nekünk, ha egymást vigasztalni tudó nép vagyunk. Szent papság, kiken az öröm kenete van, Isten megbékítő kegyelmének, örökkévaló szeretetének csodálatos öröme, mert ez az öröm se olyan öröm, amit az ember a maga lelkében felgerjeszt, vagy felsarjaszt. Vannak ehhez mostanában – reméljük mindétig illegálisan - árusított szerek, narkótinumoknak nevezik ezeket, a fiatal nemzedék előszeretettel gerjeszt velük önmaga ellenében örömet, ám az nem öröm, csak mámor,  s a mámor után mindig csömör jön, az öröm után sosem. Az öröm megmarad örömnek. Az Ige nem a mámorról, hanem a Szentlélek kenetéről, Isten megáldó hatalmáról beszél. Adok nektek örömnek kenetét gyász helyett, hogy papjai legyetek egymásnak, közbenjárói és vigasztalói.

Végül, kedves testvéreim, azt mondja a próféta, hogy Isten dicsőség palástját adja csüggedt lélek helyett. Kecskeméti István, a kolozsvári teológiai tanár bibliafordításában megrendítő zsenialitással és korszerűséggel a csüggeteg lelket így fordítja: leomló szellem. Mert bizonyos, hogy itt nem is annyira az egyes ember lelkéről van szó, hanem a szellemről, ami áthatja korunkat, ami alól mi se tudjuk magunkat kivonni. És ez olyan, ez az úgynevezett korszellem, hogy hiába vidám alkatú valaki, hiába derűs egyébként, hiába határozott lélek, hiába vannak világos látásai arról, hogy neki mit kell tennie, hiába áll világosan erkölcsi magaslatokon, őt is áthatja a korszellem. Mint amikor valaki beáll a kocsmába, s hiába csak egy bambit kér, hiába csak egy üdítőt fogyaszt, a ruhája, a haja át fog itatódni a kocsma bűzével, aztán magyarázhatja otthon a feleségének, hogy nem voltam kocsmában, csak egy bambit ittam. A korszellem átitat bennünket. S azt mondja most a próféta, hogy ez az összeomlásnak a szelleme. Itt érkezünk el oda, amit a bevezetőben mondtam, hogy lemondó, depressziós kultúrában élünk,  minden ellenkező előjel ellenére is. Nagyszerű a prófétai kép, amikor azt mondja, hogy a csüggeteg lélek helyett a dicsőség palástját adom, ezzel azokra utal, akik olyan elsüllyedésben, olyan összerokkanásban, megroppanásban vannak, hogy sem életre, sem halálra való dolgokkal nem törődnek. Több helyen használja ezt a kifejezést: csüggetegség. Ilyenkor mindig arról beszél, hogy az emberek egy történelmi katasztrófa után, például, egy város ostroma után olyan mély depresszióba kerülnek, hogy a halottjaikat sem temetik el. Vagyis egy paradoxt hordoz ez az ige, mert a csüggeteg lélek azt jelenti, hogy a nemtörődömség lelke, a gondtalanság lelke. Itt ér össze az a kettő, amiről szólni akarok igazán. Merthogy egy gondtalan korban élünk. Nemrégiben Németországban több tízezer 18 és 25 év közötti fiatalt megkérdeztek, hogy ha családot alapítanak majd, hány gyereket szeretnének. A német fiatalemberek 38%-a azt mondta, hogy egyet se akar. Németország ifjainak közel 40%-a nem akar gyermeket. Következő kérdés: miért nem? Mert nem tudjuk majd gyermekeinknek biztosítani azt a gondtalan életet, ami nekünk van. Nem vagyunk különbek Magyarországon sem. Arrafelé figyel mindenki, odafut mindenki, ahol a gondtalanság van, s azt tartja népszerűnek, sikeresnek elismerésre méltónak.

Gondtalanul élni, jól élni, felhőtlenül, lehetőleg munka nélkül, csak úgy... De ugyanezzel a szóval fejezi ki a próféta a csüggetegséget is. Azt a fajta gondtalanságot, amikor az ember a depressziója miatt gond-talan, azaz gondatlan. Olyan nagy gondban van, hogy nincsen gondja semmire. Olymértékben agyonnyomja az elveszettségének, kicsiségének, a páralétének, az emberi élet rövidségének, eleve kudarcra ítéltségének a tudata, hogy semmivel nem törődik. Ez az összeomlás, ez a leomlás szelleme. Nem így van ez ma is? Nem kiderül a sok-sok vidám zenebonázás, harsánykodás, kiáltozás után, hogy mögötte üresség, kétségbeesés van. Csak a halotti tor hangzik most úgy, mintha lakodalom lenne. Csak a halotti torba menők zenebonáznak úgy, minthogyha az örömünnep lenne, pedig gyászuk van, pedig csüggedésük van. A halottjait és a veszteségeit sirató nép tesz úgy, mintha nem lenne semmire gondja, pedig éppen a nagy gond nyomja agyon. Ezek a fokozatok: romlás, gyász, nemtörődömség. A mi gondtalan világunk csak látszólag gondtalan, a gondtalan világ mögött ott vannak ezek a mély, az ember szívét és lelkét folyamatosan meghatározó és nyugtalanító tényezők.

De most hadd fordítsak azon, amit eddig mondtam, és hadd mondjam fordítva a próféta ígéretét. Azt mondja a próféta, adok hamu helyett ékességet: a romlás helyett Isten Jézus Krisztus által az Ő gyermekeinek méltóságot ad. Istentől kapjuk meg az emberi élet méltóságát. Senki mástól. Ezt nekünk, magyaroknak különösen is tudnunk kell. Nekünk soha, senki nem kegyelmezett. Nekünk soha, senki nem nyújtotta a kímélet lehetőségét. A mi méltóságunk Jézus Krisztusban állíttatik helyre, mert Őt Isten nem hagyta a halottak között, hanem a harmadik napon feltámasztotta. Ebben van az ember méltósága. Ebben a reményben, ebben a jézusi dicsőségben kapjuk meg mi is, ha elváltozunk dicsőségről dicsőségre úgy, mint a Krisztus ábrázatjára. Azt mondja továbbá a próféta, hogy a fájdalom helyett Isten nekünk kenetet ad, örömnek kenetét, vagyis gyógyulást. Ahol meggyógyul valaki, ott tudjuk, az üdvösség előízét kóstoltuk meg. Felkel a betegágyából, meggyógyul orvosa áldott munkája nyomán, megtapasztalja az életének a helyreállítását, és megízleli az üdvösséget. Ez csak előíz, miről beszél itt a próféta. A halálba, az elveszésbe zuhanás helyett helyreáll az élet épsége, teljessége, egész-sége. Az örömnek kenete a gyógyításnak kenete.

Végül, kedves testvéreim, Isten azt mondja, hogy összeomlás helyett, földre rogyás helyett, depresszív korszellem helyett dicsőség övez körbe. Ez a próféta dicsősége. Nem a király dicsősége, nem a pap dicsősége, hanem a próféta dicsősége ez, kinek életén átfénylik az Isten szeretete. Papnak, királynak, prófétának hív el bennünket Isten, pappá, királlyá, prófétává szentel Szentlelke által. „Az Úristen Lelke van énrajtam azért, mert felkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömet mondjak, elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hirdessek a foglyoknak szabadulást és a megkötözötteknek megoldást, hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét.” Ez az Ige Krisztusban beteljesedett, és teljessé lehet benne mindenki, aki a Szentlélek kerete által krisztusivá, Krisztus követőjévé, keresztyénné lesz, és elhívatik pappá, királlyá, prófétává - méltóságra, gyógyulásra és dicsőségre. Szeretett gyülekezet, Pünkösd e szent napján nekünk is szabad ugyanazzal a buzgó imádsággal várnunk és hívunk az Atyának e szent ajándékát, mely buzgósággal várták az apostolok, az első keresztyének, várták minden idők keresztyénei, és meg is kapták, hogy Krisztus gyermekeiként, követőiként Isten szeretetét, dicsőségét és örökkévaló örömét sugározzák ebben a világban.
Ámen