Együtt-szenvedni

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Egy búcsúlevelet olvastam, egész pontosan egy búcsúlevélnek az első részét, melyet azonban nem egy öngyilkosságra készülő ember írt, hanem egy kivégzésére készülő ember. A biblia-tudósok egybehangzó véleménye szerint ez Pál apostol utolsó levele. Rómákból írja, börtönből, tudván már, hogy megszületett ellene az ítélet, és börtöne immár siralomházzá lett, kivégzésére vár. Egy fiatal szolgatársnak ír, Timótheusnak, aki igen közel áll a szívéhez, őt választja, őreá kívánja rátestálni szolgálatának örökségét, és mindazt, amit megtapasztalt – ahogyan mondja – a Jézus Krisztusban való élet felől. A Jézus Krisztusba való életről szól hát az apostol, tanácsol, buzdít és bátorít egy fiatalembert, akinek a szívében talán kétségbeesés van, hiszen a mestere, az apostol immár halál vártán van. Meglehet, Timótheus szívében keserű viharok dúlnak: valóban érdemes-e, kell-e a Jézus Krisztusban való életet választani, és aszerint élni, ha ez így végződhet? Az apostol részben végrendelkezik – szellemi végrendeletet tesz –, részben pedig tanácsokat ad a fiatal Timótheusnak. S rögtön, az elején elmondja, mi az, ami azokra vár, akik a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint élnek, mi vár azokra, akik elfogadják a Jézusban való életet. Egyetlen szóval lehet ezt kifejezni, így mondja az apostol: együtt-szenvedés. Mondhatná itt bárki, amit nemrégiben mondott nekem egy testvérünk: hogy ez így nincs jól. Ő ugyan nem Pál helyzetéből indította a mondókáját, hanem onnan, hogy vele találkozván elém rakott néhány újságcikket, s arra kért, hogy olvassam el azokat. Elkezdtem az elsőt, de máris értettem, hogy miről van itt szó: csupa szidalom, gyalázat, hogy a keresztyének ilyenek, a keresztyén egyház olyan, a hivők amolyanok! Egyszerűen abban tudnám összefoglalni ezeknek a cikkeknek a lényegét, ahogyan 1946-ban az akkori kommunista párt újságjában megjelent egy kis cikk, s ez volt a címe: Gané-dombra a hívőkkel. Ez a mi kedves testvérünk arra kért, s talán azért is jött hozzám, hogy püspök lévén, most már hallassam a szavamat, tiltakozzam, utasítsam el, hárítsuk el a ránk szórt rágalmakat. Ám én viszonr azt kérdeztem tőle, hogy mi ebben a baj? – Hát bántanak bennünket! – mondta az illető -,  szidják a keresztyéneket, hol erősen, hol durván, hol - a mai kor szokása szerint – finoman, csepegtetik a mérget a többi ember lelkébe, és már nem hordozhatjuk ezt a gyalázatot, most már vessük le magunkról. Újra megkérdeztem tőle, mégis, mondja meg nekem, mi ebben a baj? Hol ígérte Jézus Krisztus követőinek és tanítványainak, hogy olyan séta lesz a keresztyén élet, mint amikor kimegyünk tavasszal egy virágzó arborétumba, eltölt bennünket a tavasszal nyíló virágok gyönyörű fenségessége, és ott, a harmatos pázsiton besétálunk az üdvösségbe? Hol ígérte Jézus Krisztus tanítványainak, hogy mindig minden jó és szép lesz? Hol ígérte Jézus Krisztus a tanítványainak, hogy ha ti keresztyének lesztek és a Krisztus-neve megvallói, akkor az egész világ azonnal le fog borulni előttetek, és fennkölt irigységgel fog benneteket irigyelni, hogy ezt a nagy jót megkaptátok, megfogtátok az Isten lábát, ti már a biztosban vagytok?

Jézus azt mondta tanítványainak: elküldelek benneteket, mint juhokat a farkasok közé. Jézus azt mondta a követőinek: semmivel sem különb a tanítvány az ő Mesterénél. S ha a Mesternek gyalázatot kellett szenvednie, keserű poharat kellett innia, mégis mennyivel különb a Mesternél a tanítvány? Sőt, kedves testvérek, némi fanyarsággal – de ne higgye senki, hogy valamiféle keresztyén mazochizmust szeretnék itt most hirdetni! – néha azt is kell mondanunk, és ezt az egyház története bizonyítja is, hogy akkor van igazán a baj, amikor nincs baj. Akkor kell igazán elgondolkoznunk, hogy rendben vagyunk-e a keresztyénségünkkel, amikor nincsen konfrontáció. Voltak a keresztyénség történetének ilyen szakaszai. Volt, hogy méltóság volt keresztyénnek lenni, amikor nagyon becsülték a keresztyéneket, amikor nem tucatjával, hanem özönével jelentkeztek és akartak az emberek keresztyénné lenni, mert az előnyökkel járt együtt – nem mennyei előnyökkel, hanem evilági előnyökkel. Talán ott kezdődött ez, amikor Constantinus császár türelmi rendeletében vallásszabadságot biztosított a keresztyéneknek, és a római hadseregben szolgáló keresztyén katonák az Úr napján, amikor az istentiszteletüket ünnepelték, kimenőt kaptak. Nem volt az szokás a régi római hadseregben. Aki katonának ment, öt évre, tíz évre, tizenhatra, amíg veterán nem lett belőle, bizony éjjel-nappal szolgált a hadseregben. S lám, egyszer csak a keresztyéneknek vasárnap megnyílott a laktanya-kapu s mehettek istentiszteletre. Hogyne akartak volna egyből keresztyénné lenni a többiek is,  - a kimenőért? S aztán még sorolhatnánk az egyház történetéből, hogy mikor volt jó e világ értelmében keresztyénné lenni, mikor járt ez előnyökkel. Nem azt akarom mondani mindezzel, hogy akkor az igazán jó nekünk, ha majd, kimenvén innen a templomból jön valaki a Bőszörményi úton és: puff, orrba vág, s mi boldogan hazamehetünk: na, végre helyünkre raktak bennünket! Nem erről beszélek! Csak arról, amiről az apostol is szól: a Krisztusban való élet ígéretéhez hozzátartozik a küzdés is. Azért buzdítja hát a fiatal és szeretett Timótheust az apostol, hogy hordozza a Jézus Krisztusért való terheket, és ne rettenjen meg, mert teljesen nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus hatalma, az evangélium ereje az embert döntésre készteti. Mindenkinek dönteni kell. Vagy így, vagy úgy. Nem tudok olyanról, hogy valaki érvényesen hallotta volna az evangéliumot, érvényesen megszólította volna őt Istennek a hívása, s ő úgy tehetett volna, hogy egyik fülén be, a másikon ki. Vagy igennel felelünk, vagy nemet mondunk. Nincs más lehetőség. Vagy elfogadjuk Istennek a meghívását szent és igaz életre, Isten igazságának szolgálatára, az Isten akaratához való odaigazodásra vagy pedig elutasítjuk. Emlékszünk Jézus példázatára a királyi menyegzőről? Két változatot mond el Jézus, az egyik enyhe változat, s van egy rettenetesebb, drámai változat is. Az enyhe változat csak annyiról szól, hogy amikor megkapják a meghívót a hivatalosok, mindenféle mentségeket kezdnek mondani: nem tudok menni, feleséget vettem, nem tudok menni, földet vettem, nem tudok menni, megvagyonosodtam, ments ki engem! De – mondják – nem megyünk. A másik változat sokkal feszültebb, ezt Jézus a prófétákról mondja, akiknek nemcsak azt mondják, hogy nem megyünk, hanem megfogják, megverik őket, sőt némelyiket meg is ölik. Óriási ütközés van itt, kedves testvérek. Isten meghívása és az ember öntörvényűsége között óriási feszültség van, és az ember lelkében is óriási feszültség van mindaddig, amíg ezt el nem dönti. S ha eldöntötte, Istennek jele ebben a világban.

A keresztyén ember önmagában is meghívás az isteni életre. Mert úgy van valóban, hogy amikor elmondjuk a jó hírt, megéljük a jó hírt életünkkel, azonnal meg is mérik rajtunk. Mi látszik rajtunk? Milyen ember a keresztyén? Hogy él a keresztyén ember? Érdemes elfogadni Isten meghívását? Vagy ez csak egy gondolat, s végülis mindenki választhat magának tetsző gondolatot, ideológiát, vallást, meggyőződést. Na, nézzük a keresztyéneket! Ők milyenek? De nem így van a dolog! A keresztyén élet transzparensén valami isteni világít át, és az isteni hívogat. Aki elfogadja, társunk lesz, aki nem fogadja el, az a hívásra is és ránk is nemet mond. Arra kéri hát az apostol Timótheust: „mindezek okáért emlékeztetlek téged, gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely benned van az én kezeimnek rád tétele által, mert nem félelemnek lelkét adott nékünk, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét. Ne szégyeld hát a mi Urunk Jézus bizonyságtételét, sem engem, az ő foglyát, hanem együtt szenvedj az evangéliumért Istennek hatalma szerint.” Miért mondanak rólunk rosszat – panaszkodott ez az atyafi –, amikor mi jót mondunk? Miért bántanak bennünket, amikor mi csak szeretni akarunk? Miért kergetik a keresztyéneket - hol durván, mint legutóbb Törökországban, ahol gyilkossággá fajult egy keresztyén könyvterjesztő ügye, hol pedig úgy, hogy szépen, finoman zilálják, megkérdőjelezik, gúnyba burkolják? Miért kell elhordozni a rosszat?

Az apostol Timótheusnak és nekünk is segít. Azt mondja többször is: nem félelemnek lelkét adott nekünk az Isten. Egy igen különös szót használ itt, és használhat is, hiszen a görög nyelv csodálatos kifejezésekkel van tele arra nézvést is, hogy mi a félelem – a régi görögök nagy pszichológusok voltak, kutatták és jól ismerték az emberi lelkeket. Különböző kifejezéseket alkalmaztak arra, amit mi csak egyetlen szóval tudunk visszaadni. Például mi csak egy szót használunk általában a félelemre. Az itt szereplő szót azonban úgy kellene lefordítani, hogy bénító reszketés. Az a fajta félelem ez, amelyik beteggé teszi az embert, és megbénítja. Ismerünk mi olyan félelmet is, amelyik lendületet ad az embernek, vagy mozgósítja az erőket, ahogy a modern pszichológia mondja: adrenalint termel. Néha ilyenre szükségünk is van. Rá kell ijeszteni valakire, hogy növekedjen az adrenalinja. Tegnap láttam a televízióban egy súlyemelő versenyt, ment kifelé a versenyző a dobogóra, fujtatott, ahogy a súlyemelők szoktak, kente magát a magnéziummal, feszítette a bicepszét, aztán hirtelen odaállt eléje az edzője és adott neki egy pofont. S látszott a képernyőn is, amint megretten ez a százkilós sportoló. Kellett neki egy pofon, hogy még több adrenalin legyen benne. Aztán ki is nyomta a kétszáz kilót. Jó edzői fogás volt. Van olyan félelem is, amelyik az emberben hallatlan és általában ismeretlen képességeket tud megmozgatni. Amikor aggódunk valakiért – milyen találékony is lesz az ember. Eszébe nem jutna megoldás, ha csak úgy, szépen és rendben menne minden. Ám jön egy sokk, jön egy váratlan, szorító helyzet – és megvan a megoldás. De most nem erről van szó. Arról a félelemről szól az apostol, amit mindannyian ismerünk, ez a félelem megbénít minket, elszáll az erőnk – szoktuk mondani. Olyan félelem tölt el, úgy rám abroncsozza magát a világ, a sorsom, a helyzet, a lehetetlenség, hogy a maradék erőm is elpárolog. Ismerjük ezt a helyzetet? Hogyne ismernénk. Így mondja a magyar: földbe gyökerezett lába. Tehetetlenül, kiszolgáltatva áll. Azt mondja az apostol: Isten nem a félelemnek lelkét adta nékünk, nem azt a lelket adta nekünk, amelyik megbénít bennünket, s beteggé tesz, amelyik elcsüggeszt minket. Ha például kinyitva egy közkedvelt napilapot vagy hetilapot azt olvasnánk: gané-dombra a keresztyénekkel, kétségbe kell-e esnünk? S a szívünkhöz kapunk és megállunk és vége mindennek? Vagy ha valami finom kis gyalázkodást olvasunk, hogy például: mit akarnak ezek itt? elkorhadt a keresztyénség, megbénulunk? Tudom, mostanában ez a legdivatosabb keresztyénség-kritika. Azt mondják, a keresztyénség korhadt valami. Olyan, mint a fa, amelyik áll valahol a réten, nem hajt már levelet, s egyszercsak valaki nekitámaszkodik, megnyomja a törzsét, és eldől az a nagy fa, mert belül már az egész elkorhadt. Halljuk, hogy megöregedett a keresztyénség. Elkorhadt a keresztyénség. Frissebb vallás kell, erősebb, nyersebb – arrafelé megy a világ. Hát megállunk erre kétségbeesünk? Miben is hiszünk mi tulajdonképpen? Miért is vagyunk mi keresztyének? Miért is imádkozunk mi tulajdonképpen? Miért is gyakoroljuk mi a vallásunkat? Isten az erőnek, a szeretetnek és a józanságnak lelkét adta többek között azért – mondja az apostol – hogy együtt szenvedj az evangéliumért Istennek hatalma szerint.

Mit jelent ez az együtt szenvedés? Megint a görög nyelvre kell hivatkozni, hiszen ismerjük is az együtt-szenvedés szót, amikor azt mondjuk, szimpatizálok valakivel. Pontosan ezt jelenti, a szün-patein ige: együtt szenvedni. Bár a magyar nyelvben már elzilálódott ez a jelentés, s egyszeerűen csak vonzalmat jelent, ha valaki tetszik nekem, azért tudjuk, ez a szó azt is jelenti, hogy együtt szenvedő vagyok valakivel. Kész vagyok vele együtt szenvedni, mert szeretem. Ám itt az apostol nem ezt a szót használja, hanem sokkal mélyebb, sokkal keményebb kifejezést, amit így lehetne fordítani: legyél kész velem együtt elhordozni a rosszat, elszenvedni a rosszat. Rosszat szenvedni, együtt szenvedni a rosszat az evangéliumért. A keresztyén élet egyik nagy titka az, hogy Isten jóságának meghívásából létesül. Nincsen is más értelme a keresztyénségnek. Ha valaki odajön hozzátok, és azt mondja: mi keresztyének, fogjunk össze, hogy fölrobbantsuk a világot, meneküljetek onnan. Ennek semmi köze nincs a keresztyénséghez. Ha valaki odajön hozzátok, és azt mondja, hogy megvan az új keresztyén program: verjük agyon az ateistákat, meneküljetek el onnan. Ez nem keresztyén program. A keresztyén élet – ahogyan az apostol mondja – Jézus Krisztusban való élet, Isten szeretetéből való. Semmi másból. Ezért a keresztyén ember köteles jót cselekedni. Nem azért, mert egyébként is szép dolog, ha jót teszünk, nem azért, mert ez egy tisztes állampolgári erény, hanem azért, mert elfogadtad Istennek a meghívását. Mire? – Isten szeretetére. A jóra. Az üdvösségre. Ezért a keresztyén emberből nem telhet ki más.  Azonban a paradoxon abban áll, hogy közben a keresztyén embernek el kell hordoznia a rosszat. El kell hordoznia a rosszat, mégpedig az evangéliumért. Elhordozni a rosszat a jóért. Elhordozni a gyűlöletet az Isten szeretetéért, elhordozni a hamisságot, a gyalázatot az igazságért. Így olvastuk a zsoltáros énekében is, aki szabadulásért, enyhülésért, gyógyulásért, örömért könyörög – vezess engem a Te igazságoddal. Vezess engem a Te kegyelmeddel, vezess engem a Te szereteteddel – hogy elhordozhassuk ezt.

 Mostmár csak az a kérdés van még hátra, kedves testvérek, hogy miért? Miért hordozzuk a másikat? Miért mi hordozzuk? Miért mi legyünk mindig azok a balekok, jámborok, mindent magukra vevők, megalázatosulók, akikről egyébként – talán némi okkal is – annyit gúnyolódott Nietzsche, miért mi legyünk mindig a szamarak, akikre mindig mindent rá lehet tenni? Hát nem valamiféle – ahogy Nietzsche kritizálja a keresztyéneket – rabszolga mentalitás lakozik a keresztyénekben? Mert a rabszolga mit tehet? Elhordozza a rosszat. A rabszolga mit tehet? Mindig fejet hajt. A rabszolgával mindent meg lehet tenni. A rabszolga akkor boldog, ha ütik, akkor boldog, ha lenyomják fejét a porba. Ezért talán?  Nem, kedves testvérek! Így mondja az apostol a rákövetkező versben: „Isten hatalma szerint szenvedünk együtt az evangéliumért, ő ugyanis megtartott minket és hívott szent hívással nem cselekedeteink szerint, hanem saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Jézus Krisztusban örök időknek előtte.” A keresztyén ember azt éli meg az életében, azt éli meg az együtt-szenvedésében is, hogy az én életemben nem csak én cselekszem. Sőt, döntő módon már nem én cselekszem az én életemben. A keresztyénség nem az erények elitiskolája. Tudom, vannak a keresztyénségnek kitűnő és nagyszerű erényei. Bízvást mondhatom, vannak a keresztyénségben olyan nagyszerű erények, melyek másutt nincsenek meg – de most nem erről beszélünk. Hanem arról, hogy engem, aki én vagyok, nem az létesít, amit én teszek. Ez a keresztyénség botránya. Ezért elfogadhatatlan mindazok számára, akik még nem döntöttek Isten meghívása mellett. Mi teszi az embert? Nyilván, amit ő tesz. Mivel mérhetünk, és mérünk is bárkit? A saját cselekedetei, tettei, életútja, jó és rossz dolgai mérlegén. Miből áll össze az élet? Miből állok össze én? Abból, amivé tettem magamat. Minden kultúrában, civilizációban onnantól számítják igazán az embert, ahonnan felelős a tetteiért. Például, ha eléri a nagykorúságot. Pál apostol viszont azt mondja, hogy mindaddig, amíg Isten nem cselekszik benned, és mindaddig, amit nem az határoz meg, amit Isten tett veled, addig kiskorú vagy. Az a keresztyénség botránya az, hogy aki én vagyok, akinek én igazán számítok, az nem az én munkám magamon.  Még egyszer: aki megtartott és hívott szent hívással, nem cselekedeteink szerint, hanem saját végzése és kegyelme szerint, melyet nekünk adott Jézus Krisztusban örök időknek előtte: az vagyok, amit Isten nekem adott. Oda tartok, ahova Isten hív. Az az életem értelme, lényege, abban foglalható össze az én egész keresztyéni életem: amit Isten Jézus Krisztusban örök időkben előre nekem ajándékozott. Ezért kell elszenvedned a rosszat. Mert hát ki vagy te? Kik a keresztyének? Borzasztó módon elkülönböznek ebben a világban. 

Érdemes lenne arról is beszélni, hogy egy olyan világban élünk, amelyik nagyon erősen preferálja, sőt föl is magasztosítja az elkülönbözést. Mindenki legyen más. Ez a modern kor „evangéliuma”. Hát persze, mindenki másmilyen, tudjuk ezt jól: mindenkinek más az ujjlenyomata, más a hajszíne, más az élettörténete, mindenki más, foglaljuk hát törvénybe, s legyen kötelező mindenkinek másmilyennek lennie, ne merjen senki a másikhoz hasonlítani, egyformának lenni. Még az ikrek esetén is hozzuk törvénybe, hogy nem merjenek egyformának születni. S közben ugyanez a kor elképesztő módon uniformizálja gyermekeit. Nem vettétek észre? Az csak zsizsi, mogyoró, csemege, hogy bárki bármilyen lehet. Bizony, egyformát eszünk, egyformát gondolunk, egyet nézünk, egyre dobban a szívünk, egyféleképpen viselkedünk, egyféle módon vagyunk birkái ennek a modern kornak. Bizony, bizony. És amikor a keresztyén azt mondja, hogy én mégis más vagyok, de nem azért, mert kitaláltam magamra valami mást, s nem azért, mert én olyan nagyon más akarok lenni, és el is tudok különbözni, hanem azért, mert az abszolút más, a teremtő Isten beleavatkozott az életembe. Mert az abszolút más másmilyenné tett engem. Ő cselekedett, Ő hívott el, Ő ajándékozott meg a Jézus Krisztus kegyelmével, és az én egész életem ezen áll. Mondod a jót, és rólad rosszat mondanak? Cselekszed az igazságot, és hamisságot kanyarítanak köréd? Beszélsz az Isten örök igazságosságáról, és gyűlöletbe burkolnak be téged? Teszed a jót, és el kell hordoznod a rosszat? Tudd, Isten nem a félelemnek, nem a bénító rettegésnek, nem a megbetegítő aggodalomnak, hanem az erőnek, a szeretetnek, józanságnak lelkét adta nekünk. A maga lelkét adta nekünk. Boldog az a keresztyén ember, aki nem hagyja, hogy sarokba állítsák, aki nem húzódik félre a maga igazi keresztyéni mivoltában, ha azt hallja: ostoba vagy, nincs rád szükség, nem kellesz, gané-dombra veled! Boldog az a keresztyén ember, aki szólja azt a jót, amit hallott Istenétől, teszi azt a jót, amit az ő Istene tett vele, és éli azt a kegyelmet, amit az ő kegyelmes Istene Jézus Krisztusban örök időknek előtte neki ajándékozott.

Ámen