Együtt örülni az igazsággal

Kedves testvéreim, szeretett gyülekezet!

Az utóbbi hónapban igen nagy nyilvánosságot kapott az egyházon belül, és az úgynevezett világi médiumokban is az egyházi személyek átvilágításának kérdése. A vitát, illetve ezt az egész nyilvánosságra került ügyet az indította el, hogy egyházkerületünk, a Dunamelléki Egyházkerület ez év elején egy törvényjavaslatot juttatott el a Zsinathoz, melyben azt indítványozta, hogy azok az egyházi személyek, akik a következő esztendőben esedékes egyházi tisztújításkor valamilyen egyházi tisztségre pályáznak, világíttassák át magukat. Azok, akikre aztán rábizonyosodik, hogy a kommunizmus alatt a titkosszolgálat által beszervezetten lelkésztársaikat, egyháztagjaikat, vagy másokat figyeltek, és róluk jelentéseket készítettek, a tisztújításon ne pályázhassanak, ne jelöltethessék magukat egyházi tisztségre. A javaslatot a Zsinat elvetette, - s repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg - elindult egy folyamat, mely az utóbbi hetekben már a világi médiumokban is hangot kapott, s mi sem tudunk előle kitérni.

            Engem is naponta keresnek meg ismerősök, barátok, gyülekezeti tagok azzal a kérdéssel, hogy mi ez az egész, mi akar ez lenni, mit kell erről gondolni. Sokszor az utcán is megállítanak, s megkérdezik, mit kell erről a kérdésről gondolni, hogy állunk ezzel.

            Azt hiszem, nemcsak én, hanem szinte minden gyülekezeti tagunk szembetalálkozott az üggyel, ha nem máskor, akkor a televízió riportjaiban, műsoraiban, vagy újságot olvasva. Azt szeretném, hogy amiképpen én magam is megpróbálok Isten igéje alapján valamilyen szilárd pontot találni, akképpen most ti is Isten igéje alapján nyerjetek tájékozódási pontot. Tehát most nem az a kérdés, hogy felháborodásunk, vagy pártállásunk, vagy tapasztalatunk mit diktál ebben a kérdésben, s ezek alapján hova állunk, vagy ezek alapján foglalunk állást abban, hogy világíttassanak át, vagy ne világíttassanak át a lelkészek, vagy hogy aktuális még a kérdés, avagy már nem az. A kérdés az, hogy Isten igéjének a fényében hogyan látjuk mindezt.

            A szeretet himnuszából olvastam fel az igét: „a szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.” Nem is véletlenül olvastam fel ezt a szakaszt, mert igen élénken emlékszem arra, hogy 1989-1990 fordulóján még a csapból is a szeretet himnusza folyt. Olyanok idézgették televízióban, rádióban, sajtóban, akik nem arról voltak híresek, hogy az egyház hitvallói lettek volna, vagy hogy a szeretet himnuszára tették volna rá az életüket. Jól emlékszem, hogy tíz-tizenkét éve mást sem kérdezett sok világi ember meg politikus, hogy ugye megbocsáttok?! Ugye van bocsánat?! Ugye az egyház meg a keresztyének megbocsátanak?! Ugye elengednek minden bűnt?! Akkor is mondtam, de hát kicsi az ember és nem hallatszik messzire a hangja, s nem is volt kinek a vállára állnom, hogy messzire hallatszódjon, egyszóval azt mondottam, hogy a keresztyén ember ismeri a bűnbocsánatot, mert önmaga is bűnbocsánatból él, és szívesen megbocsát, csak azt tessék megmondani, kinek és mit! Mert a bűnbocsánat mindig konkrét, sohasem általános. Kinek és mit? De talán most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy úgy tűnik, most az egyház magára maradt. Tíz évvel ezelőtt nagy társadalmi kavargás volt, mindenki kereste ezekre a kérdésekre a választ: hogyan lehet a múlttal szembesülni, a múlttal elszámolni, lesz-e valóban tavaszi nagytakarítás, ahogy az akkor győztes párt ígérte, és mekkora lesz ez a nagytakarítás, valóban mindent kisöpörnek-e az ajtón, vagy csak a szőnyeg alá söprik a bajokat, amúgy férfi-módon? Sokan szorongtak, mások nagy reményeket tápláltak, s voltak, akikben bosszúvágy is buzgott. Tíz év után azonban úgy tűnik, hogy az egyház magára maradt ezzel a kérdéssel. Most, ahogy mondani szokták, rátették a lőcsöt az egyházra. A politikában, közéletben, gazdaságban, jogszolgáltatásban, a médiumokban ha rábizonyítják valakire, hogy kommunista besúgó ügynök volt, vállvonogatva csinálhatja tovább, amit csinált. Több pártot ismerünk, melyek vezető embereiről nyilvánvaló, hogy III/3-asok voltak. Ám regnálnak pártjukban, osztják a politikai lapot. Így van ez a gazdasági életben, a médiumokban, a kultúrában. Az egyház, úgy tűnik, magára maradt. Sokan éppen emiatt mondják azt, hogy az egyházban is hagyjuk ezt a kérdést, ne foglalkozzunk vele ott sem. Ha a világ nem hajlandó rá, az egyház se csinálja. Miért mindig minket bántsanak. Miért mindig az egyházra mutogassanak? Miért csak az egyházat bélyegezzék meg, miközben mindenki megúszhatja?

Azt hiszem, kedves testvérek, az igének nem ez az útja. Nem lehet a saját vétkességünk alól kibújni azzal, hogy más is vétkes volt. Nem lehet a szembenézés elől kitérni azzal, hogy bezzeg más sem nézett vele szembe. Nem lehet a bűnhődés alól sem kibújni azzal, hogy mást sem büntettek meg. A gyerekek szoktak így érvelni, ha a szülő fenyítene. Akkor az egyik mutogat a másik testvérére. A rossz szülő esetleg elköveti azt a hibát, hogy az egyiket megfegyelmezi, a másikat meg nem. De nem éppen keresztyén erény, ha erre próbálunk hivatkozni.

Magunkra maradtunk – de a szeretet himnuszával! A világban már nem mondják, nem idézik, nincs rá szükség. Most hát nézzünk vele szembe, most már tényleg „belkörüleg” az anyaszentegyházban. Mit mond nekünk az ige: „a szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal”? Ennek előtte azonban még néhány megjegyzést kell tennem.

Az átvilágítási törvénnyel kapcsolatos vitának az az egyik nagy üzenete, hogy bűnbánat és bűnbocsánat nélkül nincsen jelen, és nincsen jövő. Az az ember, aki nem oldódik fel a bűneinek terhe alól, megkötözött. Azt fogva tartja a saját múltja, s nem tud a jelenében szabadon tenni, de nincs jövője sem - csak múltja van. És ez nem pusztán a rossz lelkiismeret lélektanát tárja fel, noha a lélektan bőséges bizonyítékot szolgáltat erre az igazságra. Hányan hurcolnak gyerekkori hibákat késő öreg korukig! A gyerek, akinek szívén átsuhan a gondolat: legszívesebben megölném apámat, anyámat! - élete végéig szenved tőle. S mikor meghal apja, anyja, bűnösnek érzi magát. Egy testvér, aki rosszat gondol másik testvéréről, vagy rosszat tesz ellene, élete végéig tudja ezt hurcolni. S ez meghatározza a gondolkodását, világszemléletét, meghatározza azt, hogy merrefelé indul, mihez kezd magával. Ilyen nagy ereje van a rossz lelkiismeretnek!

De így van ez jogilag is. Elhűlve hallgattuk a híreket, hogy Dél-Afrikában összeült a rasszizmus elleni konferencia, melyen az afrikai országok képviselői egy javaslatot szerettek volna előterjeszteni, hogy az angolszász országok fizessenek visszamenőleg kártérítést, jóvátételt a rabszolgaságért. Ezt a felfogást egy filozófus történet-politikának nevezte el. Ha ebbe a történet-politikába belemegyünk, mi is oda fogunk jutni, hogy a hunok dúlása, vagy a magyarok kalandozása miatt nekünk is kártérítést kell majd fizetnünk. Például Saint Gallennek, Svájcban, mert állítólag annak idején felégettük ott a kolostort. Aztán mehetünk vissza a történelemben a legtávolabbi múltba, s akinek cro-magnoni őse volt, az majd szoronghat, hogy valamelyik szépapja agyoncsapta neandervölgyi társát, és így tovább, és így tovább, végtelenül. Hogy bontakozunk ki ebből? Hogy szabadulunk fel ez alól?

És természetesen morálisan is. Hisz az embert nem hagyja nyugton morális érzéke, igazságérzéke. Nem lehet a kommunizmus 40-50 esztendejét elintézni azzal: történt, ami történt. Akiket sérelem ért, akik azért szenvedtek hátratételt, mert feljelentették, besúgták, megfigyelték őket, azok nem bosszúvágyból, hanem morális érzékből nem hagyhatják annyiban a dolgot. Igen elkeseredtem, amikor az egyik történelmi egyház vezetője cinikusan belenyilatkozta a televízióba, hogy kérem, azok kollaboráns idők voltak, és kollaborálni kellett az egyház túlélése érdekében. S azok tették jól, akik kollaboráltak. Nem kell nagy logika hozzá, egy második osztályos tanuló is ki tudja következtetni, hogy ezek szerint azok veszélyeztették az egyház létét és túlélését, akik nem kollaboráltak, s a besúgóknak, az árulóknak, az ügynököknek a kezét kell csókolgatni, mert nekik köszönhető az egyház fennmaradása. Meglehet, hogy emberileg, igen. Meghagyom. De istenileg? Valóban? Nem az a mi hitünk egyik axiómája, hogy az anyaszentegyház Isten akaratából és Isten örökké való hűségéből áll fenn, és marad meg?!  Nem a mi bátorságunk vagy bölcsességünk, merészségünk vagy kompromisszum-képességünk, nem a mi életre-halálra való elszántságunk vagy hajlékonyságunk menti meg és tartja meg az anyaszentegyházat, hanem egyedül Istennek a kegyelme.

Nos, hát, kedves testvérek, ezért mondja Pál apostol: a szeretet nem örül a hamisságnak! Ez a szó a szó „hamisság” másképp is fordítható és fordítandó is. Például így: „nem örül a gonoszságnak”, „nem örül annak az állapotnak, amikor nincsen igazság”, mégpedig jogi értelemben. A görög adikia szó, a diké szó fosztóképzős alakja. Diké = igazság. Adikia = igazságtalanság – jogi, erkölcsi értelemben. A szeretet nem örül a gonoszságnak. Mennyire aktuális ez most itt a XXI. században!  Ha visszapillantunk a XX. századra, önkéntelenül azt mondjuk: hisz ez olyan evidens, a hamisságnak, a gonoszságnak nem lehet örülni! Ám éppen a XX. század őrületeiben látjuk, hogy hány drukkere volt a gonoszságnak! Hányféle szadizmus, őrület és barbárság tombolt. Mennyi meg mennyi életeket elpusztítva, hány sorsot tönkretéve. Nem is olyan magától értetődő az, hogy a szeretet nem örül a hamisságnak! Sokszor látjuk szomorúan, hogy az ember tud örülni a hamisságnak. Együtt örvendező partner a hamisokkal, a gonoszokkal. A szeretet nem örül a gonoszságnak, nem örül a gonosz tényének, a történésének, a meglétének.

De együtt örül az igazsággal. S milyen érdekes, hogy itt az apostol nem így mondja, hogy együtt örül a diké-vel, a jogi értelemben vett büntető igazsággal, a becsületességgel, a jogszerűséggel. Pedig logikusan ezt kellene mondania. Itt azonban az apostol az alétheia szót használja. Azt a szót, ami azt jelenti: feltárul a valóság. A szeretet örül annak, amikor feltárul a valóság. Együtt örül azzal a folyamattal, amikor feltárul a valóság. Mondhatjuk azt is, hogy a szeretet azért drukkol, annak örülne, hogy táruljon fel a valóság? Lepleződjön le az, ami takarva van? Derüljön ki, jöjjön napvilágra az igazság? Igen, igen! De nem a bosszúvágy örül a lelepleződésnek, nem a sértettség örül, nem a jóvátétel vágya örül, hanem a szeretet! Mégpedig így mondja az ige: együtt-örül. Mit jelent ez? Azt, hogy mi keresztyének a bűnről és a vétekről sosem csak a múltba visszatekintve beszélünk, hanem mindig a bűnbocsánat reményében beszélünk, és ez a jövő vagy a jelen. Nem azért érzünk egyet a bűnössel, mert cimborálunk vele. Nem örülünk a hamisságnak, de tudjuk, hogy van bűnbocsánat. Nem azért fordulunk a bűnöshöz, hogy hirdessük neki a vesztét, hanem azért, mert Krisztus eljött, értünk bűnné lett, hogy nekünk igazságunk legyen. A megbocsátás reményében fordulunk oda, és ez a jövő. Ennek örül a szeretet. És ebben van a megújulás útja is. Nem az a kérdés hogy minden vétkes lelepleződik-e, vagy hogy mindenkiről, aki ügynök volt, kiderül-e a múltja. Isten előtt ezek nyilván vannak. Az a kérdés, hogy aki vétkezett megteheti-e azt, amit a tékozló fiú megtett: hazatérvén azt mondta atyjának: „vétkeztem, atyám, ellened és az Ég ellen.” Ellened is? Igen. Nemcsak úgy általában vétkeztem. Nem azt mondja a tékozló fiú, hazamenve, atyám, nagy bűnös vagyok én, nézd, ide is tetováltattam a hasamra: bűn az élet! Atyám, mindannyian vétkesek vagyunk, ugye megbocsátasz? Nem ezt mondja. Én vétkeztem ellened és az Ég ellen. Tégy engem olyanná, mint egy a te cselédeid közül. Miért kéri ezt a fiú? Mert megértette hogy ez az út vezet az Atyához - és ő az Atya házában akar lenni, ha már nem fiúként, mert ezt már eljátszotta, akkor cselédként, de az Atyánál akar lenni, mert ott van élet! „Ímé, mondja a disznók vájújánál, az én atyámnak cselédei bővölködnek, és mindenük megvan, és én itt elveszek.”

Igen, lehet az Atyához menni, lehet azt mondani, vétkeztem embertársam ellen, vétkeztem lelkésztársam ellen, vétkeztem a presbiterem ellen, a gyülekezeti tagom ellen, és vétkeztem Ellened, fogadj vissza. Csak egyet nem lehet, ez nincs benne a példázatban! Mikor azt mondja az atya átölelve a fiút: ímé, ez az én fiam, elveszett és megtaláltatott, meghalt és feltámadott, nosza vigadjunk és örüljünk! - akkor nem az történt, hogy a tékozló fiú elszaladt a haverokhoz: gyertek, és dorbézolni kezdett a haverokkal az atya házában. Vagy ha nem a haverokhoz futott, akkor a régi gazdához, hogy hozza a disznók moslékos vályúját - ezt az egyet nem lehet. Bocsánatot, irgalmat, új életet, új kezdetet kapni - lehet. Ezek nélkül nincs élet, és nincs élete az anyaszentegyháznak se. Csak azt a múltat, amitől meg akarunk szabadulni, ami még talán sokakat megkötöz, azt már nem lehet ide behozni. A szeretet együtt örül az igazsággal és a feltárulással.

Dietrich Bonhoeffer 1943-ban letartóztatásban várva kivégzését, miután részt vett a Hitler elleni sikertelen merényletben, már azon gondolkodik, mi lesz a háború után. Hogyan fog Európa és a keresztyén kultúra újraépülni? Ezekben a gondolataiban, amelyek Etika című könyvének végén olvashatók, egy igen érdekes képet használ. Egyik elmélkedésének ez a címe: Hegesedés. Mi a heg? A heg a begyógyult seb, a seb egész életünkre megmaradó nyoma. Múltkor fodrásznál voltam, ahol egy fiatalember kopaszra nyíratta magát, s láttam, hogy a fején van egy jó nagy heg, gondolom, gyerekkorában ródlizott vagy legénykedett, beverte a fejét. Ez gyakran megtörténik főleg fiúkkal, hogy felszakad a fejbőrük, aztán a heg egész életükben ott van. Ha strandon vagyunk, sok emberen látszanak a műtéti hegek. De az már nem seb, az már heg. Ha a seb nem gyógyul, elfertőződik, folyamatosan vérzik, iszonyatos látványt nyújt, és a betegség örökös tudatát és képzetét kelti. A sebet ezért el szokták rejteni. A sebnek leplezettnek kell lenni. Vajon nem ilyen élő seb volt az anyaszentegyházon, nem ilyen seb volt a nemzet életén, hogy polgár a polgárt figyelte? Hogy róla súgott és beszámolt? Dehogynem! Ez bizony egy égő, lüktető, fájó seb! De ha meggyógyul, heg lesz! És akkor feltárulhat. Akkor látszódhat, már meggyógyult! Bonhoeffer nem utal rá, de mindannyian sejthetjük, miért ezt a képet használta. A feltámadásra gondolt. Egy haldokló, összeomló, rettenetekbe hulló keresztyén civilizáció romjait szemléli a világháború idején. Abban a Németországban fogoly, ahol a nemzeti-szocialista rezsim számára a keresztyénség a legnagyobb ellenség. Mindenek fölött és mindenek előtt a Krisztust akarták kiirtani.

Bonhoeffer erről a megsebzett keresztyén civilizációról szólva, nyilván nem véletlenül, a feltámadottra gondol, akin ott vannak a hegek. A sebek nyomai, de a gyógyult sebek nyomai. Ő már feltámadott. A szeretet nem örül a hamisságnak, nem örül a gonoszságnak, nem örül az élő, lüktető, fájó sebeknek, nem örül annak, ha fájó kérdések a szőnyeg alá vannak söpörve, de együtt örül a gyógyultsággal. Együtt örül a meggyógyult emberrel, akin rajta vannak a hegek - örökre rajta vannak. Rajta van az, hogy megsebződött, rajta van az, hogy beteg volt, de mivel heget hord, az is rajta van, hogy meggyógyult, hogy új életet kapott, hogy új kezdetet kapott.

Íme, ez az én fiam, meghalt, és feltámadott. Íme, ez az én fiam, elveszett, de megtaláltatott. Vajon, mi református keresztyének azért akarjuk-e az átvilágítást, mert bosszút akarunk, azért akarjuk-e az átvilágítást, mert részesek vagyunk valamiféle egyházpolitikai, vagy politikai kiszorítósdiban, azért akarjuk-e az átvilágítást, mert egyszerűen csak kíváncsiak vagyunk és bizonyosak akarunk lenni abban, amit úgyis tudunk? Vagy azért akarjuk az átvilágítást, amire az ige ráirányítja a figyelmünket? Hogy ami feltárulhat, amit nem kell leplezni, amin nincs már mit titkolni, az már nem seb, az csak heg! De hadd fordítsam meg, és így fogjuk jól érteni: az nem seb, hanem Istennek hála: már heg. A heg mindig több,  mint a seb. A sebben még benne van a betegség, a halál, az elveszés, a hegben viszont gyógyulás van, -  új élet. A szeretet nem örül a hamisságnak… ne örüljünk annak mi sem, ne hagyjuk annyiban. De örüljünk együtt az igazsággal, akarjuk és vágyjuk, hogy a mi egyházunkban is igazán szabadon feltárulhasson minden, aminek kell, mert, ha igazán Isten tárja fel, és Isten előtt tárul fel, akkor abban már benne van a gyógyulásnak és az új életnek az ígérete.
Ámen