Főoldal Igehirdetések Együtt lakozni

Együtt lakozni

Textus: 133. zsoltár

Bogárdi Szabó István püspök 2017.06.11-én, Bácskossuthfalván, a Durindó és Gyöngyösbokréta napokon elhangzott igehirdetése.

Egy szép zsoltár üdvözletét hoztam, ezt olvastam fel a Grádicsok énekéből. Szép és gyönyörűséges, mély igazságokat mond ki a számunkra. Isten és ember útjának a titkait tárja fel, s ha belekapaszkodunk, akkor az ünnepünk is méltó lesz. Az ünnepben erőket veszünk, megerősödik a testvéri közösségünk, és ahogy egy erdélyi teológus mondotta, éppenséggel Trianon után, a nagy ország-szaggattatás után: lehetséges a magyar embernek is a derült jövőbe-nézés. Nos, sok szép gondolatot hoztam ide, hiszen így kezdődik a zsoltár: jó és gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak. Hát jöjjenek a nagy szavak, halljuk azt, ami jó, azt, ami szép, azt, ami igaz. Mert ami jó, szép és igaz, az öröktől az, és örökre az is marad. Nincsen olyan körülménye az emberi életnek, ahol a jó ne tudna jó lenni. Nincs olyan sors, amelyben a szépség ne tudná megmutatni igazán önmagát. Nincsen olyan történelmi helyzet, mikor az igazság ne lenne igazság. Legfeljebb mi nem akarjuk megízlelni a jót, nem törődünk a széppel, és akarunk az igazság szerint élni. De mondhatná bárki, hogy én megtoldottam a zsoltáros szavait, mert ő csak annyit mond, hogy milyen jó és milyen gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak. Ahogy a genfi zsoltárral is énekeljük: Íme mily jó és mily nagy gyönyörűség, az atyafiak közt az egyenesség, ha békében együtt laknak... A Biblia nyelvén az együtt lakozásnak van egy feltétele: békességben lenni. Vagyis: szeretni egymást. Azt hiszem, mindenki tud idézni az életéből kínos együttléteket, amikor részt kellett venni valamin, de ott mindenki azon sóhajtozott, mikor lesz már vége, mikor mehet ki-ki a maga dolgára. De ez fordítva is igaz: egy olyan nagy fesztiválon, amely most itt három napig zajlik, és az emberek legszebb ünnepi ruhájukat veszik fel, mintha egy nagy lakodalom lenne most. Most senki nem azt nézi, mikor lesz már vége. Jó együtt lenni. És ha jó együtt lenni, akkor szép is együtt lenni. Ahogy a zsoltár mondja: gyönyörűséges. Van abban valami gyönyörű, hogy az emberek szót értenek, megosztják egymással a sorsukat, az örömüket, a bajukat, a vidámságukat, a hálájukat, meg a nyomorúságukat, a keserűségüket is: együtt lakoznak. Valami olyasmit mond ezzel a zsoltáros, ami nemcsak tűnő pillanata az emberi életnek, hanem a lényege: együtt lakozni. Együtt élni, együtt lenni. Ha fellapozzuk a Bibliát, és elkezdjük olvasni, azt látjuk, hogy az ember megteremtésétől kezdve mindig az volt az élet lényege, hogy az ember társat, testvért, családot és nemzeti közösséget kapott Istentől, vagyis megkapta Istentől azokat az életszerkezeteket, amelyekben jó lennie - pontosabban: jó az embertársával együtt lennie. Csak közösségben, csak együttlétben, csak együtt lakozásban tárul fel igazán az emberi élet szépsége és mély titka. Sőt, azt mondja a zsoltáros, csak oda küld áldást az Úr, ahol az atyafiak együtt lakoznak. Ott nincs áldás, ahol széttart az életünk. Egy vidám jelenetet hadd idézzek fel. Néhány esztendővel ezelőtt játszottak Magyarországon egy filmet, ez volt a címe: 6:3. Az idősebbek még fel tudják idézni, amikor a magyar futballnak volt dicsősége, és Londonban a magyar válogatott – bizony ennek már 60 esztendeje – 6:3-ra legyőzte a verhetetlen angol foci-csapatot. Nos, a film arról szól, hogy Budapesten is összeverődnek az emberek, egy-egy boltban, egy borbélyműhelyben, egyebütt, hogy együtt hallgassák a mérkőzés rádió-közvetítését. A jelenet szerint egy hentesnél álldogálnak az emberek, és hallgatják, ahogy a mérkőzés előtt kezdik játszani a himnuszokat. A rendes magyar emberek kihúzzák magukat, sőt, éneklik is a magyar Himnuszt. Ám a filmben van itt egy megrázó jelenet, ez világít rá, hogy miről akarok most én szólni. Miközben tehát a hentes is, a vásárlók is feltartott fejjel éneklik a Himnuszt, az egyik vendég odasompolyog a szalonnákhoz, leakaszt egyet, és bedugja a kabátja alá.  Egy pillanatig tart ez a mozdulat, és mi egy pillanat alatt ebből a fonák helyzetből is megértjük a zsoltár igazságát. Ott nincsen áldás, ott nem jó együtt lenni, ott nincsen szépség, ahol az emberek csakis és kizárólag önmaguknak élnek. Lám, ez az ember még akkor is csak önmagára gondol, amikor egy közösség a Himnuszt énekeli, és látszatra ő is. Lám, akkor is csak a saját dolgán járatja az eszét, amikor egy egész közösség nagy fohászban egyesül, hogy áldást kérjen. Azt mondja a zsoltáros, egyszerű, tiszta és világos igazsággal: csak oda küld áldást az Úr, csak oda küld életet, ahol az atyafiak együtt lakoznak. Egymásért, együtt.  Szeretném, ha mélyen áthatna bennünket a zsoltárnak ez a mély igazsága, és ki-ki rátenné a saját élete dolgait erre a mérlegre, és egyetértene Isten szent igéjével: csak ott van áldás, ahol együtt és egymásra nézve vagyunk együtt és együtt lakozunk. Mert máskülönben minden áldás elvész, és minden élet kiszárad, és minden kiüresedik, és hiába fáradoztunk, ha nem lakozunk együtt. 

 

Isten összeadó művészete egészen más, mint a miénk. Isten nem statisztikus. Nem vesz bennünket külön, hogy kinek mennyi jutott külön, amit aztán elvonatkoztatott műveletben mégis összead, és azt mondja: lám, milyen sok az. Mert nem sok az, ami nincsen együtt, ha nem egymás arcát és tekintetét keressük, amikor együtt vagyunk, hanem hátat fordítunk egymásnak. De Isten világában nincsen hátat fordítás. Azt mondja a Biblia a teremtéstörténetben, hogy Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette avégre és azért, hogy dicsősége felragyogjon rajta, hogy kinek-kinek az arcán az Isten szeretete, az Isten hűsége, az Isten kegyelme ragyogjon és ezt átsugározza a másiknak. Egy régi filmben, amely a nagy feltalálóról, az amerikai Edisonról szólt, van egy szép jelenet. Edison még kiskamasz volt, amikor a húga vakbélgyulladást kapott. Kijött az orvos, és jelezte, hogy a kislányt azonnal meg kell operálni. De közben besötétedett. Azt mondta az orvos, csináljanak valami világosságot. Meggyújtották a petróleumlámpát, mire jelezte az orvos, hogy enné a kevés fénynél nem tudja elvégezni a műtétet. Erre hoztak még egy petróleumlámpát, ennek a fénye is kevés volt. Hoztak még egyet, hoztak négyet, ötöt, de az orvos egyre csak kevesellte. Ekkor ez a kamaszgyerek gondolt egyet, körbeszaladt a tanya-központon, és ahány tükör volt, mind elkérte, bevitte a szobába, és úgy rendezte el őket, hogy a tükrök megsokszorozott fényénél a petróleumlámpák fénye már úgy ragyogott, mint egy reflektor. Együtt. Csak össze kellett hozni. A fény az egyik tükörről visszatükröződött a másikra, meg a harmadikra, és ez adta ki azt a világosságot, azt a fényt, amelynek az erejében a műtétet el lehetett végezni.  Csak oda küld áldást az Úr, ahol egymásra tekintve élnek és lakoznak az emberek.

 

Az igehirdetésem második felére még feljegyeztem magamnak szép bölcsességeket is, de a bácskossuthfalvi óvodás gyerekek feloldoztak, és nem kell már sokat magyaráznom, mit jelent mindez. Reggel részt vettem itt az óvodások évzáró istentiszteletén. Ott ültek a kicsik az első három sorban, aztán kijöttek ide az úrasztala elé, hogy elmondják a búcsú-verseiket, elénekeljék a búcsú-énekeiket, hogy áldást kapjanak, meg egy kis emléket. Ahogy sorjáztak ide az úrasztalához, szépen fogták egymás kezét, el ne szakadjanak egymástól. De látom ám, hogy az egyiküknek be volt gipszelve a keze, és fel volt kötve. Gondoltam, na, lesz itt bonyodalom, hiszen senkinek nem tudja megfogni a kezét, meg az övét se lehet megfogni. Olyan volt, mint egy kis törött szárnyú madár. S akkor azt vettem észre, hogy a mellette álló gyermek megfogta alul az ingét, és úgy jöttek ki. S ekkor egy pillanat alatt annyi mindent megértettem ebből a gyerek-mozdulatból. Beleláttam az összetartozásnak a szépségébe, a jóságába, az igazságába! Lám, ezek az óvodások tanítanak minket, szerte-szét szaladó magyarokat, magyarnak hátat fordító magyarokat, magyar arcát nem látni kívánó magyarokat!  Ha a kezét nem tudta megfogni, mert el volt törve, megfogta az inge csücskét, de megfogta, de együtt voltak, de mosolygott rá, de támogatta, de segítette. Akik reggel itt voltak az óvodások búcsúztatásán, talán nem is látták ezt a mozdulatot, szinte csak én láttam innen az első sorból. De éppen ez a titka a mi összetartozásunknak. Nem kell annak látványosnak lenni, hogy mi összetartozunk. Nem kell azt eljátszani, hogy az ügyesebb segít az ügyefogyottnak, a tehetősebb odahajol a gyengébbhez, a nagyobb lehajol a kicsihez, hogy még inkább megmutassa a nagyságát, meg azt, hogy ügyesebb, meg azt, hogy rátermettebb. Hanem csak úgy, a világ legtermészetesebb mozdulatával megfogta az inge szélét és együtt haladtak. Amikor azt mondja a zsoltáros, hogy jó és gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak, nem mond semmi különleges titkot. Csak annyit mond, hogy együtt kell lakozni... Egymásba kell hát kapaszkodni. Az erősebbnek ki kell nyújtania a kezét, a gyengébbnek meg engednie kell, hogy az erősebb megtartsa őt.  Az ügyesebbnek fel kell ajánlania a képességeit, és a kevésbé rátermettnek ezt el kell fogadni. Mily jó és mily gyönyörűséges, ha együtt lakoznak az atyafiak. Itt nincs büszkeség, itt nincs kivagyiság, itt nincs rátartiság, itt majd én megmutatom, itt nincs, hagyjál engem békén, itt nincs eredj az utadra, engedj már el engem. Együtt lakoznak, mert jó nekik együtt lakozni, mert szeretik egymást. Hova küld áldást az Úr? Hova küld életet az Úr? Oda, ahol az ember arcokon Isten dicsősége felragyog, és rásugároz a másikra, ahol ezt az élet-feladatot, ez az Istentől rendelt nagy küldetést be tudjuk tölteni, hogy Isten gyermekeiként legyünk együtt. Oda szeret jönni az Úr, oda szeret életet hozni az Úr. Szeret közénk, magyarok közé jönni az Úr? Vagy szokás szerint cifrára font káromkodással fogadjuk Őt? Szeret közénk jönni az Úr, ahol imádságra kulcsolt kezek várják az Ő áldását? Mert mi nem tudunk sem igazságot, sem jóságot, sem szépséget gyakorolni?  Szeressen közénk jönni az Úr, hogy életet hozzon közénk, magyarok közé! Ha szeretnénk élni, akkor egymásba kapaszkodnánk, segítenénk a másikat. Ha szeretnénk élni, elfogadnánk a másik segítségét. Ha szeretnénk élni, lennének közös céljaink. Ha szeretnénk élni, keresnénk a testvéreinket. Az Úr oda szeret jönni, ahol elfogadják az Ő kezéből az életet, és megőrzik azt. Ajándékozol-e szívesen annak, aki a legutóbb szemed láttára földre dobta a tőled kapott ajándékot és megtaposta? Hát meggondolod, hogy adsz-e még neki? Csak oda küld áldást az Úr és életet örökre, ahol együtt lakoznak az atyafiak. Ha nem mástól, akkor ezektől a kis óvodásoktól tanuljuk meg az életünknek ezt az egyszerű mozdulatát, megfogni, ha kezével nem tud fogni, mert el van törve, megfogni az inge szárnyát, és együvé tartozni, és együtt menni, és együtt imádkozni, és együtt dolgozni, és együtt keresni az áldást, és együtt megőrizni az életet. Oda áldást küld az Úr, oda életet küld az Úr örökre. Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak, mint a Herman harmatja, amely leszáll Sion hegyére, olyan ez az együtt lakozás. Csak oda küld áldást az Úr, és életet örökre.

Ámen

 

« Vissza

Ez a weboldal az Ön kényelmes böngészésének érdekében cookie-kat használ. Elfogadom További információ