Egyszersmind

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Aligha mondunk újat vagy meglepőt, ha azt állítjuk ennek a fölolvasott igeszakasznak a kapcsán, hogy a keresztyén élet egyik legelemibb része a szüntelen való imádkozás. Nem is kérdezzük ezt egymástól, olyan természetesnek, magától értetődőnek vesszük, hogy imádkozunk. S akkor sem orrolunk meg, ha bennünket buzgó imádságra szólítanak. Akkor már talán meglepődünk, ha arról hallunk, hogy kikért, milyen módon és milyen megokolással kell imádkoznunk. Ám hadd szóljak most e felolvasott igeszakasz kapcsán röviden ezekről a kérdésekről.

Az újszövetségi leveleket, az ószövetségben pedig a zsoltárokat és a prófétákat olvasva buzdítást kapunk arra nézve, hogy imádkozzunk. „Szüntelenül imádkozzatok!” – mondja egy helyen az apostol. „Imádkozzatok mindenkor!” – mondja több helyen a zsoltáros. Ezek újra meg újra előjönnek, de az imádság tartalmát, módját és indokát sokszor nem mondják meg. Ma erről is kell néhány szót szólni.

Valahogy úgy van az, mint amit annak idején a sárbogárdi parókia levéltárában olvastam második világháborúból. A kivitt legények levelezőlapokat irogattak a gyülekezet lelkipásztorának is. Ezekbe némelyikbe olvastam bele. Egy sem volt köztük, aki ne azt vallotta volna, vagy ne azt írta volna a nagytiszteletű úrnak, hogy szüntelenül imádkozik. „Megígérem, tiszteletes úr, hogyha a Jóisten hazasegít, minden vasárnap ott leszek a templomban.” Nos, gyermekkoromban ismertem olyat, aki hazajött a frontról, de még nagy ünnepen sem volt ott a templomban. Nem vádként mondom ezt, s nem annak bizonygatására, hogy ilyen az ember, ‑ igen, ilyen az ember!‑ hanem annak jelzéseképpen, hogy a nehéz és megszorított helyzetben ‑ lett légyen az betegség, háborús fronthelyzet, az élet egyik nyomorult pillanata -, óhatatlanul is fölszakad az ember szívéből az imádság. Ezért hát ez, szinte azt lehetne mondani, természetes. De amikor az apostol azt mondja, hogy az imádságban állhatatosak legyetek, akkor éppen erre a körülményre, fönnforgásra tekintettel teszi oda ezt a szót, hogy állhatatosak legyetek. Egyébként elegendő lenne azt mondani, hogy imádkozzatok. Úgyis tudja az ember, hogy imádkoznunk kell. Úgyis tudjuk magunkról is, mégha meg is feledkezünk róla olyakor, vagy hanyagoljuk is az imádkozást, hogy lesz az életünkben olyan helyzet, amikor kiszalad a szívünkből az imádság. De  ez: „az imádságban állhatatosak legyetek” olyan meghatározás, mely egy egészen különös életterületre irányíotta a kolossébelieknek a figyelmét. Az állhatatosak legyetek kifejezést a hajózásból ismerhették, amin nem azt kell érteni, hogy a hajósoknak állhatatosnak kell lenni ‑ hát persze annak is kell lenniük, hanem azt, hogy a hajónak rendelkezésre kell állnia. Úgy kell ottlennie a kikötőben, hogy bármikor be lehessen szállni, és el lehessen indulni. Mai magyar jogi vagy gazdasági nyelvben úgy nevezik ezt: „rendelkezésre állás”. Trhát:  „az imádságra nézve mindenkor álljatok rendelkezésre.”

Kezdjük is érteni, hogy miért beszél erről az apostol. Kezdjük érteni, hogy ezzel olyan általánossá, alapvetővé, olyan meghatározó készséggé akarja tenni az imádkozás lelkületét és a készségét, amit valóban nem lehet jobban leírni, csak ezen a nehézkes nyelven: legyetek készek mindenkor, álljatok rendelkezésre mindenkor. Miért is? És akkor is, amikor nem érzek belső késztetést? Akkor is, amikor úgy érzem, hogy eleget tettem ennek a kötelezettségemnek? Akkor is amikor úgy ítélem meg, hogy már ezerszer elmondtam kéréseim a mennyei Atyának, biztos, Ő is unja az ismétlést? Azért, kedves testvérek, mert két területet még mindenképpen látnia kell, és szívében kell hordoznia az imádkozó embernek. Így folytatja az apostol: „vigyázván mindenkor hálaadással.” Ha arra nincs okom, kedves testvérek, hogy panaszt, kérést, baj megoldására vonatkozó előterjesztést vigyek Isten elé, akkor még nem szűnt meg az imádság oka. Sőt, hadd fordítsam meg. Akkor kezdődik igazán, akkor alapozódik meg igazán, hogy imádkoznunk kell. Ha nincs okom gyógyulásért könyörögni, ha nincs okom szabadulásért könyörögni, ha nincs Isten elé odavinni valóm nehéz helyzet miatt, akkor, ahogy mondani szoktuk, minden rendben van. De ha valóban minden rendben van, akkor kezdődik el igazán az imádkozás, tudniillik: a hálaadás. Mert ha minden rendben van, akkor azt nem lehet elintézni ‑ nekünk keresztyéneknek egészen biztosan nem, Istenben hívőknek biztosan nem, ‑ úgy, hogy akkor minden rendben van. Megy a világ a maga kereke forgása szerint. Ekkor kezdődik el igazán az imádság: „Vigyázván mindenkor hálaadással.”

Ez pedig egészen különös összekapcsolás, kedves testvérek. A vigyázás ugyanis feszültséget, odafigyelést, pattanásig feszült idegeket jelent. A hálaadásról azonban mégis azt gondoljuk, hogy ilyenkor az ember örömében tapsol, veri a lába szárát, ujjong, oldott, nincsen semmilyen meghatározott célra való koncentráltság. Ám az apostol összekapcsolja ezt a kettőt, hiszen ahogyan a filippi levélben is mondja: „a ti kéréseiteket mindenkor hálaadással vigyétek Isten elé.” Mindenkor hálaadással. Miért? Azért, mert Isten szeretete, Isten kegyelme mindig mindent megelőz, - és ezért a hálaadásnak is mindig mindent meg kell előznie. Nyugodtan kijelenthetjük, nagyon nehéz, tulajdonképpen szinte teljesíthetetlen, hogy a végszükségben lévő ember hálaadással kezdje az imádságát. Csak fölsikolt, mint Jónás a cethal gyomrában, csak fölkiált segedelemért, szabadulásért. Mégis, ha nem is mindig megy ez, most arra buzdít az apostol, hogy vigyázzunk mindenkor, szüntelenül és mindig hálaadók legyünk. Ha békességünk és jó állapotunk van, akkor azért, ha szükségben és bajban vagyunk, akkor pedig azért, mert tudjuk, hogy Isten kegyelme és szeretete mindent megelőz, és mindennek a végén is ott áll, mindent átfog. Életet és halált. Sikert és kudarcot. Győzelmet és vereséget. Jót és rosszat. Nyereséget és veszteséget. Éhséget és bőséget. Mert minden, ami van ‑ ahogy a káténk mondja ‑ nem történetesen, vétlenül van, hanem az Ő atyai gondviseléséből származik.

Arról is kell szólnunk, kedves testvérek, hogy az apostol egészen különös kifejezéssel ‑ ha szabad ezt mondani ‑ hozza most helyzetbe vagy képbe önmagát is. Amikor valakit imádságra buzdítunk, azt érezzük ‑ ezt tudom, tapasztalom magam is, ‑ hogy a buzdított személyből hirtelen valami kemény  ellenállás árad. Most is érzem, megvallom őszintén, már amennyire lehetséges innen a szószékről ezt a metakommunikációt érezni, hogy „a tiszteletes úr most az imádkozásról beszél, de minek!?” „Nem kell minket buzdítani!” ‑ ahogyan ezt egy évfolyamtársam mondta, mikor a dogmatika tanárunk egy órán az imádságról beszélt, és a végén biztatással fejezte be: „tiszteletes urak, maguk is szüntelenül imádkozzanak, rendületlenül, szakadás nélkül, folyamatosan, mindig.” Ahogy mentünk kifelé dogmatikaóráról, megrántja a könyökömet ez az évfolyamtársunk, s mondja: „nem tudom, mire való volt ez a biztatás, nem kell a harkályt arra biztatni, hogy kopácsoljon, kopácsol az magától is. Nem kell a keresztyén embert arra biztatni, hogy imádkozzon, imádkozik az magától is.” Valóban, kedves testvérek? Ó bár ha én most itt a harkályok gyülekezetében ülnék, és kifelé menet mindenkitől bocsánatot kellene kérnem, hogy emlékeztetni mertem valamire. Egyszóval, mindig van valami ellenállás.

Mindannyiunkban, legyünk őszinték. Miért tetszik engem noszogatni? Amúgy sem vallásosságtól túlbuzgó korban élünk, a magyar ember meg egyébként sem volt soha a vallásosságáról volt híres. De azt mondja az apostol: „állhatatosak legyetek mindenkor, álljatok rendelkezésre, bármilyen pillanatban. Ebben a nehéz helyzetben mondhatná bárki, igen, őt most úgymond kioktatják, kötelességére emlékeztetik. Hadd hívjam föl a figyelmet arra, hogy az apostol nem vallásos kötelezettségre emlékeztet. Akkor nem így írna. Akkor arról írna az apostol, hogy elétekbe adom az Úr örökkévaló akaratát, mindig, mindenkor imádkozzatok, s amennyiben elmulasztjátok, annyiban ez és ez fog történni. Azért mondom ezt ilyen bátran, mert amikor Isten parancsolatot ad, azoknak a megtartásához szankciókat fűz. Ha és amennyiben így és eszerint élsz, Úr áldása rajtad lesz, gyermekeiden, magzatodon, házadon. Ha letérsz erről az útról, a halál útját választod. Így is ér véget ez a hosszú fejtegetés a Mózes ötödik könyvében: „két utat adtam elődbe, életnek és halálnak útját, válaszd ezért az életet!”

              Itt nincs szankció,  hogy ha elmulasztod az imádkozást, akkor ez meg ez meg ez lesz. Inkább egy csodálatos lehetőségről beszél az apostol. Istennek arról az ajándékáról, ‑ mert ez Istennek az ajándéka, higgyétek el ‑ hogy megengedi, hogy szólj hozzá. Isten megengedi, hogy szólj hozzá. Ez nem olyan magától értetődő. Kicsoda vagyok én, hogy Őt megszólíthatom? Kicsoda vagyok én, ‑ bocsánat ‑, hogy tegezhetem. Kicsoda vagyok én, hogy az én porszem életem nyűgét, baját, gondját, örömét odavigyem Őeléje. Az univerzum alkotója elé. És kicsoda vagyok én, akinek a szíve meg az élete tele van tisztázatlan és tisztátalan dolgokkal. Emlékeztek Jézus szigorú, rettenetes szavára, amikor az áldozókról beszél, akik az oltárhoz igyekeznek, elvégzik az áldozatukat, és  azt mondják: megszabadultam, eleget tettem a vallási kötelezettségnek. Azt mondja Jézus: „menj először haza, békülj meg a te felebarátoddal, utána gyere az oltárhoz hálaáldozatot bemutatni.” Kicsoda vagyok én?

Az apostol arra hívja föl a figyelmet, óriási lehetőséget ad Isten. Engedi, hogy belépj az isteni életbe. Sőt, Pál a Római levélben azt is kifejti, hogy amikor már nem tudunk imádkozni, akkor maga a Szentlélek siet a segítségünkre és velünk és helyettünk mondja a kimondhatatlant. Mert amikor már nem tudjuk, mit mondjunk, amikor nem tudjuk, hogyan mondjuk, amikor nem tudjuk, hogyan kell imádkozni, akkor  - ennek a drámának a legmélyén - értjük meg a fölfoghatatlan nagy titkot: Isten az Ő Lelke által velünk és helyettünk Önmagához imádkozik. Óriási lehetőség ez! Készen állsz erre mindenkor? Mert Isten készen áll rá mindenkor. Készen vagy mindenkor imádkozni? Mert Isten Szentlelke veled van, és készen áll rá.

Legutoljára, kedves testvérek, arról is szólnunk kell, amit itt olyan szerényen hozzátold az apostol, mert ebből értjük meg igazán, hogy ő isteni lehetőségről, isteni ajándékról beszél. Ezt mondja: „az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban hálaadással, imádkozván egyszersmind miérettünk is.” Arról a kis szóról szeretnék szólni, ami itt van: „egyszersmind.” Bár az apostol másutt is igen sokszor mondja, hogy imádkozzatok érettünk, vagy ne feledkezzetek meg rólunk a ti imádságaitokban, bár igen sokszor ajánlja magát a gyülekezet, a többi keresztyén figyelmébe, itt mindazáltal odateszi azt a kis szót, hogy egyszersmind. A levele végén derül ki, hogy miért. A levél utolsó mondata ez: „emlékezzetek meg az én bilincseimről.” Az apostol fogságban van, nagyon nehéz helyzetben. A Kolossé levél vége, mely afféle végrendelkezés-szerű irat, Pál fölsorolja a munkatársait, akik vele vannak, a gyülekezet szeretetébe ajánlja őket, mint ahogy a búcsúzkodó ember szokta. De a végén még odaírja azt is ‑ hozzátéve, hogy „ezt most a saját kezemmel írom!” ‑ „emlékezzetek meg az én bilincseimről!” ”Imádkozván egyszersmind miérettünk is.”     Olyan jó ezt most így ebben az összefüggésben látni, kedves testvérek. Kétszeresen is. Az egyik az, hogy az apostol nem restelli önmagát a gyülekezet szeretetébe és figyelmébe ajánlani. Te se röstelld! Ne röstelld a másik embert – aki hozzátartozik a családhoz, a gyülekezethez ‑ arra kérni, hogy imádkozzon érted! Ne röstelld! Én tudom, hogy olyan nehéz a gyengeségünket bevallani. Tdom, hogy olyan rettenetes az, amikor az ember kénytelen megmutatni, hogy törékeny, hogy az erő, amit mutat, valójában látszat. Milyen tapintatos intézménnyé váltak a kórházak is. Ha az utcáról nézi valaki, mikor a kórházkapun megyünk befelé, azt is hiheti, hogy látogatók vagyunk. Ó, nekünk nincsen semmi bajunk, mi látogatni megyünk. Aztán bevisznek bennünket, s mindenféle bugyrokon meg rekeszeken meg zsilipeken megyünk keresztül. Mire pizsamánkban a kórházi ágyra kerülünk, addigra már benne vagyunk az egészségügy mindent eltitkoló, s mindent elrejtő gépezetében, el vagyunk különítve az, úgymond, egészséges világtól. Ennek sok alapos oka van, tudom, de hiszem, hogy van egy lélektani oka is. Az erőtelenségünket nehéz bevallani. Az apostol azonban nem szégyelli. Bilincsek között van, fogoly, és szabadulásra vágyakozik. Máskor, például a korinthusi gyülekezethez írt levelében nem szégyelli fölemlíteni a gyöngeségét, és elmondani, hogy mennyit imádkozott emiatt, és kéri a korinthusiakat is, hordozzák őt imádságban. Máskor nem szégyelli megvallani a tétovaságát és a bizonytalanságát. Nem szégyelli megvallani, hogy összedűlt körülötte minden és segítségre szorul.

A másik, amit ennek az egyszersmindnek, ennek a kis megjegyzésnek a lehetősége mutat, visszavezet ahhoz, amit az igehirdetés elején mondtam. Az apostol egyáltalán nem kioktat, pedig tudná azt is tenni. Hányszor olvasunk a leveleiben határozott, kemény, ironikus, metsző sorokat, amikor kioktatja ‑ nincs más út! ‑ kioktatja a gyülekezetet: „balgatag galaták” ‑ írja a galata gyülekezetnek: „Kicsoda vezetett benneteket félre?”. De most nem kioktat, amikor az imádság csodálatos lehetőségére emlékeztet, hanem éppen azáltal, hogy önmagát, mint imádságra szorulót odaviszi a kolosséi gyülekezethez, emlékezteti a őket erre a csodálatos lehetőségre. S ha nem másért, mert még mindig büszke vagy, mert még mindig úgy gondolod, hogy imádság dolgában nekem senki oktató szavakat ne mondjon, senki felhívást hozzám ne idézzen, vagy ha még mindig abban vagy, hogy nem látod be, mert nem akarod belátni, hogy imádságra szoruló vagy, akkor imádkozz másokért!

Imádkozz azokért, akiknek összedőlt a háza, és elvitte a víz! Imádkozz azokért, akik ma azért nincsenek itt, mert kórházban vannak, és nem tudják, hogy kiszabadulnak-e egyáltalán. Imádkoz azokért, akik az elmúlt és a következő héten sír mellett fognak megállni és nem tudják, hogyan tovább, s ráül a szívükre a halál szomorúsága. Imádkozz azokért, akik sorra-rendre megaláztatást, vereséget, kudarcot szenvednek. Nem hinném, hogy a Budahegyvidéki Gyülekezet tagjai ilyeneket ne ismernének. De ha nem ismertek, mert minden köröttetek minden rendben, akkor is imádkozzatok, adjatok hálát. Ha mégis ismertek imádságra szorulót, és magatokat is annak ismeritek, akkor pedig hálaadással vigyétek könyörgéseiteket az Isten elé. És Ő bizonnyal meghallgatja. Nem csak magáért kér hát imádságot az apostol, hanem magukért az imádkozókért is. Ne feledkezzetek el soha azokról, akik imádságra szorulók, és imádkozás közben rájöttök, megérzitek, mikor Isten Lelke segít nektek kimondani a kimondhatatlant, megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, eljuttatni Isten szent színe elé azt, amit emberi szó oda el nem juttathat, hogy ti magatok is imádságra szorulók vagytok. Vagy a szükség, vagy az áldás okán. Adja Isten, hogy minél inkább és minél teljesebben az áldás okán legyen így. Az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban hálaadással, imádkozván egyszersmind értünk is.

Ámen