Főoldal Igehirdetések Egyedül hit által

Egyedül hit által

Textus: Róma 1,17

Bogárdi Szabó István püspök 2000.10.19-én, a Parlamentben elhangzott igehirdetése.
  1. “Az igaz ember pedig hitből él.” Ez a kijelentés mindenekelőtt ígéret. Szó szerint így is kellene fordítanunk: az igaz ember pedig hitből fog élni. Az eredetileg Habakuk prófétánál elhangzó ígéret (2,4) a hit egyik legnagyobb titkára mutat rá: a hit az élettel kapcsol össze minket! Ez általában is így van: a hit képessége, ereje mindig élet-többletet hoz számunkra; aki tud hinni, az kitartóbb, erősebb (szívósabb), annak mindig van valami kilátása (szó szerint: kilátása!) még a legtragikusabb élethelyzetekből is.  Talán éppen ez a hit legáltalánosabb jellemzője: meglágyítja, tompítja életünk tragikus jellegét. És megfordítva, ahol hiányzik  a hit, ott az életünk sötétebb, keményebb, beszűkültebb. Mindenkinek van egy-egy felidézhető megrendült életpillanata, amikor tiszta szívéből sóhajtott a hit után, és bár követni nem akarta, de irigyelte azokat, akik hisznek.
  2. A kinyilatkoztatás azonban nem általában, hanem konkrétan beszél a hitről: a hit nem tulajdonság, nem elsajátítható képesség, vagy némely kevesek isteni talentuma, hanem kapcsolat.

Ha hiányzik az életünkből a hit, akkor nem azért hiányzik, mert elhanyagoltunk egy képességet vagy elsorvadt bennünk  egy tulajdonság, hanem mert megszakadt egy bizonyos kapcsolatunk, az Istennel való kapcsolatunk. Hinni azt jelenti: Istennel kapcsolatban állni, vagy még pontosabban: Istennel kapcsolatban élni.  Tehát nem az a hit, hogy csak úgy általában hisszük, hogy van Isten, vagy hogy van valami olyasmi, ami Istennek nevezhető (például, hogy újabb divatkifejezéseket idézzek: “kozmikus hatalom”, “legfőbb intelligencia”, “világalkotó szellem”, stb.), hanem az a hit, hogy hiszünk Istenben és hiszünk Istennek! Habakuk próféta, akinek ezt a hitre vonatkozó ígéretét (“az igaz pedig az ő hite által él”, Hab 2,4) Pál apostol átveszi a Római levélben, olyan korkép keretében mondja ki ezt az ígéretet, mely kor megdöbbentően hasonlít a miénkhez.  A próféta könyvének második részét így lehetne összefoglalni: a csalásban élő ember. Öncsalás, mások megcsalása, a történelmi-társadalmi csalás, és végül nagy életcsalás (bálványimádás), ez jellemezte azt a megsötétedett korszakot. Meg jellemzi ezt a mostanit is! “Jaj annak, aki bűnös szerzeményt szerez... jaj annak, aki várost épít vérengzéssel... jaj annak, aki megitatja felebarátját...jaj annak, aki a fának mondja: serkenj fel”(9,12,15,19). Pál apostol pedig a Római levél elején fest általános képet az emberiség mindenkori állapotáról: “mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem neki hálákat nem adtak; hanem az okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett”(Rm 1,21).

  1. Már ebből a negatív képből is megértjük, hogy mi a jelentősége a hitnek mint Istennel való kapcsolatnak. Mind a próféta, mind az apostol azt jelzi, hogy az ember életforrása: Isten. Ha megszakad ezzel a forrással a kapcsolatunk, pótolnunk kell valamivel. És ekkor kezdődnek el a nagy csalások: az önmagunk és mások megcsalása, a nagy történemi-gazdasági-politikai szemfényvesztések, és végül a legmélyebb: a vallásos önáltatás, a bálványimádás: “és az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával”(Rm 1,22). A betegség nyilvánvaló: az ember elvesztette kapcsolatát a saját életforrásával, a gyógyszer pedig, amit erre az ember kitalál, veszedelmesebb, mint a betegség.

 “Ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok!” (Ésa 7,9) - ez az örök prófétai üzenet.

  1. Kinek van hát kapcsolata Istennel? A próféta és az apostol érvelése körkörös: az igaz embernek van kapcsolata Istennel, és azt nevezzük igaz embernek, akinek kapcsolata van Istennel. S amilyen tiszta ez az érvelés logikailag, annyira súlyos a kép, ha látjuk, hogy nincs semmi módunk, erőnk ennek a kapcsolatnak a megteremtésére. Nem vagyunk igazak! Más szóval, nem állhatunk meg Isten színe előtt! Istent a “tiszta szívűek” láthatják meg, - kinek tiszta a szíve? Ezen a ponton értjük meg igazán a hit jelentőségét, és itt válik világossá az is, hogy miért hangzik így a reformátori jelige: egyedül hit által! Sola fide!

A hit jelentősége abban van, hogy lehetővé teszi az Istenhez való bemenetelünket! Ez maga a hit, hogy közeledünk Istenhez. “Keressetek engem, és élni fogtok!”(Ámós 5,4). Tehát a hit - és egyedül a hit - ad bátorságot, ahhoz hogy Istenhez közeledjünk. Több okból is.

Először is a hit, ahogy némelykor a protestánsok túlhangsúlyozzák: nem egyéb, mint elfogadás, és csak elfogadás. A hit elfogadja, hogy az Istennel való kapcsolatunk helyreállításában, az Istennel való megbékélésben Isten a kezdeményező: “Ő előbb szeretett” - ahogy János apostol mondja (1János 2).  Az Isten-hiány a mi élethiányunk, de Isten az, aki helyreállítja, újralétesíti a megszakadt kapcsolatot. Ezt csak elfogadni lehet! Ebben Luthernek feltétlenül igaza van. Ez a kapcsolat nem tartalékolható, nem tehető el a jobb napokra (barátságokat, emberi kapcsolatok szoktunk így “elspájzolni”), és nem is rendelhető meg, nem teremthető meg csak úgy, amikor éppen szükségünk van rá, mert ha ma félretettem, máris elvesztegettem. A hit első nagy felismerése: “hiszek, légy segítségül az én hitetlenségemben”, vagyis hogy nincs hitem, nincs Istennel kapcsolatom, nincs életem. Nincs miből megteremtenem ezt. Csak elfogadhatom.

Másodszor, a hit átalakít minket. Talán az eddigiekből is kiderült, a hit életforma. Nem valamely része-szerve az életünknek, nem egyik, s talán a legfontosabb eleme az ember világának, hanem életforma: “hit-ben” élünk. Ahogy élhet az ember hazugságban, öncsalásban - és az is életforma, úgy élhet a hitben, és ez is életforma. Maga az igaz élet. Amikor azt hallottuk, hogy csak az igaz embernek lehet bemenetele Istenhez, csak a szentek állhatnak meg őelőtte, csak a tiszta szívűek láthatják meg Őt, akkor már érezhettük, hogy pontosan ez az, amit a hit “cselekszik” velünk és bennünk. Továbbítja számunkra Isten igazzá tevő, megszentelő, megtisztító ajándékát. Azért van (lesz) élete az igaz embernek, mert igaz voltát a hit továbbítja a számára. Ily módon - nem kell félnünk kimondani - Isten is a hit által teremt velünk kapcsolatot. Ha a hit kizárólag a mi utunk lenne Istenhez (mint ahogy valóban utunk  is), nem mondhatnánk, hogy az igaz ember hitből él. Akkor azt mondanánk: nézd, itt van ez az út, járd végig, s majd eljutsz az éltető forráshoz. De, amikor azt mondjunk, hogy az igaz ember hit által él, akkor az mondjunk, hogy Isten úgy jön el hozzánk, adja nekünk önmagát, teremti meg újra életünkben az élet forrását, hogy mindezt a hiten keresztül teszi és adja nekünk. A hit nem képesség, hanem ajándék; nem életfilozófiai lehetőség, hanem Isten teremtése; nem megszerzés és elsajátítás, hanem elfogadás és önátadás.


Amikor a 16. század elején a wittenbergi egyetem ágoston-rendi professzora, vagy ahogy önmagát nevezte szelíd öngúnnyal: a "barát", megrengette a világot üzenetével: az Isten és az ember kapcsolatában minden, de  minden alá van rendelve az isteni ajándéknak, az új teremtés eszközének és ezen eszköz termő közegének, a hitnek, akkor a "nyilvánvaló igazságnak" arról a megrendítő felismeréséről szólt, hogy: Isten a hittel jön hozzánk, mi a hit által mehetünk Istenhez.

Ámen

« Vissza

Ez a weboldal az Ön kényelmes böngészésének érdekében cookie-kat használ. Elfogadom További információ