Egyedül bölcs

„Annak pedig, aki titeket megerősíthet az én evangéliumom és a Jézus Krisztus hirdetése szerint, ama titoknak kijelentése folytán, mely örök időtől fogva el volt hallgatva, most pedig megjelentetett a prófétai írások által, az örök Isten parancsolata szerint, a hitben való engedelmesség végett minden pogányoknak tudomására adatván, az egyedül bölcs Istennek a Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké. Ámen.” (Róm 16, 25-27)

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvérek, Krisztus után 400 táján, amikor a barbárok elfoglalták és földúlták Róma városát, elterjedt az a vád, hogy mindennek a keresztyének az okai. A keresztyének, mondogatták birodalom szerte, hátat fordítottak a régi római istenségeknek, és íme, az istenek bosszúra gyúlva lesújtottak a hűtlen birodalomra. Arról a Rómáról beszélek, amely eladdig, nyolcszáz esztendőn át nem látott idegen katonát a városban, csak a hadifoglyok menetében. Éppen emiatt úgy tartották, hogy ha Róma már nyolcszáz éve fennáll, akkor érinthetetlen és sérthetetlen, és örökre fenn fog állani. Aztán a birodalom polgárai dühösen és megrökönyödve kezdték  az okot és a  bűnbakot keresni, hogy miért és mik miatt  sújtott le reájuk az istenek haragja? Ekkor kezdett hozzá nagy munkájának az Isten városáról írt 22 könyv összeszerkesztésének Szent Ágoston egyházatya, aki Észak-Afrikában élt. Több célja is volt e könyv megírásával. Egyrészt be akarta bizonyítani, hogy azok a régi római istenségek nem léteznek, nem is léteztek, ezért bosszút sem állhatnak. Másrészt vigasztalni akarta a keresztyéneket, akiket kétszeres baj sújtott, mert a barbárok őket is zaklatták, de a saját polgártársaik is ellenük fordultak.

Legkiváltképpen azonban arra kereste a választ, hogy mi emelte fel Rómát, és mi döntötte porba? És rámutat, hogy Rómát nem a birtoklás-vágy, nem a nyughatatlan erő kiélésének a kényszere, hanem egyedül a dicsőségvágy hajtotta. A dicsőségvágy emelte föl, tette nagy birodalmává, és a dicsőségvágy rántotta mélybe. Szent Ágoston nem titkolja, hogy ebben a meglátásában Pál apostol rómaiakhoz írt levele vezette, amit most olvastunk a Bibliaolvasó Kalauzban. Itt a levél végén, mintegy függelékben, vagy tartalomjegyzékben az apostol összefoglalja a hosszú levél tartalmát. Miről szólt a Római levél? Miről írt az apostol hosszanan, részletesen, számos kérdésre kitérve? Először is arról (ahogy itt ebben a záradékban áll), hogy Isten megerősít bennünket Jézus Krisztus evangéliuma által. Erről még fogok részletesen szólni. Másodszor arról, hogy Isten föltárja az idők titkát. Szeretnénk mi is tudni a mi időnk titkait. Erről is fogok szólni. És végül arról, hogy Isten az Evangélium hirdettetése és az örök titkok föltárása révén mindannyiunkat (bennünket is, a régi rómaiakat, a pogányokat is) igaz engedelmességre hív meg. Erről is szólok még. Aztán ezt a rövid jegyzéket így summázza be, olvasom még egyszer: „Az egyedül bölcs Istennek a Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké. Ámen.” Itt ér véget a Római levél.

Pál egy másik levelében is használja ezt a kifejezést. Ez igen fontos a megértéshez. Timóteusnak, ifjú tanítványának írja: „Igaz beszéd ez, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én, de azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus bennem mutassa meg legelőbb teljes hosszútűrését, példa gyanánt azoknak, akik majd hinni fognak Őbenne az örök életre, az örökkévaló Királynak pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Istennek tisztesség és dicsőség örökkön örökké. Ámen” (1Timótrheus 1,15-17) Lám ott is leírja: Ámen; holott ez a levél elején áll. Vagyis ez egy formula, amit  a Timóteusnak írt levelében és a Római levélben is beiktat: az egyedül bölcs Istené a dicsőség örökkön örökké. Mondhatnánk azt is, hogy ez fokozó formula. Lám, egyre feljebb megyünk, egyre magasztosabb, egyre jobban feltárul a titok: az örökkévaló Király, aki halhatatlan, aki láthatatlan, aki egyedül bölcs! Ennél nagyobbat, szebbet, ennél többet mi már tényleg nem tudunk elmondani Istenről. És éppen emiatt a fokozás miatt érezzük azt, hogy itt nem valamiféle filozófiai kérdésről van szó. Igen, az a kifejezés – egyedül bölcs, görögül monosz szophosz – magában foglalhatja a filozófiai utalást (filozófia = philosz+szophia = a bölcsesség szeretete), és mondhatnánk nyomban, lám, mégiscsak kibújik a szög a zsákból! Pál Gamáliel iskolájában nőtt föl, ott kitanulta a rabulisztikát, a szőrszálhasogatást, és a filozófiát is! És Athénben is micsoda filozófiai elmeéllel hirdette a sztoikusoknak meg az epikureusoknak az evangéliumot, ahogy Lukács feljegyzi az Apostolok cselekedeteiben(ApCsel 17), milyen okosan vezette a gondolatokat a mindenütt jelenvaló, mindeneket betöltő Istenhez, aki Krisztusban föltárta magát! És biztos, Rómában is voltak filozófusok, jó lesz  hát megírni nekik, hogy ne okoskodjanak, ne filozofálgassanak, mert egyedül csak Isten bölcs. Okkal mondhatnánk ezt, hiszen az apostol, ha kellett, a filozófusokkal is leállt vitatkozni, és nem is akármilyen szinten tudott a filozófusok iskolájában vitatkozni. Ma kereszteltünk egy Dénes nevű gyermeket.  Athénben is volt egy Dénes, aki követője lett Pálnak. Ámbár a szofisták kinevették, ám Dénes követőjének szegődött. Nos, vélhetnénk, talán mégiscsak filozófiáról van itt szó. Mégsem.  Figyelembe kell vennünk ugyanis, hogy régen sem csak azokat nevezték filozófusnak, akik bölcselkedtek. Az is filozófus lehetett, aki, ahogy mondani szoktuk, józan paraszti ésszel megítélte a dolgokat. Az élettapasztalatok jó belátást, jó gyümö9lcsöt teremhetnek. Mi is el szoktunk menni ilyen emberekhez, ha bölcs tanácsra van szükségünk. Tudom, voltak és ma is vannak úgynevezett hivatásos filozófusok, akik azért kapják a professzori címet, az egyetemi katedrát, azért lesznek filozófus műhelyek tagjai, mert, úgymond, hivatásos bölcsek. De az ő vitatkozó, érvelő, a másik bölcseséségét cáfoló, magakellető okosságuk nem az a bölcsesség, amiről a Példabeszédek könyve beszél: „az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete!” Vagyis: Isten félelme minden bölcsesség forrása. Ezért kiáltanak oly sokat a zsoltárosok: utaidra taníts meg, Uram, bölcsességedre taníts meg engem! Ez pedig nem okoskodás, hanem létvalóság. És erről szól Pál itt a Római levélben, s ennek fényében mindjárt meg is értjük, hogy mi ennek az utolsó mondatnak az értelme: az egyedül bölcs Istennek Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké.

Idézem a Római levél legelejét, ahol az apostol hosszasan arról beszél, hogy miért kell nekünk úgy énekelni és úgy imádkozni, ahogy az igehirdetés előtti énekben tettük, miért kell kegyelmért könyörögni, nekünk, ítéletre méltóknak, elveszetteknek, utat tévesztetteknek, Istentől elhanyatlottaknak? Könyörögni kegyelemért, egyetemlegesen, mindenkinek, mindenütt. Ezt mondja itt az apostol: az emberek (az emberek  általában és egyetemleg) bár Istent megismerték teremtői dicsőségéből, mindazáltal nem dicsőítették őt és neki hálákat sem adtak, hanem okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és magukat bölcsnek állítva balgatagokká lettek, és az örökkévaló Isten dicsőségét felcserélték mulandó embereknek, madaraknak, négylábú állatoknak, csúszómászó állatoknak képmásával (Róma 1,21-23). Azt mondja tehát, hogy nemcsak a hivatásos filozófusok követelik maguknak a bölcs címet, hanem mindannyian bölcsnek állítjuk magunkat, vagy másképp: bölcsnek mutatjuk magunkat, bölcsnek bizonygatjuk magunkat. Ez a szó, hogy bölcsnek vall, bölcsnek állít vagy mutat, még egyszer (más vonatkozásban) előfordul a Bibliában, a Jelenések könyvében, amikor az efézusi gyülekezetet megdicséri a gyülekezet ura, hogy megpróbálták azokat, akik apostoloknak állították magukat, és rájuk bizonyították, hogy nem azok, csak hamis apostolok (Jel 2,1-2). Itt is ez a szó áll, amit így is lehetne fordítani: erősen bizonygat. És mintha csak erről szólna a bölcsességért folytatott küzdelmünk is, nemcsak a filozófusoké, hanem mindannyiunké: azt bizonygatjuk éjjel és nappal, hogy okosak, bölcsek vagyunk, mindenhez értők vagyunk, mindentudók vagyunk, mindenhatók vagyunk. Erre mondja Pál: az ember bölcsnek vallván magát ostobává, bolonddá lett. Így is lehetne fordítani: sületlen. Vagyis amit ez a „bölcs” ember mond, állít, mit gondol, csinál,  és  amit a bölcsesség rubrikája alá rekeszt – nyilván önmagával együtt! – , az  mind semmi, mert Isten dicsőségét és dicsőítését fölcserélte múlandó embereknek, madaraknak, csúszómászóknak képmásával. (Megyünk lefelé, visszafelé az evolúcióban!) Holott az örökkévaló Isten örök dicsősége ragyogja be ezt az egész világegyetemet. Holott teremtésének dicsősége átsugároz mindent.  Ám az ember ahelyett, hogy fölfelé emelkedne, mert ez volna a bölcsesség – Istennek félelme a bölcsesség kezdete – , ehelyett kezdi a dicsőségvággyal és az önimádattal, majd egyre ereszkedik – vagy inkább zuhan -  lefelé. És a végén csúszómászók képmásával cseréli föl Isten dicsőségét, szégyenletes bálványimádás! Milyen sületlenség ez az okosság! Üres, fabatkát sem ér. Ézsaiás próféta bálványimádókat gúnyolva azt kérdezi metsző iróniával, hogy amit a saját kezeddel faragtál ki, vagyis a te alkotásod kőből, fából, fémből, az előtt te leborulsz és hódolsz neki, mintha ő alkotott volna téged? Van szeme, de nem lát. Akkora füle van, mint egy elefánté, de nem hall. Kezet faragsz neki, de nem cselekszik. Aztán félredobod, csinálsz egy másikat, és az előtt hajlongsz, pedig minden bölcsesség forrása az élő Isten tisztelete. (Ézsaiás 44) Érezzük tehát, hogy az apostol szava itt, a levél végén – az egyedül bölcs Istennek Jézus Krisztus által dicsőség örökkön örökké! –  nem filozófiai szlogen, nem okoskodás, hanem egyetemes és mindent meghatározó tétel.

És ha mi ezt a tételt a szívünkbe írjuk, és Istenhez emeljük a szívünket, mindjárt értjük is, mit jelent a summa: először az, hogy Isten megerősít bennünket Jézus Krisztus evangéliuma által.  Ez a megerősít így is fordítható: lábra állít. Végre! Végre, annyi bajból, nyomorúságból, vergődésből, kínlódásból, vereségből Isten talpra állít minket! Mondok más képet: végre valaki elmondja, hogy merre van a helyes út! Falun nőttem fel, és amikor kamasz koromban Budapesten át kellett utazni, csak álltam tétován az Astoria aluljárójában, ahonnan hatfelé lehet fölmenni a felszínre! Csak álltam ott, mint egy árva madár, melyik lépcsőn kell itt felmenni? Büszke gyerek is voltam, s azt mondtam magamban: nem kérdezek meg senkit. Így aztán öt lépcsőn is fölmentem, mire rájöttem, hogy a hatodik lenne a jó. Ki igazít engem útba? És ki az, aki nem vezet félre? Ki az, aki, ha megmutatja a helyes utat, ami nem zsákutca, hanem az élő Istenhez vezet el? Továbbá: ki gyógyít meg? Ki állítja helyre életem tisztességét és dicsőségét? És ki gyógyítja meg a beteg világot? Mikor jön el az az idő, amikor levehetjük a maszkot, és fölragyoghat rajtunk Isten szép arca, amire teremtett minket? Mikor és hogy lesz ez? De hiszen mindent elvesztettünk! Az élő Isten szépséges dicsősége helyett mi már hernyókat és csúszómászókat imádunk. Nincs itt semmiféle evolúció, csak devolúció! Megyünk vissza a semmibe. Ó, én nyomorult ember, ki szabadít meg a halálnak e testéből?  - emlékezzünk csak Pál felkiáltására (Róma 7,24) Az örökké bölcs Isten megszabadít, meggyógyít, megerősít, megújít, a halálból is kihoz Krisztus feltámadása által.

Másodszor azt mondja az apostol ebben a summában, hogy Isten feltárja azt a titkot, ami örök időktől el volt hallgatva. Vagyis Isten feltárja az idők titkait. Mi sokat beszélünk az idők jeleiről,  hadd mondok én is jelet, remélve, hogy mégis melléfogok és tévedek. Amikor a járvány első hulláma lecsendesedett, mondogattam, hogy jó lenne nem ítélet alá esni. Így szól Jézus szava: az emberek „ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek mindama napig, amelyen Noé a bárkába bement, és eljött az özönvíz, és mindenkit elvesztett. Hasonlóképpen mint a Lót napjaiban is lett; ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek, De amely napon kiment Lót Sodomából, tűz és kénkő esett az égből, és mindenkit elvesztett.”(Lukács 16,27-29). Az emberek ettek, ittak, házasodtak, mulattak, jól érezték magukat, mit sem törődve a bekövetkező veszedelemmel. Hát így telt a mi nyarunk is. Ettünk, ittunk, buliztunk. És most itt van a második csapás. Egyiptomban tíz csapás előzte meg Isten népének szabadulását. (2Mózes 8-9) Arról a történetről azt olvassuk, hogy a csapások után a fáraó mindegyre megkeményítette a szívét, és nem engedte el Isten népét a rabszolgaságból. Nekünk itt van a második csapás. Meg ne keményítsétek szíveteket, ha az az Úr szavát halljátok, mondom én, mikor feltárja nekünk az idők jeleit! Igen titok, hogy mi történik  és miért történik velünk, és titok az is, hogy meddig tart majd. De ezeket csak azok tudják bölcs szívvel kutatni, akik a nagy titkot már látták és hallották, azt ugyanis, hogy Isten Krisztusban teljesen föltárta önmagát számunkra. És akik az élő Isten dicsőítésére emelik a szívüket Krisztusért, meg fogják érteni azt a titkot is, amit csak Krisztusban értünk meg teljesen:  Isten még azt a rosszat is, amit e siralomvölgyben ránk bocsát, a javunkra tudja és akarja fordítani; tudja, mert mindenható, és akarja, mert irgalmas Atya. Krisztus halálával győzte le a halált! Adná a Szentlélek, hogy megértenénk ezt a titkot!

És harmadjára, summa szerint, azt mondja az apostol, hogy Isten mindezek által engedelmességre hív. Hívja a pogányokat is, és hív minket is. Mi az igaz engedelmesség? Az igaz engedelmesség a dolgok jó rendjébe való beleállás. Most, ahogy folyik a templomépítésünk,  minden nap nézem, hogyan halad a munka. És látom, hogy mit jelent a dolgok rendjébe beállni. Az építkezésnek van ütemterve, vagyis a különböző munkanemek meg vannak határozva a technológiájuk szerint. És ehhez igazodva kell végezni az építést. Ha nem a megfelelő rendben készül, akkor semmi sem készül el. Az életünknek is van rendje, Testvérek, van a dolgoknak sorrendje, és van  minden értéknek prioritási rendje is. Az igazi engedelmesség pedig az, hogy mindig mindenekben Isten az első. A Hold fénye sosem előzi meg a Napét, sőt a Holdnak nincs is önmagától fénye. Ha nem ragyog rá a Nap fénye, sötét és vak kozmikus por a világűrben. Egyedül Isten bölcs. Egyedül Isten hatalmas. Egyedül Isten mindenható. Egyedül az Ő könyörületessége terjed ki még az ellenségeire is. És egyedül Ő szabadít meg a halálból.

Bölcsességed csak akkor van, ha Istentől kaptad. Erőd csak akkor van, ha Istentől kaptad. Tenni bármit csak akkor tudsz, ha a Mindenható felszabadít rá. A halál foglya maradsz, ha Krisztus nem támad fel. Testvérek, írjátok mindannyian szívetekbe a drága evangéliumot, forgassátok elmétekben Isten megerősítő, szabadító hatalmának titkát, és engedjetek Isten örökkévaló akaratának, hogy Őt dicsőítsétek, az egyedül bölcs Istent! Ámen.

Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy elküldötted érettünk egyszülött Fiadat, aki kereszthalála és feltámadása által megszabadított ez élet minden nyomorúságától és átvitt minket az Ő szerelmetes országába, hogy Neved dicsőségére éljünk, szent törvényedet betöltve. Kérünk, taníts meg Igéd szerint látni a világot és sorsunkat. Buzdíts, hogy e mostani körülményeink között is  - napról napra rosszat látva, sok félelmet átélve, és sokat szorongva - mi mégis Hozzád igyekezzünk, hűséges és gondviselő Atyánkhoz. Fordítsd javunkra a rosszat! Gyógyítsd betegeinket! Áldd meg a gyógyítókat, akik maguk élete kockáztatásával fáradoznak másokért! Adj bölcsességet a döntéshozóknak, akiknek ismeretlen helyzetben kell mindannyiunk számára üdvös döntéseket hozni! Taníts bennünket jó rend szerint élni, mások egészségével, életével ugyanúgy törődni, mint magunkéval, így is betöltve a parancsot: szeresd felebarátodat, mint magadat. Vigasztald a gyászolókat és a szomorkodókat. Áldd meg azokat, akik új életbe kezdenek, hogy bőséges áldásodat elnyerhessék. Örökké bölcs Istenünk, taníts utaidon járni, üdvösséget találni, Krisztusban boldog emberré lenni! Ámen.