Egy – 7.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! A mai alkalommal olvasom újra teljes egészében az Efézusi levélnek negyedik részéből azokat a verseket, ahol hetedjére halljuk ugyanezt a szót: egy.  Ma így: egy az Isten. Mielőtt erről szólnék, engedjétek meg, hogy egy-egy mondatban összefoglaljam a korábbi hat ige lényegét. Általában azt mondottam el, hogy az egység egyszerre ajándék és teljesedés. Titokzatos ajándéka ez Istennek, olyan ajándék, amellyel  élni kell, és ha élünk az egység ajándékával, akkor életünkben, egyéni és közösségi életünkben egyaránt teljesedést tapasztalunk meg. Pál apostol megalázó, nyomorult helyzetben írta ezt a levelet, így kezdődik a 4. rész eleje: én, aki fogoly vagyok, – börtönből írja, de a nyomorúság sem tartja vissza attól, hogy intse és buzdítsa az Efézusi gyülekezetet, akik úgy látszik, fogságnál is nagyobb nyomorúságba kezdtek süllyedni. Megoszlott a gyülekezet, pártokra szakadt, s nagy igazságokon kezdtek meghasonlani egymással. Ezért emlékezteti őket az apostol az egységükre, de mindenek fölött a keresztyén embernek az Istennel való egységére Jézus Krisztusban.

A hat tétel egyenként így hangzik: a lélek egysége a békesség köteléke, továbbá ez az egység gazdag egység,  nem valamiféle uniformizált egység ez, hanem a testnek és a léleknek az egysége, mert a kegyelmi ajándékok csak akkor mutatják meg igazán az erejüket, ha van mellettük egy másik kegyelmi ajándék is, sőt, nemcsak egy másik, hanem sok is. Tehát gazdag egység a keresztyének egysége. Aztán azt is hallottuk, hogy ez egység egyre tekint. A keresztyének egyek abban, hogy egy fajta elhívást kaptak, és ugyanabban a reménységben vannak mindannyian. Negyedjére arról hallottunk, hogy ez az egység nem a megvertek egysége, hanem győzelmes valóság, mert Jézus Krisztus áldozatával legyőzte a bűnt, feltámadásával legyőzte a halált, - egyszóval a keresztyének egysége minden küzdelmük közepette győzedelmes egység. Arról is hallottunk, hogy a mi egységünk Jézus Krisztus által: hitegység. Nemcsak azért, mert azonosak a hittételek, hanem azért, mert hitünk által mindig a tökéletességre tekintünk, - mi, mulandók a múlhatatlanra, mi, végesek a véghetetlenre, mi, akik be vagyunk zárva a földi világ esetlegességeibe, a tökéletes Istenre tekintünk hitünk által. Legutóbb pedig arról hallottunk, hogy az egység üdvmunkáló. Így mondta az apostol: egy a keresztség, s láttuk, hogy a keresztség nem valami emberileg véglegesnek a bepecsételését jelenti, hanem éppen valaminek a kezdetét, és ugyanakkor valami véglegesnek a bepecsételését is jelenti, istenileg szólunk: az üdvösségnek a bepecsételését. 

Most pedig azt mondja az apostol mindennek betetőzéseként, összefoglalásaként: egy az Isten. Erről szeretnék ma néhány szót szólni. Először is, azt hiszem, mindannyian hallottuk, mi több, mondottuk is, hogy egy az Isten, - úgy meghagyólag. Meghagyólag, vallási vitákban. Nemcsak az unitáriusok szokták mondani hitvitázva, hogy mit akarnak a reformátusok, a katolikusok, a Szentháromság-hívők, hiszen egy az Isten! Majdnem minden unitárius templomra ez van kiírva. Mi pedig a békítés szavaként szoktuk ezt mondani, nemcsak unitáriusoknak, néha még katolikusoknak is, hogyha nagyon felhevül közöttünk a vitatkozás, az egyet nem értés. S mostmár, miután nagy falu lett a világ és mindenféle népek jönnek-mennek, találkozunk mohamedánnal, hinduval, buddhistával, animistával, békítőleg szoktuk mondani: ne vitatkozzunk, egy az Isten.   Nem tudom azonban, hogy mit mondunk ezzel, amikor ezt mondjuk. Mert ha ez a békítés szava, akkor egyúttal az elengedésé is. Elengedjük a vitát, nem vitatkozunk, elengedjük a dolgok egymással való szembesítését. Annyira magánügy lett a hit, meg a vallás, hogy ez a szó (egy az Isten) valami külső védelmi burok lett, egyfajta címke: tessék engem békén hagyni azzal, hogy mit hiszek, mit gondolok! Van ebben egy elengedés és megengedés. Régebben sokat forgott közszájon a mondat: élni, és élni hagyni.  Átköltöttem: hinni és hinni hagyni, - ez a mai világ egyik nagy szlogenje. Mindenki úgy hisz, ahogy akar, - egy az Isten. Vagy, ha komolyabban vesszük ezt, akkor talán azt mondjuk ki vele, amit a filozófusok szoktak mondani, hogy van Isten. Ha pedig költőien gondolkozunk, akkor az angol-amerikai költő, Auden verssorát is hozzáilleszthetjük: csak a sok oldódhat fel az egyben. A világnak van egy ősmozgása, iránya, ami tulajdonképpen a forrása is mindennek, a világnak van egy kinyílása, sokfelé válása, elkülönbözése, aztán majd a világ visszatér ebbe az egybe. Ezzel tehát, hogy egy az Isten, még a filozófusoknak és a költőknek is a kedvében tudunk járni.

Amikor ezt mondjuk, azt is mondjuk, hogy valami megragadhatatlanban, megfoghatatlanban hiszünk, és mint mondtam, amikor a kimondhatatlannal szembesülünk, szerénnyé, szelíddé, békülékennyé, megengedővé válunk, és ez valóban nagyon jó arra, hogy békén hagyjuk egymást. Ez lett hát– ha szabad így mondanom – a vallási pacifizmus nagy mondata: hinni, és hinni hagyni,  - egy az Isten, van Isten, hagyjuk egymást békén! De az a probléma, hogy amikor ezt ilyen értelemben mondjuk, nagyhamar Istent is kezdjük békén hagyni. Egy az Isten. Isten van, Isten mindig van, Isten öröktől van, - mi pedig történünk, mi pedig létezünk. Majd, egykor a létezésünk nagy kalandja után visszatérünk ebbe az egybe, - nem kell hát Istent idő előtt bántani, döfölni, akarni, kérni Tőle, egy az Isten, Ő megvan, és mi megvagyunk. De vajon élhetünk-e úgy, hogy csak ennyit tudunk, hogy van Isten? Nekünk bizony azt is tudnunk kell, hogy kicsoda ez az egy, - kicsoda ez az Isten?

Több oka is van ennek, most csak kettőt említek. Az egyik ok az, hogy mivel az ember személy és csak én-te viszonyban tudja a személyességet megélni, nem tudunk úgy élni, hogy vagyok én, és rajtam kívül minden, ami van, az csak valami volna. Nekünk mindennel személyes viszonyba kell kerülnünk, ez létünk meghatározottsága, s még az anyagi világot is megszemélyesítjük. Egy példát mondok: a hegynek van lába, meg van dereka - mondjuk. Tényleg van? – és hányas cipőt hord? Egyest se – de van lába. Vagy azt mondjuk, hogy zúg az éji bogár, neki megy a falnak. Ez egy szép költői sor, Arany János írta. Valószínű, hogy egy biológus ezt nem így írná le, hanem azt mondaná, hogy a rovarfajták valamely csoportjába tartozó lény mozgást végez, és szárnyai sűrű mozgatásával légrezgést támaszt, melyet az én hallásreceptoraim érzékelnek. Mi az, hogy zúg, és neki megy a falnak? Ezek már nagyon emberies dolgok. Tehát mindennel, lett légyen tárgy, élőlény és más, mi személyes kapcsolatbafogunk kerülni, másképpen a világot nem tudjuk elgondolni. Nem elég azt mondanunk, hogy van Isten, és hogy egy az Isten. Kicsoda Isten? – ezt is tudnunk kell.

Másrészt, maga Isten is személyként jeleníti meg magát, személyként szól hozzánk, s ez nekünk sokszor hihetetlen sok problémát okoz. Egy személyes Istennel kapcsolatba keveredni? Hiszen eleve más sem teszünk, mint hogy az összes antropológiai érzetünket kivetítjük Istenre, és gyakran úgy kezeljük Isten valóságát, ahogyan a másik emberrel szoktunk lenni. De akkor hogyan viszonyuljunk az isteni személyhez? Az örök személyhez. Akit ráadásul nemcsak elgondolunk, nemcsak valamilyen módon megszemélyesítünk, hanem – és erről beszél igazából az apostol – aki kapcsán érezzük, hogy nemcsak van, hanem jelen van, nemcsak van, hanem itt van, nemcsak valami elvonatkoztatásban tudjuk kimondani a létének lényegét (élő Isten), hanem Ő maga úgy él és úgy van, hogy folyamatosan és szüntelenül – ha szabad ezt mondani - beleavatkozik az életünkbe. Amikor Jézus a  Hegyi Beszédben a Mennyei Atyáról beszél, ha jól olvasom, jelzi, hogy önmagában az a tény, hogy van napfelkelte és napnyugta, már Isten beleavatkozása az életünkbe. Az a tény, hogy Isten eltartja az ég madarait és felöltözteti a mezők liliomait, beleavatkozás a mi életünkbe. Mert azzal, hogy eltartja, és felöltözteti őket, azzal Isten számomra jelez valamit, Isten emlékeztet és meghív engem valamire. Ebbe vezet hát be az apostol szava, amikor a megosztott és egymással civakodó Efézusi gyülekezetet sorban emlékezteti egységének alapjára, szerkezetére, most pedig a forrására és most azt mondja: egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette van, mindenek által és mindnyájukban munkálkodik... Egy az Isten, aki Atya, mindenek fölött és mindenek által és mindenekben.

Sokat vitatkoztak ez utóbbi felsoroláson, és vitatkoznak is a mai napig a Biblia-magyarázói. Itt ugyanis ez a minden fordítható így is: egy az Isten, mindenkinek atyja, aki mindenkinek felette van, mindenki által és mindenkiben munkálkodik, vagyis személyessé van téve. De lehet ezt úgy is fordítani, hogy egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette van, mindenek által és midnyájotókban munkálkodik. A Károli fordítás próbál nivellálni, és a görög szó mindkétféle értelemben fordítja. Kálvin nagyon egyszerűen megoldja, amikor azt mondja, hogy akár személyes akár általános tárgyi értelemben fordítjuk, a jelentés ugyanaz. Főleg, hogyha a kijelentés titka felől nézzük. Ugyanis ezzel a szóval az apostol azt tárja föl, hogy Isten abszolút módon viszonyul hozzánk. Kicsoda Isten? Isten atya, és mint atya viszonyul mindenhez. Milyen döbbenetes, ha így olvassuk a Hegyi Beszéd szavait. Isten nem mint valamiféle biológiai ősmotor viszonyul az ég madaraihoz és a mezők liliomaihoz, nem mint az általunk megállapítható örök törvényszerűségek garantora viszonyul ahhoz, hogy szépek a mezők liliomai, és a madarak összecsipkedik maguknak az eleséget, hanem mindenhez, ami van, atyaként viszonyul. Az ég madaraihoz, a mezők liliomaihoz is. És innen értjük Jézus szavának mélységét: Isten hozzánk is így viszonyul – mint atya. Ahogy mondja Jézus: Miért aggodalmaskodtok! Vajon, megnövelheted aggodalmaskodásoddal csak egy arasszal is a termetedet? Miért teszed föl örökké a kérdést, mit eszünk, mit fogunk inni, mivel fogunk ruházkodni, mi lesz holnap? Csak a pogányok tesznek fel ilyen kérdéseket. A pogányok, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni azt, hogy Isten atya. Arról pogányok is tudnak, hogy van egy isten, de arról nem tudnak, vagy nem akarnak tudni, hogy ez az Isten atya, aki a legmélyebb, legbizalmasabb, legteljesebb személyes viszonyban áll velünk.

Atya mindenekfölött, mindenek által és mindenekben. Ezt is sokféleképpen fordítják, mert az eredeti szövegben nincs ott a copula. Vagyis lehetne így is fordítani: egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette, mindenek által és mindnyájatokban van; de lehet így is fordítani, hogy mindenek fölött, mindenek által, mindenkiben munkálkodik, vagy lehet így fordítani, hogy mindenek fölött, mindenek által, mindenekben létezik. Sokféle módon lehet ezt fordítani, s mintha az apostol szándékosan mellőzné az állítmányt, hogy az élet ezerfélesége szerint érzékeljük Istent, s ezért én most – engedje meg a gyülekezet - így fordítom: egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette, mindenki által és mindnyájatokban atya. Még egyszer megismétlem. Nemcsak azt mondom, hogy van, nemcsak azt mondom, hogy munkálkodik, nemcsak azt mondom, hogy hat (ezt tapasztaljuk mind!), hanem azt mondom: mindenek felett atya, mindenek által atya, és mindenkiben (vagy mindenki számára) atya. Az atya szó így rögtön közösséget is jelöl, mégpedig szentháromságos közösséget. Mert amikor azt mondja az apostol, hogy az Atya az, aki mindenek fölött atya, ezzel kijelöli a Szentháromság személyeinek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek minden munkáját, rámutat: ez az atya sajátos munkája a Szentháromságban. Isten: közösség. Éppen ez rejlik ebben a szóban, hogy egy az Isten (egy az Isten, de nem egyke!) És azért mondja ilyen erőteljesen ezt az apostol, mert azt látja, hogy az efézusiak repeszteni kezdték a közösséget, amellyel Isten megajándékozta őket. Persze, ők isteni dolgokra hivatkoztak. Volt ott igazságpárt. Az igazság pedig az isteni dolog, mert itt nem arról az igazságról beszélünk, amit összebütyköl magának az ember, vagy amit kijussol magának az élettől. Itt az igazságról beszélünk. De volt szeretetpárt is. S ne volna isteni dolog a szeretet? És a reménység ne volna isteni dolog? És az élet megváltása ne volna isteni dolog, és a feltámadás ne volna isteni dolog? És mégis az efézusiak elvétették a dolgot, ezért kell az apostolnak azt mondania, hogy Isten: atya, s így emlékeztetni őket arra, hogy Isten közösség Isten, szentháromságos közösség, és minden, ami az Atyától árad: az igazság, a szeretet, a békesség, a reménység, az új élet ajándéka, a bűnbocsánat, a megkegyelmezés és a reménység, mindez szentháromságos közösségben árad.

Ahogyan láttuk ezt a Lélek ajándékainál is, amit az apostol az emberi test hasonlatával támaszt alá. Az egyik lélek-ajándék a másik nélkül nem ér semmit. Erre emlékeztette már a korinthusiakat is, erre emlékezteti most az efézusiakat is, és minket is. Hiába villog valaki azzal, hogy neki valami nagyszerű adatott, például, a lélek megítélésének kegyelmi ajándék  - jaj, de szeretném, ha megkapnám ezt, testvérek, mindig ezért imádkozom, és mindannyiunknak ezért kéne imádkozni, hogy már ne csapjanak be bennünket. Nagy dolog ám a lelket látni, nagy dolog ám felismerni a legmélyebb szándékokat!  - , de mit ér ez, ha senkivel nem állok kapcsolatban? Akkor kinek a lelkét ítélem meg? Aztán azt mondja Pál apostol a Korinthusi levélben: adatott a prófétálás ajándéka. Ez olyan ajándék, amikor isteni módon és Isten által – de csak emberi szavakkal tudom mondani – megsejti, megérzi, meglátja az ember a jövőt; -  de mit ér ez önmagában, ha ezt nincs kivel megosztanom? Ezért mondja az apostol a Korinthusi levélben: sokféle ajándékot ad az egy Lélek, és mindeniket építésre adja.  Egy az Isten, mindeneknek atyja,  - bármit kapsz, bármivel ajándékoz meg ő. Vajon, szét tudod választani a hitedet és a reménységedet, s vajon építhetsz valami kínai nagyfalat az igazság és a szeretet közé? Ezek együtt élnek, együtt hatnak át. 

És ebből értjük meg harmadjára azt, amit döntő módon kell megértenünk. Azt tudjuk, hogy van Isten, ezt még az ördög is tudja. Azt is tudjuk, hogy kicsoda Isten: Isten örökkévaló, mindenható, mindenütt jelen levő, mindeneknek felette, mindenek által és mindenekben van. Amit azonban igazán tudnunk kell, hogy milyen az Isten. Milyen a velünk való kapcsolatában, és kik vagyunk mi az Istennel való kapcsolatunkban. Ezért mondja az apostol nyomatékkal a gyülekezetet buzdító sorai végén: egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette mindenek által és mindnyájatokban atya. Milyen az Isten? Olyan az Isten, mint aki azt akarja, hogy közöd legyen Őhozzá. Nem olyan az Isten, mint aki örömmel nyugtázza, hogy eljutottunk a meghagyásra (a békesség kedvéért!), hogy egy az Isten, van Isten, és hiszünk, és hinni hagyunk. Isten azt akarja, hogy neked legyen Őhozzá közöd. Hogy kérj Tőle, hogy bízz benne, hogy igaz szívvel, legteljesebb őszinteséggel járulj elé. Sőt, tovább megyek, azt akarja Isten, hogy a gyermeke légy, azaz gyermekként élj az isteni világban. Erre buzdít bennünket Jézus Krisztus a Hegyi beszéd minden sorában és erre emlékeztet most bennünket az apostol is ezzel a szóval: mindeneknek felette, mindenek által és mindnyájatokban.

Három szót szeretnék még ezekhez hozzátoldani befejezésül. Isten akarja, hogy közöd legyen Hozzá, ezért most e levél értelmében ezt kell mondanom: békességet munkál közöttünk. Békességet munkál testvér és testvér, szülő és gyermek, házastárs és házastárs, barát és barát, gyülekezeti tag és gyülekezeti tag, ember és ember, – hadd mondjam így – isten-gyermek és isten-gyermek között. Mégpedig oly módon munkálja ezt a békességet, hogy emlékezetet: Ő hívott el, nem hagyott veszendő életünkben megsemmisülni, nem hagyott ott bennünket a lehetetlen kellős közepén. Mert ahova az ember kiszakította magát az Isten szerető öleléséből, az a lehetetlen, és Isten nélkül mi a lehetetlen birodalmát járjuk, ha lehet ilyen abszolút kifejezést használnom. A lehetetlen birodalmát járjuk. Semmit nem lehet, és a semmiből is csak semmi lesz mindegyre. Milyen merész és megrendítő, amit Jézus mond: csak a pogányok tesznek fel ilyen kérdéseket, hogyan lesz holnap, mibe öltözöm, mit fogok enni és inni? Összeszorul a szívünk: a pogányok? – hiszen mi is tervezzük a holnapot, a holnap-utánt, az egész életünket! Miről beszél itt Jézus? Isten nélkül minden jövőre vonatkozó kérdésünk lehetetlent feszeget, Isten nélkül minden kérdés és kérés lehetetlenséget céloz.  Mi az Atya által lépünk ki a lehetetlen birodalmából. Így mondja ezt másutt Pál apostol: kiszabadított bennünket a halálból és átvitt minket az Ő szerelmes fiának országába. Mert ami lehetetlen, az a halál.

Továbbá, Isten ajándékozó Isten is. Szeretem ezt Kálvinnal újra meg újra elismételni. Mert akárhogy is nézzük a dolgokat, Isten ajándékainak özönében élünk. Isten ajándékozó Atya, ez az isteni létmozgásnak egyik alapvető iránya: Isten mindig ad önmagából és mindig többet ad, és mindig többre visz. Azt mondja Jézus a Hegyi beszédben – a magam nyelvére fordítom: vedd már észre a sok aggodalmad, szorongásod, gyötrelmed, lehetetlennel való birkózásod közepette, hogy a világ tele van szórva Isten csodálatos ajándékaival. És ez nem egy puszta szerep az Isten részéről, ez Isten léte maga. Mi több, Kálvin egy helyen azt mondja, hogy úgy van velünk Isten, hogy mi vagyunk a szereplők, Isten pedig néz bennünket - na, persze, nem az erkölcsi sikertörténetünket szemléli Isten, abban megbuktunk; hanem sokkal inkább az a pillanat ez, amikor a szülők nézik a gyermeket, akik az elébük tett ajándékok között válogatnak. Javaslom mindenkinek, lessen ki egy ilyen pillanatot, amikor a gyerek ajándékot kap, de ne a gyermeket nézze, hanem a szülőket, és a szülők szemében az örömöt, ahogyan örülnek, hogy a gyermek örül. 

S végül, Isten győzelmet ad: mert egy az Úr, a győztes Úr, akihez hit által megyünk, és akinek közösségébe a keresztség által elpecsételtetünk. S az Isten minden lehetetlenséget legyőz. Az egyik legcsodálatosabb evangéliumi történet egy elhívás története, amelyben ezt halljuk:  embereknek ez lehetetlen, de lehetséges az Istennek – mondja Jézus. Vagy ennek párjaként, hallható egy édesapa kétségbeesett könyörgése meggyógyítandó gyermekéért: Uram, hiszek, légy segítségül az én hitetlenségemen. Hitetlenséget legyőző, reménytelenséget legyőző, örömtelenséget legyőző, megosztottságot legyőző, győzelmet adó Isten a mi Mennyei Atyánk. Egy a közösség, ha közösségünk van az egy Istennel, aki csodálatos szentháromságos létmódban él, az Atya, a Fiú és a Lélek. Ő hív meg bennünket erre a vele való közösségre, Ő buzdít bennünket arra, hogy igyekezzünk megtartani a lélek egységét, egymással és Ővele, a békességet munkáló, a lehetetlent legyőző, a szüntelenül ajándékozó és mindent beteljesítő Istennel. Ámen 

Imádkozzunk!  Mennyei Atyánk! Amikor Hozzád jövünk s feltárjuk előtted, hogy mennyi mindennek híjával vagyunk, taníts bennünket nagy alázattal kimondani legelőbb azt, hogy leginkább Veled vagyunk híjával! De ha Te betöltöd életünket, s megáldasz Lelked áldásaival, akkor nekünk minden elég, mindenre van erőnk, s minden a miénk. Akkor mindennel tudunk megelégedettek lenni, bővölködni és szűkölködni, hiszen miénk a kegyelem, miénk az örök élet ígérete. Így könyörgünk Mennyei Atyánk elesett és beteg testvéreinkért. Add, hogy hitük soha meg ne inogjon, hanem minden nyomorúság közepette Hozzád igyekezzenek, s ahogyan a gyermek bízik édesapjában, olyan bizalommal és meghatározottsággal kérjék gyógyító irgalmadat. Könyörgünk a gyászolókért a feltámadás boldog reményével erősítsd őket, hogy gyászuk és szomorúságuk ne maradjon a semmi birodalmában, hanem változzon élő reménységgé, hogy Hozzád megyünk, feltámasztasz bennünket és dicsőségben magad elé állítasz minket az Úr Jézus Krisztus által. Erősíts Mennyei Atyánk szívünk bizodalmát, add, hogy szüntelenül Hozzád igyekezzünk, hogy mindent Eléd vigyünk, és Tőled kérjünk mindent. Adj nekünk Mennyei Atyánk boldog életet, igazi, derűs reménységet, jövőbe tekintést, és add nekünk Lelkednek minden ajándékát sokféle módon, sokféleképpen, sokféle szükségünkben, de mégis azt az egy testet, az anyaszentegyházat építve, ahol boldogan vallhatjuk: Teneked semmi sem lehetetlen. Krisztusért, akit föltámasztottál, és aki jobbodon ül, és aki szüntelenül közbenjár érettünk, s hisszük, hogy ezt a mi kérésünket is jó illatúvá teszi most előtted, kérünk, hallgasd meg könyörgésünket.
Ámen