Egy – 6.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

1700 esztendeje, október végén történt, hogy a Római Birodalom egymással vetélkedő hadurai közül Constantinus, a későbbi császár a milniusi hídnál legyőzte az ellenséges haderőt. Ez a győzelem, mely 312. október 28.-án esett, biztosította az addig üldözött és elnyomott keresztyének számára a vallásszabadságot. Úgy emlékezünk tehát erre a napra, mint amely több évszázadig tartó elnyomatás és üldöztetés után szabadságot hozott a keresztyéneknek. De nem azért említem ezt a régi történelmi eseményt, mert éppen ma van az évfordulója, hanem mert ez a Constantinus császár a felolvasott ige szempontjából is igen érdekes és különleges alak a számunkra. Ő ugyanis keresztyén hitre térvén szabadságot adott a keresztyéneknek, egészen élete végéig, halála előtti utolsó órájáig nem keresztelkedett meg, arra hivatkozva, hogy ha és amennyiben a keresztség a bűnök eltörlését, a vétkekből való megmosattatást jelenti, akkor neki nem tanácsos megkeresztelkednie, mert egy politikusnak sok rettenetes dolgot kell elkövetnie élete során, nem beszélve egy uralkodóról. Ezért ő élete végére tartogatta az újjászületés fürdőjét. Amikor tanácsadói, keresztyén társai kérdezgették és faggatták őt erről a meggyőződésről, akkor többek között az Efézusi levélnek ezzel az igéjével válaszolt: egy a keresztség. Ezen ő azt értette, hogy csak egyszer lehet megkeresztelkedni, és jaj annak, aki ha megkeresztelkedett, megmosatott a bűnökből, újra bűnbe esik. Mert akkor hogyan mosódik meg újra, hogyan nyer Istentől irgalmat és bűnbocsánatot?!

Hogy jól felelt-e Constantinus, arra én csak azt tudom mondani, hogy nem jól felelt. És ezért egy másik példát is hadd hozzak ide. Körülbelül 500 esztendeje annak, hogy Wittenbergben egy fiatal professzor, ágoston-rendi szerzetes, tehetséges újszövetségi tudós, Luther Márton mély belső válságtól vezéreltetve gyötrődni kezdett, és szüntelenül azt kérdezgette, hogy hogyan találhatja meg az irgalmas Istent. Később aztán megértette, hogy nem jó ez a kérdése (hogyan találom meg az irgalmas Istent?), mert az irgalmas Isten már megkeresett és megtalált bennünket az Úr Jézus Krisztusban. És ebben felismerte gyötrődése  valódi okát is. Ezt egyébként a modern lélektan be is bizonyította, Erik Ericksonra hivatkozom, az amerikai pszichológusra, aki a fiatal Lutherről egy mélyreható tanulmányt írt jópár évtizede. Erickson is fölfedezte azt, amit Luther is fölismert, hogy voltaképpen az ember akaratának és az Isten akaratának a nagy drámájáról volna szó, amikor azt kérdezzük, hogyan találjuk meg az irgalmas Istent. Mert a gyötrődő  Luther tulajdonképpen úgy járt el, mint amit mi is sokszor látunk az orvosi rendelőkben: bejön a beteg, kezében a listával, beadja az orvosnak, az orvos pedig vizsgálat és diagnózis nélkül fölírja a receptet. De jó lenne – gondoljuk sokszor –, ha nekünk ilyen Istenünk lenne, hiszen mi tudjuk, hogy nekünk mire van szükségünk, és amire szükségünk van, azt kell akarnunk, és Istennek is azt kell akarnia, amit mi akarunk. Luther ebben a mély egzisztenciális drámájában döbbent rá, hogy Isten nem feltétlenül azt akarja, amit mi akarunk, de hogy Isten akar, az egészen biztos. Az akaratok nagy drámája volt Luther drámája, és megtérése nem volt egyéb, mint a saját létakaratának, üdvösségakaratának odarendelése, odahajlítása az Isten akarata elé. S amikor Isten segítségére sietett és megvilágosító igéket adott számára, különösen a Római levélből, azt is meglátta, hogy az is kegyelem volt, hogy addig sem veszett el és esett el ebben a küzdelemben. Nem lett a lázas nyughatatlanból cinikus figurává, aki néhány órai istenkeresés után csalódott, rezignált figurává válik. Nem lett Lutherből olyan ember – s itt József Attilát kell idézzem – aki azt mondja, hogy Istent keresett, de csak papot talált. Hogy Luther mégsem lett ilyenné, abban őt az erősítette meg, hogy a gyötrődések és démoni kísértések közepette gyakran így kiáltott föl: Ich bin getauft - meg vagyok keresztelve, vagy olykor latinul: baptizatus sum – meg vagyok keresztelve. Újra meg újra meg újra ezt mondta: meg vagyok keresztelve - a legnagyobb kísértések közepette is, a legnagyobb kétségbeesés közepette is, amikor összedőlt körülötte minden. Egy fiatalemberről beszélünk, aki korának egyik tündöklő tehetsége volt, aki már elindult fölfelé a tudományos karrier létráján, és nagyon hamar nemzetközileg megbecsült tudós emberré lett. De csak rázta, gyötörte, szinte szétverte a belső gyötrelem és kísértés. Luther szinte fizikailag le tudta írni, hogy milyen ördögi, démoni kísértéseknek volt kitéve és hogyan harcolta végig azt a harcot, amit minden hívő is ismer, hogy ugyanis Isten nem menekít el ezekből bennünket. Bizony, sokszor nem ment ki bennünket bűnből, bajból, betegségből, gyötrelemből, gyászból, kudarcból, - csak egytől óv meg, hogy káromoljuk az Ő nevét, csak egytől óv meg, hogy megtagadjuk Őt. Ezt tudta Luther és hogy ebbe a lehetetlenségbe bele ne essen, hogy Istenét meg ne tagadja, újra meg újra ebbe a ténybe kapaszkodott bele, baptizatus sum – meg vagyok keresztelve, megkeresztelt vagyok. S miért? Azért, mert egy a keresztség.

És azt hiszem, ha ezt a két nagy alakot nézzük, Constantinus császárt, aki szabadságot adott a keresztyéneknek, és elhárította a keresztyénség feje fölül a végveszedelmet, de élete végéig nem akart megkeresztelkedni, mert azt mondta, hogy egy a keresztség, illetve Luthert, aki a legmélyebb és legrettenetesebb gyötrelmek közepette így kiáltott fel szinte jónási sikollyal: meg vagyok keresztelve – ez factum – és nem magamat kereszteltem meg, hanem megkereszteltek, megkereszteltettem, ez Istentől van és egy, ez tart meg, ez őriz meg, ezért nem fordulok el Istentől,  - akkor tudjuk, ki adta a jó választ. Ezért mondja ezt Pál apostol az efézusiaknak is ebben a szép szakaszban amikor egységre, egymás iránti szeretetre, egymás eltűrésére, egymás elszenvedésére tanítgatja őket és sorolja az egység kritériumait, csak olvasom röviden mindeniket: egy a test, egy a lélek, egy reményben hívattunk el, egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség... Mert mindig azt kell kérdezzük hívő életünk minden áldása kapcsán, különösen a szentségek kapcsán, hogy ki ezeknek tényleges szerzője és érvényre juttatója. Ki?

A reformáció idején nemcsak Luther vívta ezt a drámát, hanem – mondhatjuk nyugodtan – egy nagy szellemi forradalom ment végbe. Némelyek szerint ezt inkább fölfordulás volt. Az egészen bizonyos, hogy nagy lázas istenkeresés töltötte meg az akkori világot, és sokan kérdezték Lutherrel együtt, hol van az a kegyelmes Isten, sokan kérdezték, hogy mi az Isten akarata és hogyan talál össze az én akaratommal, és hogy kell az én akaratomat Isten akaratához hajlítani?! Sokan azonban egészen más választ adtak erre a döntő kérdésre, hogy ki a keresztség szerzője, és ezek sok esetben ki is oltották ennek a páli igének és isteni titoknak az értelmét, erejét. Voltak, akik azt mondták, hogy a keresztség mindig a szentség ereje a kiszolgáltatója érdemétől vagy méltóságától függ. A paptól. Amilyen a pap, olyan a sákramentum minősége. Ha csapnivaló a pap, akkor semmit nem ér a sákramentum. Hamar létre is jött az úgynevezett anabaptista mozgalom (a szó újrakeresztelőt jelent), akiknek az volt az elsőrendű érvelésük, hogy az egyház tele van csapnivaló, hitvány papokkal, csuhásokkal, szerzetesekkel, pilises tar papokkal, ezek bűnös, parázna, rettenetes gonosz életet élnek, tehát az általuk kiszolgáltatott szentség érvénytelen. Újra kell keresztelni. Persze, ez a felvetés régi dolog volt, igen régi dolog, mert már az óegyház idején is voltak olyanok, akik ezt hirdették, s éppen Constantinus császár toleranciarendelete után, amikor fölszabadult a keresztyénség, kiszabadult az üldözők karmaiból, és szembe kellett néznie azzal, hogy mi az üldözések alatt. Kik árulták el az egyházat, kik tagadták meg a hitet, kik kollaboráltak a fennálló hatalommal? És ha voltak közöttük papok, püspökök, akkor az általuk kiszolgáltatott sákramentumot érvénytelennek vették, mert egy áruló, egy gazember, egy zsivány, egy szentségtelen életű ember nem szolgáltathatja ki érvényes módon a szentséget.

Ezzel szemben mondják a keresztyének hitvallásai (protestáns, római katolikus, ortodox hitvallások) egybehangzó módon, hogy a sákramentum érvényessége az isteni kiszolgáltatótól, a Szentlélektől függ.  Ezért mondhatta Luther, hogy meg vagyok keresztelve, holott látta a saját korának egyházát, látta egyházának minden nyomorúságát, és látta azt, amit mi is látunk, hogy az embereknek nem kell nagyon keresniük, hogy megbotránkoztassanak valamiben. Ott van az orruk előtt. És mégis, Luther azt mondta: meg vagyok keresztelve, mert a Szentlélek keresztel, a Szentlélek Isten keresztel. A víz külső jegy, sakramentális víz, szent dolog, de nem hordozza önmagában az Isten megtisztító erejét. A Lélek áldása nélkül nincs keresztség, de a Lélek áldásával van - és az egy.

Másodszor, a nagy kavargásban voltak, akik azt mondták, hogy a keresztség érvénye attól függ, aki abban részesedik, - vagyis a megkeresztelt ember kvalitásától függ, hogy érvényes-e a keresztség vagy sem. Ma is halljuk ezt, olykor még a mi egyházunkban is. Nem is győzök vitatkozni ezekkel az atyafiakkal. Szerintük ha majd hitre jutott valaki, és teljes és örökérvényű bizonyságot tett az Úr Jézus Krisztus mellett, akkor lehet őt megkeresztelni. De én erre azt szoktam mondani, hogy ez afféle keresztyén mázba öltöztetett ateizmus! Hát az én döntésemtől függ az Isten döntése? Az én döntésemtől függ az Isten kegyelme? Ha én eldöntöttem, hogy szeretem az Urat, akkor jöhet a keresztség? Ha én úgy döntöttem, hogy a hit útjára lépek, ha én... és hallom szüntelen ezt az én-t! Milyen érdekes a Luther mondata, abban is benne van az én, de az én abban a mondatban kapott valamit. Nem szerzett, kapott. Meg vagyok keresztelve! Egészen szabatosan fordítva: én meg vagyok keresztelve, vagy ha latinul akarjuk mondani: ego baptizatus sum – benne van az ego, benne van az én, de csak azért, mert valami történt vele, valami érkezett hozzá, valamivel Isten megajándékozta. És nem azért vagyunk megkeresztelve, mert a keresztség a tökéletesség pecsétje lenne és Isten, mint valami mennyei meós ezzel, vagyis a keresztséggel ütné rá futószalagról lekerülő gyermekeire: meózva, első osztályú, meg lehet keresztelni, vagy: másodosztályú: vissza vele a purgatóriumba, újraönteni, csiszolgatni, aztán, ha jó lesz, őt is megkereszteljük. Micsoda öntelt, beképzelt gőgös, arrogáns felfogása ez az embernek, hogy én vihetek Istenhez valamit, amire Isten majd azt mondja: annyira tetszik ez nekem, hogy most már megkeresztellek téged. Emlékszünk Fülöpnek és a szerecsen komornyiknak a beszélgetésére? Ott ül a kocsiban ez az istenkereső ember, a prófétai könyveket olvasgatja, de nem sokat ért belőlük. És odalép hozzá Fülöp és megkérdezi, hogy érti-e, amit olvas. Nem értem, feleli, mert nem magyarázza meg senki. De ha valaki megmagyarázná, hogy kiről beszél a próféta, amikor egy titokzatos személyről szól, akin keresztül Isten irgalmat gyakorol! Ki ez a titokzatos személy? Mert tényleg titokzatos, kedves testvéreim. Azt mondja róla a próféta, hogy ránézni sem bírtunk, utált volt ábrázatja, nem volt kívánatos előttünk, és azt hittük, amikor nyavalyásan, megverten, lesújtottan láttuk, hogy Isten bünteti őt. Megkeresztelnénk az ilyet? Fülöp pedig  azt mondja a szerecsen komornyiknak: ez az Úr szenvedő szolgája, ez az Úr Jézus Krisztus. Megkeresztelnénk az Úr Jézust, amikor ott áll Kajafás előtt, megvádoltan, leköpdösötten, félholtra verve, felforgatás, istenkáromlás vádjával, tanítványaitól elhagyatva, feszítésre, rabszolga halálra ítélve? Utált volt előttük. Ugyan milyen isteni szempont ütné rá egy ilyen alakra az első osztályú pecsétet, a keresztség pecsétjét? De nem kellett a szerecsen komornyiknak ott, a gázai úton Fülöppel beszélgetve nagy teljesítményt felmutatnia, csak megkérdezte tőle Fülöp, hogy hiszed-e, hogy akiről a próféta beszél, az a Messiás, hiszed-e, hogy Isten ilyen titokzatos és megfordított, az emberi logikának ellentmondó módon eszközli, és juttatja érvényre életünkben kegyelmét? Hiszem - felelte. Akkor mi az akadálya, hogy megkereszteljelek téged? – felelt Fülöp, és megkeresztelte. Félre ne értse senki, nem akarok én senkit feloldani a konfirmáció alól, de még csak keresztelői felkészítőre sem járt ez az ember. Persze, ez egy minősített, példázatos pillanat, azt akarja velünk megértetni, amit olyan sokan ott a 16. században nem értettek, és olyan sokan itt, a 21. Században sem értenek, és az általunk nagyra becsült Constantinus császár sem értett. Nem tőlem függ, nem az én kvalitásom függvénye az, hogy Isten kegyelmi eszköze, ez a szent sákramentum engem elpecsételjen Isten népének tagjai közé.

A keresztség szerzője és érvényre juttatója maga a Szentháromság Isten. Igen, értem a kritikát, és el is kell fogadnom: nem szabad az egyházban a méltatlan szolgákat megtűrni. Elfogadom, elismerem: csak úgy bemondásra nem lehet senkit megkeresztelni. Nem is erre bíztat bennünket a Luther esete, és nem erre bíztat bennünket Pál apostol igéje sem, mondván: egy a keresztség! Éppen ellenkezőleg, arra buzdít, hogy ha valamit igazán komolyan akarunk venni, akkor azt ne azért vegyük komolyan, mert olyan nagyon komolyan vesszük magunkat. Erdélyben járja egy mondás: ne nőtesd magadat túl nagyra, mert nem találsz vissza a földre. Istent kell komolyan venni, és az Ő kegyelmét. Azt az irgalmat, amiről a zsoltáros is beszélt a 111. Zsoltárban: könyörületességet és irgalmat készített az Ő népének. Isten a szerző. És amikor Pál apostol emlékezteti a megosztott Efézusi gyülekezetet, akik torzsalkodtak egymással, és hátat fordítottak egymásnak, tehát emlékezteti őket, hogy egy a keresztség, egy a kegyelem forrása, egy a keresztyén élet szerzője és egy pecséttel pecsételt meg rá minket, akkor mintegy ezt mondja: mindannyian ugyanaz a pecsétet hordjátok. Miféle okotok, alapotok és indulatotok van arra, hogy hátat fordítsatok egymásnak? Egy a keresztség, mert egy az Úr, mert egy a szabadítás, mert egy módon végezte el Isten mindannyiunk számára irgalmának kiáradását. Egy a keresztség, testvéreim, mert elegendő egyszer megkereszteltetni. Volt egy barátom, ő ötször keresztelkedett meg, mert egyik közösségből a másikba vándorolva, mindig úgy érezte, hogy ha oda akar tartozni, akkor meg is kell keresztelkednie. Nem tudtam meggyőzni, hogy a keresztség által, mely mindig egy adott közösségben történik, Istenhez csatlakozunk. Ahogy Zwingli mondja egy szép magyarázatában: a keresztség olyan, mint egy zászló, és amikor vívjuk az üdvösségért folyó nagy küzdelmet itt, a mi múlandó, törékeny, megkísérthető, gyenge életünkben, akkor Isten kitűzi ezt a zászlót, és ez a zászló a csata leghevesebb küzdelmében is magasan leng, hogy lássuk és tudjuk, hova tartozunk, hova kell gyülekeznünk, mert ahol ez a zászló, ott van a főerő.

Egy a keresztség. Nincs két zászló, mert akkor megnyomorodik a sereg. Nincs öt zászló, mert nem egy-egy közösséghez, gyülekezethez, egyházhoz csatlakozunk, hanem egy adott közösségben, gyülekezetben, egyházban  Szentháromság Istenhez. Egy a keresztség, mert abszolút módon reám vonatkozik. Gyerekkorom legizgalmasabb eseménye az istentiszteleten mindig a keresztelő volt. Akkoriban úgy gondoltam, azért, mert a reformátusoknál nem jelentik be előre a gyermek nevét (nem titkolózásból, hanem azért, mert a keresztelő nem névadó, vagy ha névadó, akkor az Atya-Fiú-Szentlélek, Szentháromság Isten neve az, amire megkereszteljük a gyermeket). Egyszóval, még fogadásokat is tettünk, hogy fiú vagy lány lesz megkeresztelve. És ha fiú lesz, mi lesz a neve? István, József, Mihály? És ha leány lesz, mi lesz a neve? Rozi, Juli, Mari? De az én gyermeki szívemet a kíváncsiság közepette is átfogta a sejtelem, hogy itt valami páratlan és nagyszerű dolog történik a gyerekkel, akit éppen megkeresztelnek, de velem is valami páratlan és megismételhetetlen dolog történt, amikor megkereszteltek. Isteni ajándékot és áldást kaptam, amibe a legnagyobb vihar idején is belekapaszkodhatok, mert a keresztségemmel új élet kezdődött bennem. Akik úgy gondolják, hogy a keresztség olyan pecsét, mely a tökéletes, kész alkotást jegyzi, azok elvétik a dolgot. A keresztséggel kezdődik valami. És ha Isten a szerzője, boldogan hihetjük azt, amit itt az Efézusi levélben mond az apostol: hogy Isten a jó dolgot, amit elkezdett bennetek, be is teljesíti. Ő fogja jó végre vinni. Vagyis rám vonatkozóan is egy a keresztség, mert kezébe vett az Isten, és az Ő szuverén módján formálja, újítja az én életemet.

 Mindez egy közösségben történik. Ez az utolsó, negyedik, új értelme ennek a szónak, hogy egy a keresztség. Az apostol ugyanis arra emlékezteti az Efézusi gyülekezetet, hogy megkereszteltetésük egy közösségben történt a Szentlélek Isten erejében. Vagyis nem úgy egy a keresztség reám vonatkoztatottan, hogy én élem a magam szóló keresztyénségét, és máshoz nincs semmi közöm. Tertullianus egyházatya mondja: unus christianus, nullus christianus – az egymagában álló keresztyén nem keresztyén. Átköltöm Tertullianust, jobban fogjuk érteni a reformáció közeledtén: solus christianus nullus christianus – a szóló keresztyén nem keresztyén. A keresztség egy közösségbe tagol be, Isten népének gyermekévé tesz, és arra pecsétel el, hogy azokkal együtt éljem keresztyén életem, akik szintén megpecsételtettek, Isten kegyelmére eljegyeztettek, Szentlelke erejében bűneiktől megtisztíttattak. Isten bennem és bennük – vagyis bennünk elkezdte az üdvösség munkáját. Együtt a gyülekezetben boldogan mondjuk: egy a keresztség, amit én kaptam; egy az a keresztség, mert egyszersmindenkorra megkaptam, és egy az Isten, aki a keresztség által megjelölt, elhívott, és megáld, hogy végre hozzá megérkezhessem.  Ámen

Imádkozzunk!  Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy csodálatosan belefoglaltál bennünket örökkévaló kegyelmedbe. Köszönjük, hogy amikor betegekért könyörgünk, meghallgatod könyörgésünket, gyógyító és megerősítő szeretetedet kiárasztod reájuk. Boldog bizonysággal adunk hálát gyógyításokért és szabadításokért, és kérünk Mennyei Atyánk, irgalmasan hajolj azokhoz, akik szenvednek és gyógyulásra várnak. Boldog szívvel tanúskodunk Mennyei Atyánk arról, hogy Te vagy a feltámadás Istene, s megvigasztalod a szomorkodókat, mert az Úr Jézus Krisztus Által, akit feltámasztottál a halottak közül, és elsőszülött lett mindazok között, akik elaludtak, nekünk Őáltala erőt, boldog bizonyságot és reményt adsz. Vigasztald meg a gyászolókat, légy azokkal, akik az elkövetkezendő napokban előttük járt szeretteikre emlékeznek, hogy gyulladjon szívükben élő reménység, boldog váradalom ama nagy nap iránt, amikor trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban.

Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy sok küzdelmünkben mellettünk állsz, és pártunkat fogod. Pedig a mi erőnk magában semmit sem ér. Mi bizony csakhamar elesnénk, a mi küzdésünk, harcunk és akaratunk oly könnyen semmivé lesz, döntéseinket olyan könnyen visszavonjuk és megmásítjuk, de köszönjük, hogy Te megőrzöl. És hogyha bajokon, nehézségeken, küzdelmeken, nyomorúságokon kell keresztül mennünk, velünk vagy, s nem hagyod, hogy Tőled eltántorodjunk, hanem magadhoz kötsz bennünket, mert szívünk mélyébe írtad, öröktől kegyelmet készítettél az örök üdvösségre.

Így kérünk Mennyei Atyánk, hogy a hallott Ige legyen szívünkben áldott magvetéssé, hogy megteremhessük gyümölcsét Nevednek dicsőségére. Így kérünk Mennyei Atyánk, erősíts bennünket minden keresztyén boldog egységében, hogy bennünket megpecsételtél és megjelöltél, és mi a Te házad népéhez tartózhatunk. Adj a szívünkbe egymás iránt békességet, szeretet, hosszú tűrést, hogy életünkkel, gyülekezetünkkel, egész keresztyén egységünkkel boldogan hirdethessük, megmutathassuk, milyen csodálatos a Te örökkévaló hatalmad. Krisztusért, a mi szabadító Urunkért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket.
Ámen