Egy – 2.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Az elmúlt vasárnap kezdtük az Efézusi levélnek ezt a felolvasott passzusát magyarázni. Miután az apostol hét tételben fogalmazza meg itt az egység a fontosságát és áldását, az elkövetkezendő vasárnapon is egyenként fogjuk venni ezeket. Az elmúlt vasárnap az egység áldásáról, különösen annak előnyeiről szólottam: igyekezzetek megtartani a lélek egységét békességben, kérte az apostol. Különösen az egyház egységét hangsúlyoztam ki. Tudjuk, hogy minden életterületen, így a családban, a munkahelyi közösségben, a nemzet életében, s bármilyen emberi szerveződésben, ahol egység van, ott sok-sok áldást is megtapasztalunk. Mégis, az apostol szavai nyomán elsősorban az anyaszentegyház egységéről kellett szólnunk, de nem azért, mert a modern kor ökumenikus eszménye megköveteli ezt, hanem azért, mert az Istennel való közösségünk (még egyszerűbben: az Istennel való létegységünk) következménye az anyaszentegyház. Tudom, ezzel nagyon protestáns dolgot mondok. Azt szokták ugyanis mondani, hogy a római katolikus felfogás szerint az Istenhez az egyházon keresztül jutunk el; ha egyek akarunk lenni Istennel, áldást akarunk Istentől, akkor az egyházon keresztül vezet Hozzá az út. A protestáns felfogás pedig azt mondja, hogy az egyház az Istennel való közösségünk folyománya, az Istennel megtalált élő, eleven közösségnek a leszármazása; Istennel van közösségünket az egyházban éljük meg, és tartjuk meg. Én a kettőt nem tudom ilyen élesen szembe állítani egymással, nem is akarom. Ma azonban az ige nyomán az utóbbit kell hangsúlyozni.

Az elmúlt alkalommal arról is szóltam, és el is túloztam, hogy az efézusi gyülekezet Isten nagy egybeszerkesztő áldását élte át. Krisztus evangéliuma által olyanok is közösséget és egységet éltek át, akik évszázadokig vagy évezredekig nem is találkoztak egymással, a kultúrájuk, meggyőződésük, de még a faji hovatartozásuk is elkülönítette őket egymástól. Ez a csodálatos újdonságot, az egységet az egyházban tapasztalták meg. Krisztusban nincsen zsidó, nincsen görög, nincsen szabad, nincsen rabszolga, nincsen férfi, nincsen nő, mindannyian – mondja az apostol – szabad gyerekek a Krisztusban, mert a Szentlélek Isten Krisztusban újra egybeszerkesztett mindeneket. Ez az egybeszerkesztés: rekapituláció, azaz a  Krisztus fősége alá von össze mindent a Lélek. A rekapituláció egyébként összefoglalást jelent, summázást, a dolog lényegének kimondását. S lám, milyen gyönyörűen megmutatkozik az egyházban ember-voltunk lényege! Az ugyanis, hogy Istennel egységünk lehet, Istenhez tartozunk, és ilyen módon egymáshoz tartozunk. Ez azonban – jelzi az apostol – nagyon törékeny és érzékeny tapasztalat. Ha elszakadunk az evangéliumtól, Krisztus erejétől, azonnal föltörnek a megosztó tényezők. Efézusban azonnal két párt jött létre. Mert mit csinál az ember, ha elhanyatlik az igazságtól? – nemde azonnal pártokat hoz létre! Mit csinál az ember, ha a nagy megtartó egység szétfoszlik? – nemde, azonnal mindjárt kisebb egységeket hoz létre. Így jött létre az egyik oldalon az igazságpárt, másik oldalon a szeretetpárt. De ha ez a kettő (az igazság és a szeretet) összeütközik, ha a kettőt kijátszák egymással szemben, ha kioltják egymást, máris az Istentől való eltávolodásunk tragikus mélységbe zuhanunk. Mert igazság nélkül nincs élet, mert szeretet nélkül nincs élet. És lám, - ezt láttuk Efézusban – létrejött az igazságpárt, amelyik eltekintett a szeretettől, és szinte fanatikus módon ragaszkodott az igazsághoz (igazságnak kell lenni, bármilyen áron!), És létrejött a szeretetpárt, amelyik meg az igazságról mondott le, és merő szentimentalizmusba fulladt. Ezért mondja az apostol: igyekezzetek megtartani a lélek egységét a békesség kötelékében. Ezt fogjuk most vasárnapról vasárnapra végigvenni, hogy mi ennek az alapja. Igyekezzetek megtartani a lélek egységét, mert egy a test és egy a lélek. Sokféle módon magyarázzák ezt, én csak három rövid magyarázatot hozok ide. Mindegyiknek nagy igazsága van, a végére hagyom azonban azt, ami legmélyebb meggyőződésem szerint egyetemesen érvényes és igaz. De a másik kettőbe is érdemes belenézni, mert sok mindent elárulnak.

Egy a test és egy a lélek. A közösség olyan, mint a test és lélek egysége, mert testestől-lelkestől vagyunk emberek. Nem lehet a testet a lélektől elszakítani, nem lehet előállni hagymázos, rémületes ostobaságokkal, hogy, úgymond, a test tulajdonképpen egy bőrzsák, valami konténer, palack, amiből a tartalmat (a lelket) egy másik palackba is át lehet önteni, ahogy a bort lehet kólás üvegbe is tölteni, a kólát lehet boros üvegbe, kinek mikor mi kerül a kezébe! Nem. A test és a lélek egy. A bibliai antropológia ezt így mutatja meg nekünk. Bár lehet az emberről csontként, húsként, sejthalmazként, valami biológiai alakulatként szólni, ám ahogy a teremtéstörtént leírja: akkor lett az ember emberré, élő lélekké, amikor Isten lelket lehelt belé; ahogy Pál apostol mondja a Korinthusi levélben: és lett az első ember, Ádám, élő lélekké. Némelyek szerint erre emlékezteti most az apostol az efézusiakat: igyekezzetek megőrizni a lélek egységét, mert az olyan, mint a test-lélek egység. Hordozzátok el egymást szeretetben, békességben, türelemben, ne szakadjatok el egymástól, mert egy a test és egy a lélek. Ám ha itt áll ez a megkülönböztetés, rögtön meg is kérdezzük, hogy akkor mi a test, és ki a lélek? Aztán rögtön gyártjuk a hierarchiákat, hogy a lélek mégis magasabb rendű, a test mégis csak test. Ki a hát test? Ki a lékek? Mivel zsidók és pogányok együtt voltak a gyülekezetben, egyesek szerint a pogányok voltak a test, mert testiesek voltak (s erre sokszor utal az apostol is: ne éljetek testi kívánságotok szerint, mint régen, amikor pogányok voltatok). Tehát elmaradottak, alacsonyrendűek voltak - egykor, de most Krisztus kegyelme által felemeltettek az ígéretek hordozói, az atyák, a próféták, meg a zsoltárosok vallásának követőihez. Vagyis a zsidók voltak a lélek, ők voltak a magasabb rendűek. Én azt hiszem, testvérek, ez a megoldás félrevezető, és nem is érdemes ebbe az irányba tovább haladni.

Inkább arra lehet gondolni, amiről Pál apostol a Korinthusi és a Római levélben is beszél a gyülekezet egysége kapcsán. Ott egy régi római hasonlatot idéz, abból a korból, amikor a köztársasági Rómában fellázadtak a plebejusok. Sok volt az adó, kizsákmányolták őket, kivonultak a városból. Ekkor egy patrícius kiment és elmagyarázta nekik, hogy a közösség úgy van együtt, ahogy a test tagjai együtt vannak. A láb önmagában nem ér semmit, a kéz önmagában nem ér semmit, a fül önmagában nem ér semmit, a fej sem ér önmagában semmit, tessék visszajönni és organikus egységben együtt élni. Ezt a hasonlatot Pál apostol alkalmazza Pál a Korinthusi levélben is. Tehát egy a test és egy a lélek, az alapvető életegységben a test és a lélek elválaszthatatlanok egymástól. Különböznek, de elválaszthatatlanok. Mondhatnánk azt is, hogy ez jófajta kálvinista érvelés. Kálvin tanított meg bennünket arra, hogy nem kell szétszakítani egymástól azt, amit meg kell különböztetni. Talán éppen ezért, maga Kálvin is így is magyarázza ezt az Efézusi levélhez írt kommentárjában. Ahogyan a test és a lélek elválaszthatatlanok egymástól (megkülönböztetendők, de elválaszthatatlanok), úgy kell a keresztyéneknek is együtt élni az egyház közösségében. Persze, különbözőek vagyunk. Hiszen amikor azt mondja Pál, hogy Jézus Krisztusban nincs többé férfi és nő, akkor nem a férfi mivoltot és a nő mivoltot törli el, vagy amikor azt mondja, hogy nincsen szabad és nincsen rabszolga, akkor nem rabszolgafelszabadítást hirdet. (Ezt szemére is szokták lobbantani a marxista történésze.) Amikor azt mondja, hogy nincs zsidó és nincs görög, akkor nem a származást vagy a kulturális begyökerezettséget szünteti meg, hanem azt mondja, meg vannak ezek a különbözőségek, de ezek ellenére, ezeken fölülemelkedve létezik az anyaszentegyház egysége, mert a Krisztus kegyelme át tudja ezeket hatni. Szinte ijesztő, de azt kell mondanom, hogy a krisztusi kegyelem ezeket meg tudja szentelni. Meg tudja szentelni a férfit férfiúi mivoltában, meg tudja szentelni a nőt a maga női mivoltában, meg tudja szentelni a vagyonost és a szegényt, meg tudja szentelni a magyart és a románt – jaj, már retteneteseket mondok! – de igen, meg tudja szentelni. Ez a keresztyénség titka. Ez a Krisztushoz való tartozás titka. Egy a test és egy a lélek.

Van azonban itt egy ellenvetés, és ez magától Pál apostoltól származik. A Galata levél 5. részében szól az apostol a keresztyének küzdelméről, és ott megdöbbentő szavakat mond. Azt mondja, hogy a mi nagy küzdelmünk, életünknek nagy harca az, hogy a test a lélek ellen (vagy a lélek ellenére) törekszik, a lélek pedig a test ellenére törekszik. Még szorosabban így is fordítható: a test a lélek ellen tör, a lélek pedig a test ellen tör. Ha ez így van, márpedig ez sokszor így van, akkor a fenti kifejezés (egy a test és egy a lélek) talán botlik, talán nem teljes! Fokozza az ellentmondást, ha azt a nagy drámát is idevesszük, amit Pál apostol a Római levélben ír le. Ott arról beszél, hogy van az emberben egy lelki törvény, egy belátás: az ember gyönyörködik az Isten igazságában. Ugyanakkor van az emberben egy másik törvény, amely nem akarja az isteni igazságot. És így kiált fel az apostol: oly nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből! Mert ez egy halálos dilemma! Igent mondok az Isten jó rendjére, de nem akarok az Isten jó rendje szerint élni. Ki oldoz ki engem ebből, ki szabadít meg engem ebből? Egy a test és egy a lélek? Vannak, akik emiatt úgy magyarázzák ezt a passzust, ahogyan a német szociológia magyarázta a 19. század végén. Ferdinand Tönnies festette le úgy az emberi közösséget, hogy annak két dimenziója van, az egyiket nevezzük organizációnak, a másikat nevezzük organizmusnak. Az egyik egy szervesült, megmerevedett, formális valóság, minden társadalomnak megvannak az alakulatai, rendjei, törvényei, szabályai, megvannak a helyek, ahova ki-ki tartozik. Ugyanakkor minden társadalom eleven élet, organizmus, mozgás, alakulás, indázás, áthatás. És a kettő nincs meg a másik nélkül. Egyszerűbbet is lehet mondani: a folyóra tudok mutatni, meg a partjára. Part nélkül nincs folyó, mert ha nincs folyónak medre-partja, gátja, akkor elfolyik a víz, felissza a homok, nincs folyó. De nem a part a folyó, hanem az az erő, az a dinamika, amely a vízben árad, a víz a folyó – víz nélkül üres a meder. Egy a test és egy a lélek. Mintha azt mondaná az apostol az efézusiaknak, hogy ti szervezett közösségben, az egyház rendjében éltek, és ezt sok szabály írja le, vannak hagyományok, szokások, rendek, de élet nélkül ezek csak egy üres váz. Az élet amúgy pezsgés, sarjadás. De ha csak életáradás van, meghatározottságok nélkül, akkor bekövetkezik a korinthusi anarchia, amikor szervezetlenül mindenki magának él, s elkezdődik a keresztyén erőfitogtatás, hitfitogtatás, törvényfitogtatás, és szétesik az egész. Egyszóval, mintha az apostol azt mondaná, hogy itt van a testület, és van egy a lélek (szellem), amely áthatja a közösséget. És ahogyan a test hordozza a lelket, és a lélek élteti a testet, és ahogy  egymástól elválaszthatatlanok, úgy kell nektek is a lélek egységét megőrizni a békesség kötelékében.

De az igazi magyarázat máshova vezet. A múlt alkalommal már említettem a lélek-egység, vagy a Lélektől való egység: ajándék. És azt is elmondottam, hogy mi keresztyének akkor vétjük el a dolgot, hogy ha az egységet valami megvalósítandó feladatnak tekintjük. Ez a mai kornak, az ökumenikus korszaknak a nagy csapdája. Ha feladatnak tekintjük az egységet, mintha Isten azért hívogatott volna el bennünket a családunkból, a nemzetünkből, a kulturális közösségünkből, ide, az anyaszentegyházba, hogy adjon még egy plusz célt: tessék egynek lenni,  ha tehát  ezt így látjuk, elvétjük a dolgot, és eltűnik a szánkból a jó íze annak, hogy az anyaszentegyházban az egység ajándék. A Lélek ajándéka. Igyekezzetek megőrizni a Lélek egységét. Nem azt mondja az apostol, hogy igyekezzetek megvalósítani, hanem megőrizni, vagy ahogy a Károli fordításban van: megtartani. Tehát már megvan. Mennyivel más beleülni egy autóba, amit megvásárolt az ember, és mennyivel más dolog kapni egy könyvtárnyi szakirodalmat és mellé egy feladatot: készíts magadnak autót! Nem tudom, hozzáfognánk-e? Óriási a különbség van aközött, amit meg kell valósítani, és aközött, amit meg kell őrizni. Tehát amikor az apostol azt mondja, hogy egy a test, akkor ő arról a titokzatos testről beszél, a Krisztus testéről. A Krisztus teste a Lélek munkája nyomán jön létre. Egy a test: Krisztusnak egy teste van, az anyaszentegyház. Így mondjuk ezt teológiailag: ez a Krisztus dicsőséges teste, Krisztus fősége alatt. Jézus Krisztus a fő, mindannyian Jézus Krisztus fősége alatt vagyunk, ez a főség határoz meg mindent. Ezért mondja az Efézusi levél elején, hogy Isten összegyűjt (rekapitulál) bennünket a Krisztus fősége alá. Egy – ha szabad így mondani – cím alá von bennünket, egy meghatározottság alá állít bennünket, egy tényező, egy döntő szempont, egy meghatározottság van minden keresztyén életében, amitől keresztyén, és ami által közösséget tud gyakorolni a többiekkel.

Fontos a sorrend, s erről szeretnék még röviden szólni. Egy a test és egy a lélek. A mi logikánk, és mindaz, amit eddig elmondtam, azt kívánná meg, hogy fordítva mondjuk, így: egy a lélek, és a lélek munkája nyomán egy a test. Így logikus. S talán az előzőek fényében láttuk is, hogy a lélek mégis magasabb, a lélek mégis több, a lélek mindig több, ahogy a középkori teológusok mondták. Nos, akkor kezdjük a többel, mindig a többel kell kezdeni, aztán majd jövünk lefelé, a testhez. De nem véletlen ez a sorrend, mert ha szabad ezt mondani, nem a lélekkel van itt a gond, és nem a Lélek ajándékával van itt a gond. Azt mi is mind örömmel magunkhoz öleljük, az ajándékot szeretjük, megajándékozottnak lenni az élet legboldogabb tartománya. Isten Szentlelke: Isten ajándéka, ez minden keresztyén élet boldog beteljesedése. A testtel van most a baj, ezért mondja az apostol először azt, hogy egy a test. Azt érti ez alatt, hogy mi előbb a testet látjuk, előbb a másikat látjuk, előbb a mellettem ülőt látom, előbb a test tagjának a gondja jelenik meg számomra, a baja, nyomorúsága, elviselhető vagy elviselhetetlen mivolta, előbb a test többi tagját kell szeretnem. Ez a Krisztus törvénye. Azt mondja: ha a legkisebbek közül eggyel megcselekedtétek, velem cselekedtétek meg. És felelik rá a tanítványok majd ott az ítéletkor: ha tudtuk volna, hogy Te vagy az, hogy itt nagy isteni dolgokról van szó, oda kötöztük volna magunkat hozzá, nem tudott volna rázni bennünket az, akin mi segíteni akartunk volna. Voltak keresztyének, akik ezt túlzásba is vitték. Sokan ismerik azt a levelet, amelyet Traianus császárnak írt egy tartományi kormányzó a keresztyénekről. Azt írja, hogy a keresztyének különös népség, mindig mindenkin segíteni akarnak, nagyon összetartanak, ha közülük valaki bajba jut, azonnal a segítségére sietnek, ha valaki meghal, olyan nincsen, hogy ne gondoskodnának a végtisztességről, sőt, mondja, ha idegennel találkoznak a piacon, és látják, hogy nincsen senkije, nagy buzgósággal megragadják és elviszik és vendégül látják. Ebből a buzgóságból is látjuk, hogy mégis csak jól értették az első keresztyének, hogy a másikon keresztül vezet az út az Isten szeretetéhez. Mert ezt Isten így akarja. A másik megsegítése, vagy igazodjunk az efézusi levélhez: a másik elviselése, teljes alázattal, segítséggel, hosszútűréssel – szeretetben: ezt az út Istenhez. Ezért igyekezzetek megtartani a lélek egységét, mert egy a test és egy a lélek.

A másikat el kell szenvednem, hogy Istent élvezhessem. A másikat el kell tűrnöm, hogy remélhessem, hogy Isten el fog engem is tűrni. A másikat el kell szenvednem, hogy megtapasztaljam az isteni együttszenvedés csodálatos titkát. S megízlelem, hogy nemcsak én tudok a másikkal szenvedni, hanem a másik is tud velem együtt szenvedni. Testvérek, az emberi életnek, különösen a modern létnek az a legiszonyatosabb nyomorúsága, hogy nincs, aki velem szenvedjen. Megpaskolják a kezem a kórházi ágyon, a nővérke úgy néz rám, mint a mérges pincér, akit kimozdítottam a konyhából a jó szagok közül, az orvos nem figyel oda, és hol vannak a családtagok, a barátok, a társak, nincs, aki velem együtt szenvedjen. Az apostol pedig nem is azt mondja, hogy szenvedj a másikkal együtt – hanem: szenvedd el a másikat. Elszenvedni a másikat azt jelenti, a másik lesz a passiód, és el kell szenvedned, mert így akarja az Isten, így jutunk Őhozzá, így rejti el önmagát, ez az Isten inkognitója. Egy a test -  és egy a lélek.

Mert igen, egy a lélek, noha a testen keresztül, a többin keresztül, a másikon keresztül vezet az út Istenhez, de mindig a lelket keressük. És tudom, hogy az anyaszentegyház, az egyház közössége, a gyülekezetem közössége, a velem együtt imádkozók közössége, a velem együtt szenvedők és az engem elszenvedők közössége annak az egyeztető és egyesítő Léleknek a munkája, aki Istennel megbékeltetett engem. Így mondja az apostol az Efézusi levél első szakaszának 10. Versében: az idők teljességének rendjére nézve Isten az Ő Lelke által ismét egybeszerkeszt magának a Krisztusban mindeneket, mind, amelyek a mennyben vannak, mind, amelyek a földön vannak. A Szentlélek munkája nyomán jut az ember békességre Istennel, a Szentlélek munkája nyomán éli át az ember, hogy lehetséges helyreállítani az Istennel megszakított egységünket, a Szentlélek munkája nyomán ízleljük meg, hogy ki lehet jönni a létrontásból. (Hamvas Béla erős szavát használom: létrontás.) Volna kiút a romlásból, van út az élet forrásához, - ez a Lélek munkája. Egy a lélek, - ez nemcsak azt jelenti, hogy egy a Szentlélek vagy Szentlélekből csak egy van (hagyjuk ezeket a dogmatikai matematikákat!), hanem, hogy ez a Lélek munkájának a lényege: ebben összegződik, az egyesítésben a Szentlélek ezernyi, véghetetlen gazdagságú munkája. Szinte majdnem panteista lesz az ember, amikor Isten Lelkének munkáját nézi a világban, mert mindenben ezt látja; mégis, ha össze kell mindezt fogni, akkor ez az egység lesz, ami visszavezet Istenhez, mert a Lélek: Isten, a Lélek Istenből való, és az isteni Lélek lehelete által van életünk. Egy a Lélek, és ezért egy a test. Ezért hát, testvéreim, nekünk is szól az apostol üzenete: igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékében, mert egy a test és egy Lélek.
Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük, Mennyei Atyánk, egybegyűjtő nagy hatalmadat, és köszönjük, hogy az az egy, amelybe összegyűjtesz bennünket: a Te egyházad! Köszönjük, hogy ez az anyaszentegyház azoknak közössége, akik Téged az evangélium által Lelked hatalmában megismertek, Krisztus erejében Veled megbékéltek, és Veled szent életegységben akarnak élni. Kérünk, Mennyei Atyánk, taníts meg megtartani a lélek egységét a békesség kötelékében, megőrizni anyaszentegyházad egységét a Jézus Krisztus ismeretében, neve megvallásában, a Hozzá való hűségben, megtartani egységünket úgy, hogy mindig meglátjuk azt, aki ennek az egységnek a legszélén áll, vagy kívül rajta, hogy szeretetünkkel, odafordulásunkkal, békességünkkel, türelmünkkel beljebb és közelebb, Krisztushoz vigyük őt.

Köszönjük, hogy Szentlelked élteti és megújítja egyházadat, megújítja egymással való közösségünket is. Köszönjük, hogy újra meg újra föltárod: van kiút megrontott életünkből, van visszaút Hozzád. Erősíts most bennünket ebben áldásaiddal, hogy boldogan élhessük, tapasztalhassuk, hirdethessük és adhassuk tovább üdvözítő nagy titkodat.

Kérünk a betegeink gyógyulásáért, könyörgünk a gyászolók vigasztalásáért. S könyörgünk magunkért, Urunk, tedd igédet bennünk áldott magvetéssé, hogy annak gyümölcsét megteremhessük, Neved dicsőségére, embertársaink javára.
Ámen