Egy órát

„És elmentek ama helyre, amelynek Gecsemáné a neve; és mondta az ő tanítványainak: üljetek le itt, amíg imádkozom. És maga mellé vette Pétert és Jakabot és Jánost, és kezdett rettegni és gyötrődni; És mondta nékik: Szomorú az én lelkem mind halálig; maradjatok itt, és vigyázzatok. És egy kevéssé előre menvén, a földre esett, és imádkozott, hogy, ha lehetséges, múljék el tőle ez az óra; és mondta: Abba, Atyám! Minden lehetséges néked. Vidd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. Azután visszatért és aludva találta őket, és mondta Péternek: Simon, alszol? Nem bírtál egy óráig vigyázni? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne jussatok; a lélek ugyan kész, de a test erőtelen. És ismét elmenvén, imádkozott, ugyanazon szavakkal szólván. Amikor pedig visszatért, ismét aludva találta őket; mert a szemeik megnehezedtek, és nem tudták mit feleljenek néki.Harmadszor is jött, és monda nékik: Aludjatok immár és nyugodjatok. Elég; eljött az óra; ímé, az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik. Keljetek föl, menjünk: ímé, elközelgett, a ki engem elárul” Mk 14,32-42

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!

Nemrégiben egy különös feladatnak kellett eleget tennem: egy hosszú levél végére, mely nem tartalma miatt volt hosszú, hanem az aláírók sokasága miatt, újabb aláíróként nekem is oda kellett írnom egy támogató nyilatkozatot. Egy kisfiú levele volt ez, melyet egy híres emberhez írt, és arra kérte, hogy miután az előző évben 2,4,-ről 4-,8-ra javította iskolai eredményét, ami egy esztendő alatt egy kisdiáktól meglehetősen komoly teljesítmény, a szülei megígérték neki, hogy elviszik akárhova, ahova akarja. Nos ő ezzel a híres emberrel akar egy órát együtt tölteni. Eljutott hozzám is a levél, hátha a püspök aláírása még jobban megtámogatja a kérést. Másutt is hallunk ilyet, például, hogy egy kórházban lévő kisgyermeknek az a kívánsága, hogy híres emberrel találkozhasson. Lehet ilyet kívánni.

Nos, szeretett testvérek, szabad-e a kérdést feltennem a jelen lévő diákoknak, szülőknek, nagyszülőknek, együtt ünneplő gyülekezetnek, hogy ha módunk és lehetőségünk nyílna rá, jutalomból, kérnénk-e azt, hogy Jézussal tölthessünk egy órát? Csak egyetlenegy órát. Persze, ezt a püspök sem tudná elintézni, de mégis. Kérnénk-e ezt? Átfutott-e valaha is a szívünkön, hogy csak egy órát Jézussal? Ha nem, én tudom a magyarázatát. A magyarázat abban van, hogy ha egy órát tölthetnénk vele, azt itt, a Gecsemáné kertjében kellene töltenünk, mert ez a döntő óra. Mert itt mutatkozik meg teljesen és valóságosan Istennek hozzánk való viszonya, itt mutatkozik meg nekünk Istenhez való viszonyunk, itt mutatkozik meg az a mérhetetlen nagy szakadék, amelyet Jézus áthidalni jött, amelyért el kellett jönnie, hogy újra utunk legyen Istenhez. A történet mindenki számára világos, ám engedje meg a gyülekezet, hogy néhány szó erejéig felelevenítsem, és olyan vonatkozásokat is hozzátegyek, melyek talán a mai ünnepünket is segítenek megérteni.

Nem most történik először, hogy Jézus három tanítványt külön visz magával: ők Péter, Jakab és János. Nemcsak ide, az Olajfák hegyére, a Gecsemáné kertjébe, de egy másik hegyre is felvitte már magával őket, az volt a megdicsőülés hegye. És ők ott is elaludtak. A Márk evangéliumában a 9. rész elején áll ez a történet. Felmentek, elnyomta őket a buzgóság, ahogy a diákot is el szokta nyomni unalmas órán, s padra feküdve szunyókál. És amikor felriadnak, azt látják, hogy Jézus Mózessel és Illéssel beszélget a Jeruzsálemben bekövetkezendő eseményekről, Jézus haláláról és feltámadásáról. Itt pedig azt olvastuk, hogy Jézus magával viszi ezt a három tanítványt külön, és itt is agóniáról van szó, küzdelemről, a keserű pohárról, a halál rettenetes félelméről, vérverítékről. Semmi nagy mennyei átdicsőülés, semmi nagy felfénylő fehérség. És ebben a gyötrő órában, ha szabad ezt mondani, a tanítványok magára hagyják a Mestert, elalszanak. Nem is egyszer, háromszor is egymás után. De vajon, testvérek, arról szól ez a történet, hogy a tanítványok magára hagyták Jézust? Arról szól a Gecsemáné kerti küzdelem, hogy a mi Mesterünk egyedül vergődik, és a tanítványokban annyi szolidaritás, annyi együttérzés sincs, hogy fennmaradjanak vele akár csak egy órácskát is, hogy vele együtt imádkozzanak, odaüljenek mellé, pártfogolják, segítsék? Vajon arról szól ez a történet, amiről olyan sokszor szólnak emberi történetek, hogy otthagyjuk a beteget a kórházi ágyon szenvedni-gyötrődni, és öt percünk nincs rá, hogy odaüljünk az ágya szélére, megfogjuk a kezét, és vele együtt imádkozzunk? Vagy amikor éjszaka virrasztani kell a beteg gyermek mellett, és lekoppan a szülő szeme, mert nem tud fennmaradni, vagy amikor ki kell tartani egy embertársunk mellett, segíteni kell őket csak a puszta jelenléttel, de az álomba menekülünk a probléma elől, vajon erről szól? Látszólag igen. Sőt, ha csak ebből a szempontból nézzük, azonnal le is lepleződünk. Ezért kellett Krisztusnak eljönnie, mert ilyenek vagyunk. Mert eddig tart az erőnk. Meddig? Öt percig? Addig tart az erőnk, amíg el nem nyom a buzgóság. Addig tart az erőnk, amíg más is látja a munkámat, és megdicsér érte. De ott, a Gecsemáné kertjében, az éjszaka sötétjében ugyan ki látja? Ezért is jönnie kellett Jézusnak. Ám ha nagyon alaposan beleolvasunk a történetbe, Jézusnak egészen más mondandója van ott a tanítványoknak, mert azt mondja nekik, mikor felébreszti Pétert: Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne jussatok. A lélek ugyan kész, de a test erőtelen.

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek! Amikor Jézus a leggyötrőbb órában, a döntő órában, tusakodik az Atyával, hogy elfogadja a keserű poharat, hogy végigvigye az érettünk való áldozati halált, úgy tartjuk: önmagáért imádkozik. Nagy próbatételben van. Vért verítékezik, tusakodik, meg kell verekednie, meg kell bírkóznia. Szomorú az én lelkem mindhalálig, mondja Jézus a tanítványainak. Tehát még egyszer mondom, úgy tűnik, mintha a tanítványok kellenének oda erősítésként. De figyeljük meg, mit mond a tanítványoknak: vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne jussatok! Magatokért imádkozzatok! Magatokért könyörögjetek! Magatokért legyetek állhatatosak. Magatok miatt ne aludjatok el! Tehát Jézus nem magáért imádkozik ott. Nem magáért küzd. Nem maga magáért vállalja a kereszthalált, hogy megmutassa, hogy ő erre képes. A Golgotában, a passióban, az áldozati halálban nincs semmi bravúr. Jézus értünk teszi azt. Amikor magára maradottan, leghűségesebb tanítványai által is cserbenhagyottan imádkozik, akkor is értünk imádkozik. Mert értünk hordozza a szenvedést. Mert értünk lett Ő a fájdalmak férfija. Ez az Ő szava a tanítványaihoz: Vigyázzatok és imádkozzatok! Lám, nem önmagáért szól, hanem az ott lévő tanítványokért. Igen, az a minősített óra, melyben találkozhatunk Jézussal, megmutatja a számunkra azt a nagy titkot, amiért Ő jött. Hogy Ő akkor is küzd érettünk, amikor mi alszunk. És az álom immár nem a restség, a fáradtság következménye, nem a megmámorosított tanítványok álomba zuhanása, félre állása, hanem jelkép is. Valami nagy jelképe, felfoghatatlan jelképe az emberi életnek. Mit jelent az álom? Jelenti azt, hogy állhatatlanok vagyunk. Valamibe belekezdtünk, és nem tudjuk végig vinni. Mert nehogy azt higgyétek, hogy az ott alvó három tanítvány valami szép álmot álmodik. Péternek a keze ott van a kard markolatán, és úgy alszik, János még arról álmodik, netalán – ő az egyik Zebedeus fiú, aki azt kérte –, hogy mikor eljön Jézus az Ő országában, ő lesz a belügyminiszter, és Jakab is ki tudja miről álmodozik. Állhatatlan emberekről van szó. Az álom az állhatatlanság jele. És mennyi állhatatlansággal van teli az életünk! Aztán lehet azt is mondani, hogy az álom a restség jele. El sem kezdünk semmit. És végül, egy utolsó vonatkozását hadd említsem meg, talán ez a legmélyebb: az álom az, amikor nem vagyunk önmagunknál. A legkülönösebb talánya ez az emberi életnek, mert amíg leginkább az alvó ember van önmagánál, mert abszolút önmagánál van. Önmagába bezárva. És mégis, az alvó ember azt is kifejezi, hogy nincs önmagánál. Mit szoktunk mondani az elalélt ember feléledésére? Magához tér. Felébred és öntudatra jut. De legmélyebben és döntő módon az álom az, amikor az ember minden emberi és isteni kapcsolatából ki van szakadva. És Jézus ekkor is imádkozik értünk. Akkor is imádkozik érted, amikor te állhatatlan vagy. Akkor is végzi Isten jó munkáit érted, amikor te rest vagy. És akkor is veled van, amikor te nem vagy önmagadnál. Ez a nagy titka a Gecsemáné kerti órának. Az ő agóniája, gyötrelme, imádsága mind-mind érettünk való. És akkor hogy ne lehetne nekünk most igaz és tiszta szívből hálát adni ezen a mostani ünnepünkön ezért az iskoláért? Megérteni azt, hogy ez az iskola szeretetből lett, sok-sok emberi eszközön keresztül, és ezt az iskolát mindig a szeretet fogja megtartani. Hogy lett szeretetből? Úgy hogy nyolcvan egynéhány esztendővel ezelőtt a Hollandiából Magyarországra küldött segélyekből maradt annyi, mert bőséggel volt, hogy lehetett belőle egy iskolát fundálni, és indítani. És azután később szeretetlenségből veszett el az iskola, amikor Magyarországon az akkori politikai elit fellázadt Isten ellen, és azt mondta: nem kell, és ne legyen olyan iskola, ahol Istenre emlékeztetnek, és Jézusra eszméltetnek! Olyan iskola kell – mondták, –, ahol alszik a lélek. De ezt az iskolát, tudjuk jól, Isten szeretete visszaadta ennek a gyülekezetnek és az anyaszentegyháznak. Nem mi szereztük vissza. Nem mi voltunk olyan erősek, ügyesek, hogy visszakapjuk. Isten adta vissza sok-sok áldott emberi eszközön keresztül. Minden-minden szeretetből van. És ebben a nyolcvan évben is, azt értettük meg, hogy az emberi akarat és küszködés, az emberi kitartás mindig egyre csak rövid ideig tart. Még a legbuzgóbbaké is. Még a tanítványok szní-virága is, hogy elrestül ott, pedig Péter, János, Jakab, nos ők voltak az oszlopok! Így hívták őket Jeruzsálemben. Ők minden terhet elhordoztak, mindent rájuk lehetett hagyni. Amikor a legjobbak is szundikáltak, amikor a legjobbak is aludtak, amikor a legjobbak ereje is elfogyott, amikor mindenkire ráborult a Gecsemáné éj sötétje, egy valaki mégis ébren volt, és imádkozott, Jézus Krisztus, akiről azt mondja az apostol: az Atya jobbján szüntelenül esedezik is érettünk. Most is, ma is. Ezért ébreszti Jézus a tanítványait és ébreszt bennünket is: Vigyázzatok és imádkozzatok!

És hadd ébresszem én is a Gyülekezetet az apostol szavával: Serkenj fel, aki aluszol és támadj fel a halálból, és fölragyog néked a Krisztus. Ezt az iskolát, a Julianna iskolát Isten a halálból adta vissza. Ez az iskola úgy ébredhetett fel újra, és úgy térhetett újra önmagához, mint a hosszú, mély álomból ébredő ember. De miért? Hogy felragyogjon a Krisztus. Nem azért adta vissza Isten nekünk ezt az iskolát, és nektek, kedves Fasoriak, mert így kívánta az egykori juliannások nosztalgiája, kik közül – Istennek hála – jó néhányan itt ülnek. Nem is azért, mert elterjedt a hír, hogy az egyházi iskolában járó gyerekek nagyobb biztonságban és békésebb körülmények között tanulnak. Nem is azért, mert így kívánta a történelem rendje, hogy akitől valamit elvettek, adják neki vissza. Serkenj fel, aki aluszol, támadj fel a halálból, és felragyog néked a Krisztus! Hogy felragyogjon a Krisztus! Hogy ha majd egyszer megkérdezik a mostani meg a majdani juliannás gyerekeket: kislányom, kisfiam, jó lett a bizonyítványod, szépre javítottad a jegyeidet, mit kívánsz? Tudhassák azt mondani: Jézussal lenni. Ott a Gecsemáné kertjében, végig az élet országútján, életünk minden pillanatában, halálunkkor és feltámadásunkkor is és mindig Jézussal lenni. Miért hát ne felébredni, miért hát ne szemet és fület nyitni Krisztusra, miért hát ne Vele lenni, Vele imádkozni, Vele élni, Vele halni, feltámadni és megdicsőülni?! Ámen