Egy meg nem gyújtott gyertya

„Grádicsok éneke Salamontól. Ha az úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget. Imé, az Úrnak öröksége, a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom. Mint a nyilak a hősnek kezében, olyanok a serdülő fiak. Boldog ember, a ki ilyenekkel tölti meg tegzét; nem szégyenülnek meg, ha ellenséggel szólnak a kapuban.” (127. Zsoltár)

Ünneplő gyülekezet, kedves testvéreim!

1956 novemberének első napjaiban egy idős és fáradt prédikátor november 4-ére, vasárnapra készült. Az előző napokban megbukott az a hatalom, mely sokakkal együtt őt is megfosztotta tisztségeitől, nyugdíjba kényszerítette, szószékéről leparancsolta – s most, mégis, újra, a szabaddá lett országban szabaddá lett gyülekezete meghívta most igét hirdetni. Ennélfogva immár ő is szabad ember volt – ami egyébként mindig is volt belsőleg, az lett az emberi élet külső viszonylataiban is. S így elvileg szabad lett arra is, hogy annyi év gyötrelme után csak egy szó erejéig odavágjon majd ezen a szószéken, s válasszon hozzá zsoltárt: „perelj, uram, perlőimmel”, vagy idézzen ujjongást a gonoszok romlásán a Psalmus Hungaricusszal: „A szegényeket felmagasztalod, a kevélyeket aláhajigálod.” Ismerte jól az összes szabályt, hogy így tehessen. Ismerte a prédikálás törvényszerűségeit, egykor Kolozsvárt a homiletika professzora volt.  Ismerte az egyházkormányzás rendjét, püspök volt Dunamelléken évtizedeken át. Ismerte a romlás és megújulás világát -, két világháború, nemzetvesztések, remények, csalódások és felemelkedések világában élt. És ismerte népét is, a Kálvin téri gyülekezet, a református egyházat, tagjait, presbitereit, lelkészeit, és egész nemzetét és 1956 októberének nemzedékét. Hogyne tehette volna, hogy szokása szerint igehirdetését szó szerint leírva, csak egy szó erejéig mondja: perelj, uram perlőimmel…a kevélyeket aláhajigálod. Mennyi-mennyi kimondatlan szót, mennyi-mennyi reményt, mennyi boldog valósággá lett vágyat szólaltatott volna meg…

Ám ismerte Istenét is, sőt Őt ismerte mindenek felett igaz ismerettel Jézus Krisztusban. S ezért olyan igét választott – vagy az ige választotta őt? - , mely a legvégső valóságra, Isten abszolút valóságára vezet, az elrejlő, de most október napjaiban felfénylő isteni cselekvés realizmusára. Igen, az volt a tét, hogy végső érvényű, isteni üzenetet találjon, egy olyan kor után,  melyben évtizede már a hazugságé volt a főszerep, egy olyan kor után, melyben egyházának számos őrállója rendíthetetlen magabiztossággal, bibliai citátumok özönével,  de hamis teológiával és hamis prédikációkkal járult hozzá a nagy hazugsághoz, hogy az ember akkor lehet csak boldog, ha Istene nélkül, sőt Istene ellenére él, s mutattak cinikusan az égre: nézd, nem szakad le, mutattak e világ talapzatára: nézd, nem inog meg, tették fülük mögé kezüket, s mondották csúfondárosan: nem hallom Istent, hogy mondaná: elég volt.

 De aztán 1956 októberében egy kicsiny, megalázott, rabságba döntött, a történelem útjának szélére vetett ország, Magyarország azt mondotta: elég volt. S megrengett egy örökre szilárdnak hazudott világberendezkedés talapzata is, és talán az ég is megnyílott. De miért is kellene erről szólnia. Bizony, tudta, a valódi alapok nem inogtak meg, a csillagok fölötti ég nem nyílott meg, mert az Úré a föld és annak teljessége, és az Úr nem mondotta, hogy elég volt. Isten nem szokta az mondani, hogy elég volt – mert egyszer kimondotta már, de akkor örökérvénnyel, egyszer mondotta: elég volt. Jézus Krisztusban mondotta ezt – a golgotai kereszten. S ha az ég és a föld el is múlnak, Istennek szavai soha el nem múlnak.

Ezért 1956 november 4-re, vasárnapra készülve, egy új történelmi kezdet óráján, tudta, ez az idős és fáradt prédikátor, hogy ezt az örökérvényű Igét kell mondania. Íme, a zsoltár:

Ha az úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző.

Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget.

Imé, az Úrnak öröksége, a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom.

Mint a nyilak a hősnek kezében, olyanok a serdülő fiak.

Boldog ember, a ki ilyenekkel tölti meg tegzét; nem szégyenülnek meg, ha ellenséggel szólnak a kapuban.

Ravasz László, mert ő volt ez a prédikátor, ezt a zsoltár választotta 1956 november 4-re, Kálvin téri igehirdetése textusául. És ma is erről kell prédikálni. Nemcsak akkor, tízegynéhány nappal a magyar október dicsőséges csodája után, hanem ma is, tízegynéhány évvel egész közép-Európa csodája után is. Sőt, most még inkább. Mert cinikusok ma is vannak, s mondják fülük mögé tett kézzel, gúnyosan: nem hallom, hogy Isten azt mondaná: elég volt. Elég volt a hazugságokból, elég volt a hitetésből, elég volt az ember magabiztos révületéből, hogy csak Isten nélkül és csak Isten ellenére lehet boldog az ember, s hogy közben állattá lesz – apró történelmi átmenet, mégcsak fájni sem fog! Igen, igaz, Isten ma sem mondja, erre sem mondja: elég volt – mert ezt már végérvényesen kimondotta Jézus Krisztus keresztje által.

Mit hallunk, mit hallhatunk hát mindebből?

Szilárd, egyértelmű, abszolút realitásokat. Evidenciákat. S boldog az a kor, melyben meghallhatjuk ezeket.

Ha nem az Úr építi a várost….

Ha csak mi építjük a várost – utópiát építünk. Olyan világot, talán egy új Bábelt, ahol isteni terv és rend híján, előbb ki-ki értelmét, aztán nyelvét, az nevét, aztán önmagát veszíti. Ha csak mi építünk – s mennyi ilyen magunk építette, félbe-szerbe maradt utópia van már mögöttünk: pax romana, pax soveitica, pax americana – akkor az emberi életnek nincs sem statikája, sem dinamikája, csak úgy félbe-szerbe marad minden – ezt mondja a zsoltár ezzel a szóval: hiába! Hiába korán kelnetek, későn feküdnötök, fáradtsággal szerzett kenyérrel táplálkoznotok – hiába, mert korán kelni, későn feküdni, fáradozni, harcolni, s a máért és a holnapért is táplálkozni: hiába. Hiába azt hinnetek, hogy Isten nélkül mondott imáitok, ige nélkül mondott prédikációitok, korán vagy későn szőtt tervetek, dátumokkal, tanácskozásokkal, tevékenykedésekkel teleírt munkanaplótok igazol titeket - hiába, mert Isten nélkül, vagyis Isten ellenére: minden hiába. Jézus szava: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek, azt is jelenti: nálam nélkül a semmit cselekszitek.

S ha nem az Úr építi a várost…azt is jelenti, hogy hiába az egekig gyűrődő akarat, hiába a Magasságban lakozó zsarolása, ha ő nem épít: nincs is építés.

Az első evidencia tehát: az utópia és a voluntarinzus, a modern kor e rettentő ikerpárja, életeken, milliók és százmilliók életén átgázolva is csak önmagához érkezik vissza: „ördögcsalta bús szívünkhöz”, magunkcsalta, hiábavaló, félbeszakadt, rombadűlt életünkhöz.

Másodszor azt halljuk: „szerelmesének álmában ad eleget….” Ez azt jelenti, hogy van csoda. 1956 átélői és méltatói egy hangon és egy szívvel vallják: 1956 őszén csodát éltek át. Igen, csoda hogy évtizednyi, szisztematikus, masszív, brutális hazudozás után, mikor az iskolákból, a sajtóból, a közéletből, az otthonokból, - és bizony sokhelyt a templomokból – parlament, szószék, kínpad, megannyi színpad – kiűzték az igaság beszédét, azt mondta egy kis nép: elég volt. Bizony csoda, hogy egy magára hagyott nemzet, nem törődve nagyhatalmi status quo-val szabadságáért kiállt és győzött, bizony csoda a világtörténelem legtisztább forradalma, bizony csoda, hogy nem az lett a történelem, amit tervekbe, szerződésekbe, párthatározatokba, hamis filozófiákba foglaltak, hanem, amit elkiáltott egy ország: legyen vége és legyen béke.

De a történelem csak történelmet ér. Csak ha önmaga fölé emelkedik, csak ha mintegy felnyílik: csak akkor utal az egyetlen csodára: szerelmesének álmában ad eleget az Úr.

Az az igazi csoda, hogy megkaphatjuk Istentől, amit nem érdemlünk, miénk lehet az, amire méltatlanok vagyunk. Nemrégiben mondotta valaki, a mai Magyarország sanyarú helyzetét kommentálva: tudja tiszteletes úr, úgy remélem, hogy jobbá lehet még minden, hogy valami nagy fordulat áll be, s fölülkerekedik a hazugságon az igazság, csak hát még nem vagyunk rá méltók. Nos, a zsoltár azt mondja, és ez az igazi ősevidencia: van csoda. Aki a csodában hisz, fölnyitotta már életét Istenre. Aki Istenben hisz, abban, aki teljesen föltárta magát az érettünk meghaló és feltámadó Krisztusban, aki tehát Istenben hisz, az tudja, hogy van csoda. Aki szereti Istent, mert egész élete visszhangozza Őt, aki szereti Istent, mert válaszolt Krisztusban adott megmentésére, aki szereti Istent, mert letett minden önigazságot és elfogadta a kegyelmes megigazítást, aki letette az utópiát, hogy Isten tervéhez igazítsa életét, az tudja, hogy nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené, övé a csoda, és Ő szabad szívvel, örökkévaló munkálkodással közli azt gyermekeivel… szerelmesének álmában ad eleget.

Szeretném, ha Ravasz László egykori belátása ma is megértetné velünk: 1956 igazi jelentősége ebben van. Ebben a két evidenciában: Isten nélkül hiába – hiába korán kelni, későn feküdni, fáradozni, tervezni, építeni, álmodni, Isten nélkül hiába imádkozni és prédikálni. De Istenben ott a csoda. Az első és végső csoda, amit Krisztusban elhozott és nekünk ajándékozott.

1956 novemberében, az első vasárnapra készülve ezt a textus választotta egy idős, fáradt, de bölcs prédikátor. Prédikációját szokása szerint szívéből szó szerint leírta, hogy majd megtanulva fejből mondja el. De csak a szív-szerinti adatott meg neki, mert november 4-én hajnalban újra megdördültek az ágyúk, újra megindultak a birodalom tankjai Budapest ellen, aznap az ostromlott városban nem lehetett istentiszteletet tartani, az ige és a prédikáció nem hangzott el itt a Kálvin téri templomban. Mihez hasonlítsuk ezt?

Tíz esztendeje már, hogy a soproni Kálvin János Kör meghívott 1956-os emlékülésére. Az együttlét után, az ottani szokás szerint buszokkal elindultunk, hogy a sopronkőhidai rabtemetőben megkoszorúzzuk az egykor kivégzett és odatemetett mártírok síremlékét. Köztük volt Gulyás Lajos levéli lelkipásztor is. Aznap egész délután este szakadt az eső. A busz letérve a főútról csak alig pár méter haladt a sártengerré változott földúton, máris megrekedt. Le kellett szállnunk, hogy gyalog tegyük meg a mintegy másfél kilométernyi utat. De az eget sötét felhők borították, méternyire sem láttunk. Hogy menjünk tovább, hiszen  a keskeny föld út is eltűnt a pocsolyák alatt. Ekkor valaki előállt azzal, hogy gyújtsuk meg a gyertyákat, amiket magunkkal hoztuk, menjen előre valaki egy égő gyertyával, kövesse a másik 10-15 méterről, amíg elér a gyertya fénye, és sorban így tovább. Mire a rabtemetőbe értünk, a gyertyák szinte csonkig égtek. S mégis, maradt valakinél egy meggyújtatlan gyertya, azt állítottuk aztán meggyújtva az emlékmű talapzatára. Ilyen, egykor meggyújtatlan gyertya ez az egykori textus – ma a számotokra, emlékezésre, hálaadásra – és arra, hogy a további utat is beláthassuk. Ha nem az Úr…hiába. De ő szerelmesének álmában ad eleget. Boldog az az ember, aki elveszi hálás szívvel Tőle a csodát…az ilyen, ha ellenséggel is szól a kapuban: nem szégyenül meg soha. Ámen.