Egy - 3.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Most van harmadik vasárnapja, hogy az Efézusi levél 4. részéről szólunk. Ezért szükségtelen hosszabban megismételnem, miért írta az apostol e sorokat. Láttuk már, az efézusi gyülekezet hamar elfelejtette az evangélium áldását, hogy a Krisztussal való egységünk, az Istennel való megbékélésünk emberi közösségeket is egységbe tud vonni. Sőt, csodálatos módon olyanokat tud közösségbe vonni, akik egyébként sem a kultúrájuk, sem a hagyományaik, sem a származásuk, sem a társadalmi állásuk szerint soha, semmiféle egységet egymással nem formáltak volna. Ez az anyaszentegyház titka. Márpedig, ha ezt elfelejtjük,  csakhamar megbomlik ez a csodálatos egység, amely a Szentlélek áldása és gyümölcse. Efézusban is mindjárt két párt lépett fel, mindkettő nagy igazságot hangsúlyozott. Volt egy igazság párt és volt egy szeretet párt. De láttuk, hogy ha nincs egység, ha nem élvezik a Szentlélek gyümölcsét és áldását, és nem tudnak a Lélek munkája nyomán egy testté lenni, akkor ezek a szembefordított igazságok kioltják egymást: az igazság szeretet nélkül kegyetlen, a szeretet igazság nélkül merő szentimentalizmus. És ez nyomban porba dönt mindent, és elvész az az áldás, amit Istentől kaptak.

Az apostol intései közül ma a harmadik tételt olvastam fel: miképpen elhívatásotoknak egy reménységében is hivattatok el. Erről az egy reménységről szeretnék ma szólni. Az 1960-70-es években egész egyházunkat áthatotta egy érdekes szellemi erjedés, amit abban az időben így fogalmaztak meg: a keresztyének újra felfedezték a reménąységet. Meg is született hamar az úgynevezett reménység teológiája, és azok, akik ezt képviselték, folyton arról beszéltek, hogy rosszul van megalkotva a keresztyén gondolkodás rendszere, s ezen változtatni kellene.  Mi mindig az elején kezdjük, Ádámnál és Évánál, és aztán, ha ügyesek vagyunk, el is jutunk a végére, a Jelenések könyvéhez. Tehát mindig a világ teremtésével kezdjük és csak aztán térünk rá az új, mennyei világra. Ők azonban azt mondták, hogy akkor mutatkozik meg a keresztyénség lényege, valódi ereje, az igazi keresztyén eszencia, hogyha mindezt megfordítjuk, és a reménységgel kezdjük. Meg kell mondjam, kedves testvéreim, volt némi igazság ebben.

A tétel egy korabeli filozófiai felismerésből sarjadt. Helmuth Plessner német antropológus fogalmazta ezt meg, hogy az ember tulajdonképpen sohasem teljes, hanem mindig van benne valami a jövőre-nyitottság. Az ember mindig elővételez valamit a jövőből. Valami még van előttem, de a mozgásirány nem az, hogy én megyek felé, hanem a jövőből elővételezem. Bibliai kifejezéssel az a foglaló. Isten foglalót adott nekünk, amikor Krisztus föltámadott. A Szentlélek pedig Isten szeretetének a záloga. A magyar ember jobban érti, ha azt mondom: kóstolót kaptunk az eljövendő világból. Tudjuk, mi a kóstoló, nem az egész, csak egy rész az egészből, de az egészből!

Egyszóval, elkezdték mondogatni, hogy a keresztyénség a reménység vallása, és ezért nagyon reménykednünk kell, és mindent gondolatot a reménységre kell felépíteni. Egy lelkész-konferencián, ahol ennek az irányzatnak az egyik lelkes képviselője csillogó szemekkel előadta, hogy ez a kereszténység lényege, és ami kétezer évig előttünk volt, az mind mellébeszélés, nem  számít (nos, igen, az újdonságot mindig így szokták bemutatni!), akkor felállt egy bölcs atyafi és azt mondta: kérem, nem kell a harkályt arra bíztatni, hogy kopácsoljon, kopácsol az magától is. Vagyis nem kell a keresztyén embert arra bíztatni, hogy reménykedjen, ha keresztyén, reménykedni fog. Mindazonáltal, testvérek, ennek a bölcs, kicsit ironikus megjegyzésnek a fényében is engedjétek meg, hogy ráirányítsam a figyelmeteket arra a különös titokra, hogy Pál apostol most az érvelése a tengelyébe a reménységet teszi. Emlékszünk, azzal kezdte a buzdítást, hogy szenvedjétek el egymást szeretetben, alázattal, szelídséggel, hosszútűréssel, és igyekezzetek megtartani a békességnek a kötelékét, a lélek egységét! Ez a békesség kötele, ez volt az első egy! Majd folytatta mert egy a test és egy a lélek,  - az egyház egy test,  és ez az egy Lélek munkája. S mielőtt még tovább menne, és megfogalmazná, hogy ez a Lélekben való egységünk, a békességnek köteléke hogyan jelenik meg egészen konkrétan a gyülekezet életében, ideteszi középre, mintegy tengelyül ezt, amit mond: mert elhívatásotoknak egy reménységében hivattatok is el.

Az elhívás egy reménységéről beszél az apostol. Ezzel rögtön ki is mondja, hogy a keresztyének elhívottak. Isten munkája ez. Az elhívásnak pedig két oldala van. Ezért nem tudok egyetérteni a reménység teológusaival, akik azt mondják, hogy ami régen volt, elfelejtendő, a hagyományok sem számítanak, és csak a jövő felé kell nézni. Nem egészen.  A Jelenések könyvéből azt hallottuk, hogy a mennyei istentiszteleten elhangzó ének (az elhívás és a reménység dinamikájában) másra, mélyebb isteni titokra tanít bennünket. Azt énekli a mennyei kórus, hogy szent, szent, szent az Isten, mert minden általa teremtetett, majd így folytatja: és mindenek az Ő akaratáért vannak.

Vagyis, Istenben együtt van az életünk és az új életünk. Ezért olyan csodálatos, amit a négy mennyei alakról ír János apostol (akik a négy evangélista), hogy megtöbbszörözött szemeik vannak kívül és belül, elöl és hátul. Az evangélium mindent megmutat. A régiek szokták mondani az evangéliumokról, hogy szinoptikusok. Ez szó szerint azt jelenti, hogy együttlátók; de mondjam így: egyszerre látók. Vagyis az evangélisták nemcsak együtt tekintenek valamire, nemcsak ugyanazt nézik, és ugyanarról beszélnek, hanem egyszerre is látják azt, ami mögöttünk és előttük van; nevezetesen, hogy minden Isten által teremtetett, és minden az Ő akaratáért van. Ez az evangélium időszerkezete. Az evangélium, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja, azt hirdeti, most, az utolsó időkben Jézus Krisztus által, amit Isten egykor, sok rendben és sok alkalommal hirdetett az atyáknak a prófétál által. Ugyanazt! Mert már a teremtésben el van rejtve titokzatos módon az ember üdvözítése.

Ha igaz, amit a filozófus megállapít, hogy az ember jövőre nyitottsággal él, és ha igaz, hogy sohasem teljes mostani állapotában, akkor azt kell mondjam, hogy ez a filozófus semmi egyebet nem tett, mint bölcsen felismerte, hogy mi következik abból, hogy  az ember sajátos teremtménye Istennek. Minden más élőlény, minden más teremtett elő-valóság sajátos bezártságban él. A biológiai egyedek a saját  fajuk reprodukciói. Lehet, hogy alakra, életkorra, képességekre, kondíciókra nézve különböznek, de a tízezer évvel ezelőtt élt cserebogár minden tekintetben ugyanolyan cserebogár, mint amelyik most él. Az ember viszont minden egyedében különbözik, egyikünk sem ismétlődik meg, nem is fog, minden emberi lét egyedi és páratlan. Ezért tölt el bennünket hihetetlen fájdalommal, ha valaki meghal, mert egy megismételhetetlen élet múlik el, és ezt nem tudjuk azzal elintézni, hogy folytatódik az unokákban. Minden emberi élet egyedi és különös. Isten akaratából van így, ezért mondjuk, hogy az ember az Isten képmása, és ez jelzi a mi megismételhetetlen voltunkat.

Ezért mikor az apostol az elhívás egy reménységéről szól, azt úgy kell értenünk, hogy Isten az övéit megszólítja, hívja, s akiket így  megérint, akiknek fölkínálja az evangélium áldó, szabadító erejét, azokat voltaképpen magához hívja. Néha így mondjuk: kihív, kihív abból az állapotból, amiben vagyunk; ahogy kihívta Ábrahámot és ígéretet adott neki, ahogyan kihívta a régi zsidókat Egyiptomból, és ígéret földjét adta nekik, ahogy kihívta a tanítványokat a csónakból s azt mondta nekik, hogy emberek halászai lesznek, ahogyan kihívta az őrjöngő Saulust a létrontásból, és apostollá tette,  - ugyanúgy hív ki egyen egyenként mindannyiunkat. Az elhívás egyszemélyes, névre szóló, ahogy a próféta mondja: ne félj, neveden szólítottalak, elválasztottalak – vagyis elhívtalak – az enyém vagy.

És ennek az elhívásnak  egy reménye van. A keresztyének egysége nem abban van, hogy Isten minden keresztyént egyféle módon, egyféleképpen, bármi szükségében, minden igényében, minden kérdésében ugyanúgy meghallgat. A keresztyén egység lényege az, hogy az elhívás reménysége egy. Mondhatnám úgy is, hogy ez a reménység olymódon egy, vagy egyforma, mint valami öntőminta, amelybe ha beleárad az életünk, hozzáformálódik, hozzáalakul  - nem kis harcok árán, tudom, nem kis küzdelmek árán, tudom. Mert azért annyi igazsága volt annak a reménység-teológiának, hogy az életünket a reménységünk formálja. Bizony, így van. A múlt megadja az életünk anyagát, a meghatározottságainkat, és eszmélkedvén, életkorra jutván, életterveket megfogalmazván, bizony nem is tudunk már önmagunkból kibújni, és másmilyenekké lenni, és hiába mondogatjuk: ha elölről kezdhetném, másképp csinálnám. Nem kezdhetjük elölről. Csak a remény az, amely formálhat és alakíthat minket, a remény nyitja meg számunkra azt a lehetőséget, hogy kilépjünk létállapotainkból.

Mi az elhívás? Azt az apostol: Isten kihívott bennünket a halálból az életbe. Ez az elhívás. Ez néha egészen döbbenetes, szinte felfoghatatlan. Azt olvassuk Ábrahámról, aki minden elhívott ősatyja, aki az ősminta, hogy vén korú volt már mikor Isten elhívta. Ur városában élt. Most mindenki gondolja el hirtelen magában, hogy melyik az a város a világban, ahol a legszívesebben élne, ahol a legkényelmesebben lehet élni, ahol a legjobban megszervezett az élet, ahol a legnagyobb a biztonság, – ez volt Ur városa. És Isten ezt a vénkorú Ábrahámot kihívta innen, elhívta egy elképesztő és abszurd kalandra: gyere ki, és adok neked egy földet, amit majd mutatok neked. És megáldalak és magot támasztok neked, utódot támasztok neked és megsokasítom a te utódaidat. És Ábrahám – mondja az apostol – reménység ellenére remélte, hogy Istennek ez az ígérete teljesül. Ez a keresztyén élet nagy dinamikája, nagy formáló ereje, hogy reménység ellenére formál bennünket az elhívásunk reménye. Mert, természetesen, sokféle reményünk van, ahogy mondottam is,  - s ezek a remények a múltból táplálkoznak. Volt egy divatos tudós kifejezés, tán még most is használják: futurológia. Amikor negyven-ötven éve a Római klub kezdte közzétenni, hogy mi lesz a kék bolygóval, mi lesz a lakóhelyünkkel, mi lesz ezzel a földdel, ha így folyik tovább a kizsákmányolása, ha az ember a maga salakját tolja ide-oda, és csak egyre nagyobb szeméthegyen ülünk, akkor a futurumot vázolták fel. A futurológia aszerint jósol, amit a tudósok a tények alapján összeállítottak. De futurológia az is, amikor az egyik ország háborúba akar menni a másik ellen, és a vezérkar készít egy logisztikai táblázatot: hányan vagyunk, mennyi a muníció, mire vagyunk képesek, és ha minden a haditerv szerint halad, győzni fogunk. Ez is futurológia. A gyerekeink és unokáink kapcsán is folyamatosan futurológiába merülünk: beíratom a gyereket egy jó iskolába, megtanul hét nyelvet, jó egyetemre jár majd, és e fiúból pap lesz, akárki meglássa, orvos, ügyvéd, diplomata lesz, karriert építünk neki. Ez is futurológia, a lehetséges tehetségünkből, adottságainkból próbálunk fölépíteni valamit.

Ugyan mit építhetett volna fel Ábrahám? Emlékszünk Sára bűbájos kacagására, amikor a Mamré tölgyesében Ábrahám sátorában Isten megerősíti Ábrahámnak az ígéretét? Sára kacag. Futurológiailag ez lehetetlen, - ez nem működik, ahogy szoktuk mondani. De Ábrahám reménység ellenére remélte. Erről beszél itt az apostol. Egy a ti reménységeteknek, mondja - egy a ti elhívásotoknak a reménysége. Mondottam, olyan ez, mint egy öntőminta, amelyben fölolvadunk, szinte megsemmisülünk, mert az elhívás erejében mindent revízió kell alá venni, mert keresztül kell menni a szívnek és a léleknek is ezen a rettenetes küzdelmén, a nagy összeütközésen, hogy mit mond a saját futurológiám és  mit ígér az Isten? S bizony nem akarok én ebben a szép fényes, racionalista, futurológus korban a bolondok közé besorolni, akik valami abszurd dologban reménykednek! Én egy biztos jövőt akarok fölépíteni, és egy biztos úton akarok járni. Lehet, hogy ez az út nem vezet messzire, de majd folytatódik a gyerekemben meg az unokámban. Micsoda őrlő, emberi kalkulusokat semmisítő, felolvasztó erő az Istennek kihívása: gyere ki, és mutatok és adok neked egy földet majd! Melyik az a föld, Uram? – Gyere ki, majd megmutatom. És támasztok neked magot. Nekem? – élemedett korú vagyok. – Gyere ki! És ebben a kihívásban (vagy elhívásban) formálódik és alakul át Ábrahám élete, és formálódik és alakul minden hívőnek az élete. De ez az öntőminta egy. És erre emlékezteti most Pál az efézusiakat: az igazság pártiakat, meg a szeretet pártiakat is. Mert mi az igazságunk reménység nélkül? Talán egy Charles Browson film vége, az pedig nem sok. Igazságot tesz Charles Browson, lepuffant minden ellenfelet, halomra van hányva a gonosz, és kész. Hősünk továbbmegy, boldogtalanul, lehajtott fejjel, és keresi a következő települést, ahol valamilyen erőszakos banda vagy korrupt seriff uralkodik, hogy őket is lepufogtassa. Végtelenített igazságtétel. Emlékszünk, amikor az Egyesült Államok a terrortámadás után meghirdette a végtelen igazságosság nevű háborút? Nos, úgy néz ki, testvérek, hogy igazság már nincs, de a háború végtelen lesz,  - mert ha nincs remény, mégpedig elhívás reménye, ha nincs isteni valóság, amely által az ember kiléphet, sőt ki kell lépnie abból, amit magának fölépített, akkor mi az igazság? És mi a szeretet reménység nélkül? Gyakran idézzük Pál apostoltól a Korinthusi levél 13. részéből a szeretet himnuszát, különösen a végét: most pedig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet. És ezt úgy szoktuk értelmezni, hogy a szeretet mindent fölülmúl, a szeretet mindent meghalad, nem baj, ha nincsen hit, és nincsen remény, csak szeretet legyen! De nem ezt mondja Pál, hanem azt: megmarad a hit, a remény és a szeretet. Nem lehet a reménységünket a szeretetünk ellenébe fordítani, sőt, a reménység köti össze az igazságot és a szeretet. Nem az én reményem, nem a te reményed, nem az én kalkulusom és nem a te futurológiád, hanem az elhívás egy reménye. Mert amikor arról beszél, hogy Isten elhívta Ábrahámot, és ő reménység ellenére remélte, hogy az őt elhívó Isten hűséges lesz az ígérethez, akkor kimondjuk azt is, hogy miért kell felolvadnia, miért kell megsemmisülnie, porrá zúzatnia minden magunk által alkotott és fölépített jövőképnek, elvárásnak. Azért, mert minden jövőkép mindig kimarad valami. S ha ez kimaradt, nagy a nyomorúság.

A személyesség az. Mégpedig az isteni személyesség. A magunk által  tervezgetett jövő voltaképpen valami forgatókönyv. Abból bárkinek a nevét ki lehet venni, és bárki más nevét bele lehet írni. Pár éve a Tudományos Akadémiától elküldték nekem a magyar mezőgazdaság fejlesztésének a tervét. Nagy érdeklődéssel olvastam végig, bár nem sokat értek hozzá, megmondom őszintén. A 30. oldal után viszont azt mondtam: Alföld, helyébe lehetne írni Andalúziát is, Magyarország helyett beírhatnánk Korzikát, a személyek helyett beírhatnánk más személyeket, ez itt egy szerkezet, mechanizmus, egy működési elv. Ábrahám azonban nem abban bízott, hogy működni fog a terv, nem abban bízott, hogy Isten tud valamit, amit mi nem tudunk, Ő még tud a végén tekerni egyet, még van egy elem ebben a jövőbeli tervben, amit mi nem ismerünk, de majd a végén kiderül, hogy mégis ott volt, hogy lesz egy deus ex machina, mint a régi görög színházban, hogy a végén azért valami isteni belép és akkor minden megoldódik. Ő nem ebben bízott, ő Istenben bízott. Mert amikor Isten elhív vagy kihív, akkor magához hív.

Kihívott minden népet – énekeljük – magának... Minden népből, magának. Amikor Isten elhív bennünket, Szentlelke erejével hív el, és magához hív el, vele való életközösségre. Ezért tudott Ábrahám hinni, ezért tudta Ábrahám reménység ellenére való reményben megtenni az első, a második, a tizedik, a sokadik lépést, pedig mennyi minden ellene mondott neki. Ellene mondott a saját felesége, ellene mondtak az életkori adottságok, ellene mondott az, hogy neki, vénemberként kellett nekivágni a sivatagnak, rabló népek közé. De hitt. Éspedig miért hitt? Mert tudta, hogy Isten a halottakat is képes föltámasztani. Mert általa teremtetett minden, és az Ő akaratáért van minden. Mert aki minket teremtett, aki nekünk életet adott, az új életre is tud bennünket hívni. Ez a mi elhívásunk egy reménye. Kálvin azt mondja  (és ezzel fejezem be a mai szakasz magyarázatát): amikor Pál apostol azért esdekel, hogy az efézusiak az egy test és egy lélek egységét, a békesség kötelékében tartsák meg, és arra kéri őket, hogy alázattal, szelídséggel, hosszútűréssel szenvedjék el egymást szeretetben és adjanak bizonyságot elhívatottságukról, Isten által való megszólítottságukról, vajon hogyan juthatnának az elhívó Isten színe elé, ha nem ebben az egy reménységben lennének, segítenék, bátorítanák és buzdítanák egymást?! Kedves testvérek, kérlek én is titeket, hogy ebben az egy reményben bátorítsuk, buzdítsuk, és erősítsük egymást, igyekezvén megtartani a lélek egységét a békességnek kötelében.
Ámen