Egy - 1.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Az egység bűvös dolog. Isteni titok és nagy adomány. Ha egy család egységben van, abból sok-sok áldás származik. Ha egy közösség valami feladatra vállalkozik, és azt egységben tudja végezni, rögtön megtapasztalja az egység áldását. Arról nem akarok most külön szólni, hogy ha egy nemzet életében valamilyen, ki sem mondott, ám átélhető egység lakozik, az a nemzet bizony fölvirágzik; mint ahogy ennek az ellentéte is igaz: ahol széthúzás és anarchia van, ott a legjobb erőfeszítések is porba esnek. Így van ez az anyaszentegyház életében is: ha egy gyülekezet életét egység határozza meg, mégpedig nem mint cél, hanem mint valóság, az a gyülekezet virágzik. Az egység ajándéka legtitokzatosabb módon akkor mutatkozik meg, amikor a család, a közösség, mondhatjuk bátran: egy nemzet, sőt (ki kell mondani!) ha az egyházi közösség élő egységben van az ő Istenével! Akkor, mondhatni: már-már a mennyország előszobájában vannak. De mégse mondhatom ezt, mert miután az ember megrontotta Istennel való titokzatos és csodálatos egységét, folyton ál-istenekkel próbálja Őt pótolni, ezért telerakja az életét ál-üdvösséggel, s így az emberi élet tele van ál-egységgel is, vagy ennek egy leszármaztatott vonatkozásával, az ál-egészséggel.

Hadd térjek ki röviden az utóbbira, mert ebből mindent megértünk. A mai embert rendkívüli módon áthatja az egészségkultusz, és ennek nyomán a világ megtelt sarlatánokkal. Ezek olyasmiket ajánlanak gyógyszerül, amikbe ha józan ésszel belegondolunk, menekülnünk kell tőlük, mert inkább kárunk lesz belőle, mint hasznunk; ahogy a régiek mondták: ez a gyógyszer veszedelmesebb, mint a betegség maga! Talán innen azt is értjük, hogy bár egység titokzatos adomány, sajnos, az ember által megrontott adomány lett, mert a világ tele van álegységgel is. Láttam én már erőszakos édesapa által családi fotózásra egybepofozott gyerekeket, akik csodálatosan is mutattak együtt a fotón; de ha közelebbről megnéztük a képet, lehetett látni a duzzogó gyerekarcokat. Messziről megvan az egység látszata, de milyen egység ez? Láttam már munkahelyi főnököt, aki a beosztottjait kirúgással fenyegetve rendezett el mindent, és jól mentek a dogok. Legalább is, ami az önadminisztrációt jelentette, mert összességében mégsem ment a kollektívának. Még inkább látjuk ezt nagyobb egységek kérdésében. A 20. század iszonyatos példákat hozott erre, ez volt a nagy kollektív társadalmak korszaka, amikor valamilyen eszme, de inkább téveszme nevében akartak társadalmakat összekalapálni. Ilyen volt például a faj vagy a vér mítosza, amelyik azt hirdette, hogy a puszta biológiai meghatározottságok alapján kell társadalmat szervezni. Sok tízmillió áldozata lett ennek. Mások szerint a társadalmi osztály hozza egységre az embereket. Ennek több száz millió áldozata lett. Az egységgel való visszaélésnek ezek a rettenetes példái olyannyira riasztóak, hogy ha csak a szót meghalljuk: egység, máris tiltakozunk, mert uniformizálástól félünk. Magyarországon újabban vita kezdődött arról, hogy kell-e köpenyt hordani az iskolában, vagy sem. Én csodálkozom  vitán, mert bárhova megyünk a civilizált világban, azt látjuk, hogy a legkitűnőbb iskolákban a gyerekek egyenruhában vannak. De mi magyarok azért is félünk az uniformizálástól, mert afféle szittya bolyongó nép vagyunk, erős individuumok, mi különülni szeretünk, mi mindig kitesszük a pávafarkat, és megmutatjuk, hogy magunkban milyen csodálatosak vagyunk. De amúgy is, az uniformizálás ijesztő dolog, és ezért szívesebben vagyunk színesek és sokfélék és különállók, még akár azon az áron is, hogy nem jutunk – milyen érdekes! – egyről kettőre. Mert ahhoz, hogy egyről kettőre jussunk, ahhoz egynek kell lenni.

A másik, amitől nagyon félünk: a monotónia. Félelmetes a monoton munka, amely mindig ugyanaz, és nem változik. Csak kecsölök itt! – szokták mondani –, és ugyanazokat a folyamatokat végzem, már-már robot vagyok. Chaplin filmjét, A modern időket mindenki látta, ez szenzációs módon parodizálta a modern ember monotóniáját, akit belegyűrtek a hasznosságba, akiből ipari munkaegységet faragtak. De sok másféle monotóniától félünk: az élet monotóniájától, az uniformizálás monotóniájától és sok mindentől. Mégis, mondom, kedves testvéreim, ahol nincs egység, ott nem jutunk egyről kettőre, és ahol nincs monosz, vagyis mindent összefoglaló, meghatározó iránya és célja az életnek, ott céltalanul bolyongunk.

Az Efézusi levél felolvasott szakaszát, amelyben Pál apostol (mondhatnám) monotonul mondja az „egy” szót, pontosan erre való tekintettel hoztam ide, és az elkövetkező vasárnapokon szeretnék majd erről a szakaszról szólni: igyekezvén megtartani a lélek egységét a békesség kötelékében, egy a test és egy a lélek, miképpen elhívásotoknak egy reménységében is hivattatok el, egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten. Ez hét. Hétszer egy. Ez hét vasárnap lesz, kérek előre mindenkit, ne féljen a monotóniától, megpróbálok az egyről nem unalmasan, nem monotonul, nem uniformizáltan szólni. S talán a bevezetőkből értjük is, hogy miközben ijeszt bennünket minden, ami egyre mutat, aközben józan eszünkkel belátjuk, hogy egy nélkül nincs tovább. És ha még arról is szólnék, hogy a megbomlott egység mennyi teherrel, bajjal és nyomorúsággal jár, végképp be kellene látni Pál apostol igazát,  és feltétlenül helyet kellene adnunk kérésének. (Bár, egy Biblia-magyarázó szerint ez nem is kérés, hanem fölfohászkodás, olyan imádság, amit Pál úgy mond, hogy a körülötte levők hallják, amint érettük könyörög. És ezzel az Istenhez mondott fohászkodással akarja őket eszméltetni és egységbe foglalni.) És ittt néhány súlyos tételt kell mondani, de már nem beszélek az életünk összes dimenziójáról (arról nem is tudok), csak néhányról. A legfontosabbakról.

 Mennyire nyomaszt bennünket az a tény, hogy a keresztyén egyház nem egységes. Vannak, akik ezt botránynak nevezik. Szerintük ez az egész keresztyénség botránya, hogy másképp gondolkodik a római katolikus, meg a kálvinista, meg a lutheránus, meg a metodista. Elkülönbözünk egymástól. Ez nem jófajta elkülönbözés, hanem vétkes elkülönülés: ártalmára van a bizonyságtételnek, meggyengíti a keresztyénség misszióját, megkérdőjelezi a hitelességét.  Mit beszélünk mi Isten békességéről, istenszeretetről, meg a csodálatos drága evangéliumról - mondják kritikusaink -, miközben nem tudunk egy gyékényen megárulni!! Nem akarok erről sokat beszélni, mert egyrészt kétezer évet kellene végigmondanom, másrészt a végén úgyis csak az derülne ki, hogy én is identitásához ragaszkodó kálvinista vagyok, s bár elismerem a többi felekezethez tartozók méltóságát, tisztességét, keresztyéni mivoltát, csak úgy gondolom (ahogy ők is gondolják a magukéról), hogy ide (oda) kell jönni. És akkor lesz egység. Igen, a római katolikusokkal nagyon jól vagyunk az ökumenében, de azért ők mindig úgy imádkoznak, hogy mi menjünk már vissza. De az ortodoxok is így imádkoznak, meg a kopt keresztyének is, akik előbb voltak, mint volt római katolikus egyház. De nem akarok a történelembe belemerülni, most elég, ha tudjuk, hogy ezt nem lehet csak úgy ellegyinteni, és azt mondani, hogy nem érdekes, sőt, az a jó, ha sokszínű a világ. Nagy teher ez rajtunk, főleg, ha egy családban más és más felekezethez tartozók vannak. Bár látom, hogy érdekes módon a családtagok ezt sokkal szebben megélik, és sokkal jobban feldolgozzák, mint például a teológusok vagy a zsinati atyák. A teológusok összeugranak és kiátkozzák egymást, a zsinatok bekeményítenek; egy római katolikus férfi és egy református feleség pedig megfogják egymás kezét, és csodálatos boldog harmóniában együtt élnek. Erre szoktam mondani, hogy a zsinat meg a teológiai konferencia mégsem olyan, mint a házasság, a házasság mindig többet ér. De komolyabbra fordítva a szót, az Istennel megbomlott egységünk áll minden mögött, és az Istennel megbomlott létegységünk, létvalóságunk nem intézhető el olyan könnyen, mint a történelemben, a társadalomban, családban vagy az egyház életében mutatkozó elkülönbözések.

Erre a nehéz ügyre irányul Pál apostol kérése. Majd látni fogjuk, ahogy egy-egy dimenziót megvilágít, de most a fő érvet mondja ki: igyekezzetek megtartani a lélek egységét a békesség kötelékében. Hadd szóljak ma erről néhány szót.

Először a körülményekről. Itt a rész elején azt mondja Pál: kérlek azért titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban..., vagyis ez egy börtönből írt levél. Nehéz helyzetben van az apostol, mert aki börtönben van, annak meginog a tekintélye. Még akkor is, ha úgy tartották hogy, ő nem bűncselekményért volt a börtönben, hanem a Krisztus nevéért. Hősként, mártírként is tekinthettek rá. Ám tudjuk a többi levélből, hogy ez mégis megingatta a tekintélyét, s most az efézusi gyülekezet esetében ez többlet-terhet jelentett. Jól látta ugyanis, hogy a gyülekezet egysége kezdett megrepedezni. Különböző érvek kerültek elő, például, hogy ki honnan származott, ki volt szittya, ki volt görög, ki volt latin, ki volt zsidó, ki volt arab. Mert mindenféle népekből állt az efézusi gyülekezet. Amikor az apostol távollétében megrendült az evangélium szava, hirtelen előkerültek ezek a dolgok. És kezdett megoszlani a gyülekezet. Már nem azt nézték egymáson, hogy ez is Krisztus gyermeke, ez is boldog hívő, ez is elfogadta az evangéliumot, ő is ígéretet kapott az örök életre, ő is a birtokosa az Isten áldásának, hanem: hogy áll a füle, milyen színű a szeme? Honnan jött, milyen fajta? És az isteni erő és áldás, amely meg tudja haladni ezeket a különbségeket (meghaladni, nem félresöpörni, nem megsemmisíteni, mert Isten nem uniformizál, Istenben az egység egy magasabb szinten jön!), – ez hirtelen háttérbe került. Ezért mondja az apostol: kérlek benneteket, a Lélek egységét tartsátok meg, mert a győzedelmes Krisztus helyébe semmiféle más erő nem állítható, s bármi más révén akartok egységre jutni, azok csak félrevezetnek bennünket.

A szakasz végén, ahol az apostol arra kéri őket, hogy az igazságot kövessétek szeretetben, ahogy ezt a kettőt csodálatos módon összekapcsolja, én arra következtetek, hogy tulajdonképpen az efézusi egyházban két párt volt; kettészakadtak, aztán a kettészakadásból lehet továbbszakadni, politikai nyelven szólva, lehet újabb meg újabb frakciókat létrehozni, fragmentálódni, töredékesedni; de légyegében véve, két nagy párt volt. Az egyik volt az igazság-párt, a másik a szeretet-párt. Ezért mondom, kedves testvéreim, hogy az ember bűne miatt a legnagyszerűbb dolgok is elromlanak, miután megszakadt az Istennel való élő kapcsolatunk, és mindig valami hamisságot teszünk a helyébe. Igazság-párt és szeretet-párt csapott össze Efézusban. (De érezzük, mindkettő már csak a teljesség töredékét képviselte.) Az igazság, persze, igazság, nincs mese! Mégis, légy egy kicsit belátó, kívánta volna a könyörület. Nem lehet! Az igazság az igazság, az olyan, mint az, hogy egy meg egy az kettő, kétszer kettő négy; hát mi lesz a világból, ha engedünk – ezt hirdette az igazság párt, törvénykezőn, ítélkezőn, és persze, ahogy ez az igazsággal együtt jár olykor, kíméletlenül. Bár ugyan szeretném hangsúlyozni, éppen az volt számukra az evangélium (s erre emlékezteti őket Pál itt a levélben is), hogy Isten a Krisztusban igazságot szolgáltatott, igazságot szerzett. Bátran mehetek Isten elé, nem kell fényesíteni magamat. Mert akik a Krisztust megismerték és elfogadták, azok már nem arra készülnek egész életükben, hogy amikor a mennyei ítélőszék előtt megállanak, hogyan adják elő az alibijüket. Gondoljatok ebbe bele: egy egész földi életet végigélni úgy, hogy közben mást sem tesz az ember, mint folyamatosan gyártja előre az alibit, hogyha a mennyei ítélőszék elé fog állni, hogyan fogja elhazudni az életét, melyet mással sem töltött, mint hazugságok előregyártásával! Az apostol  azt mondja, hogy eljött Jézus Krisztus és Isten igazságosságát ajándékozta nekünk kegyelemben és irgalomban, s így azok, akik egész életükben foglyok voltak a haláltól, mégpedig az örök haláltól való félelem miatt, azok az evangélium által fölszabadultak. Tudjátok milyen boldogság, ha az ember úgy élhet már, hogy nem kell magyarázkodnia? Igen, mindannyian tudjuk ezt, megtapasztaltuk ezt! Életem egyik legmegdöbbentőbb gyermekkori élménye volt, amikor egy 13 éves fiú vonat elé vetette magát, mert félévkor beírta neki a tanár az egyest. Egyébként megérdemelte, nem bosszúból írta be a tanár. Nem tanult. Aztán nem mert hazamenni, mert nem tudta mivel megmagyarázni, hogy ellinkelte az órákat és nem tanult. A lelkem mélyébe égett ez a tragédia, hogy micsoda iszonyatos dolog úgy élni, hogy meg kell magyarázni valamit, amit nem lehet megmagyarázni.

Mert amikor az efézusi egyházban elfordultak az evangéliumtól azok, akik pontosan ezért lettek keresztyének, mert áthatotta szívüket, hogy van igazság, és az igazság Istentől van, nyomban visszacsúsztak emberi szintre, és alakítottak egy igazság-pártot. Nos, testvérek, megmondom őszintén, sokszor látok én kemény igazságtevő embereket. S ha nem látnám a szemükben az élvezetet, hogy mennyire élveznek igazságot tenni, még talán igazat is adnék nekik.

De volt egy más párt is Efézusban, ezt szeretet-pártnak neveztem el; ők állandóan a szeretetre hivatkoztak,  - és hivatkozhattak is! Mert ez az evangélium szíve! Agyonig idézzük, már unjuk is: úgy szerette Isten a világot..., sokszor mondjuk: az Isten szeretet, és szeretet nélkül semmi sincs. De amikor ők is elfordultak az evangéliumtól és kikerült a képből, hogy milyen ára van a örök isteni szeretetnek (mert a szeretetnek ára van, aki szeret, az veszít, aki szeret, az áldozatot hoz, aki szeret, az a sor végére kerül), csak egy pártot tudtak már alapítani. Pedig az volt a csodálatos evangélium, hogy megértettük Jézus Krisztus kereszthalálából, hogy Isten, aki előtt el kell számolnunk, lemond jogos követeléséről. Ismerjük mindannyian az adós szolga példázatát. Egyszer valaki kiszámította, hogy a tartozásának, a tízezer talentumnak körülbelül a harmada be ebbe a templomba, ha színültig arannyal megtöltenénk. Ennyi terheli, és a gazda elengedi neki. Ez a szeretet. A bankok nem romantikusak, és nem szeretnek bennünket, nem mondanak le semmiről. Néha imádkozunk, hogy szállja meg a bankvezéreket valami jó érzés, és engedjék el az adósságokat. Nem fogják engedni. De talán éppen ez a helyzetünk érezteti velünk, hogy az egész életemmel tartozom Istennek, és nem tudom Neki megmagyarázni, miért lázadtam föl ellene, miért köptem fel a mennybe, miért nem az ő rendje szerint élek. Efézusban is Istennek ebből a Krisztusban kinyilatkoztatott szeretetéből értették meg, hogy mi a szeretet. De mikor ettől elfordultak, csak az maradt, hogy alapítottak egy szeretet-pártot, ami gyakorlatilag merő szentimentalizmus, mert Isten nélkül szeretni szentimentalizmus. És jaj nekünk, ha szentimentalisták vagyunk, mert az csak érzelgősség, érzelemtolulás. Az a szeretet amiről Jézus Krisztusban Isten bizonyságot tett, az a szeretet, amit Jézus Krisztusban hozott: megváltó szeretet. A szentimentalista szeretet soha senkit meg nem váltott, soha senkit el nem igazított, soha senkin nem segített, úgy hagyja a másikat, ahogy van! Nem ez a szentimentalizmus lényege? Úgy hagyja a másikat, ahogy van.

Ezért kéri az apostol az efézusiakat, hogy az igazságot kövessék szeretetben, és szeressenek az igazság által. Hogy lehet ez? Végül erről szeretnék pár szót szólni. Azt mondja az apostol: tartsátok meg a Lélek egységét a békesség kötelékében. A Lélek egységéről beszél, ez az egység pedig mindenek fölött: ajándék. Ajándék-egység, olyan egység ez, amit az ember a történelemben a nagy eszmék mentén a társadalomban, a munka, a hivatás, család, a baráti közösségek, az akcióközösségek megszervezésében soha nem tudott elérni, csak töredékesen és részlegesen. Ezt Isten Szentlelke ajándékba adja. Egy példát hadd hozzak, most olvassuk Ezékiel könyvét. A 37. részben van egy megrendítő látomás. Ezékiel próféta a saját népét látja, de úgy mint valami csonttemetőt. Elvitt engem a Lélek egy nagy völgybe,  mondja, amely rakva volt mindenféle csontokkal, és már teljesen szárazok voltak. A saját lemészárolt, lekaszabolt, csatatéren elhullott népét látja, a szétszórt csontokat. (Aki járt már Mohácson, az emlékparkban láthatja az egyik tömegsír maradványait, az össze-vissza dobált tetemek csontjait, iszonyatos, nyomasztó, szürreális látvány.) Ilyet lát a próféta. S ekkor megkérdezi tőle Isten a látomásban: föltámad-e még az én népem? Mire a próféta azt mondja, nem tudom, - amit tudok, hogy itt vannak a csontok, szétszórva. S akkor azt mondja Isten: szólj a Léleknek, próféta, parancsolj a Léleknek, jöjj elő Lélek a négy szelek felől, és lehelj lelket ezekbe a megölöttekbe! És azt látja a próféta, hogy csont a csonthoz meg, a szétszórt csontokból csontváz lesz, aztán hús, inak és bőr nő rájuk. Majd újra prófétálnia kell, mert ez még csak biológia: lehelj lelket ezekbe a megölöttekbe! És megelevenednek a tetemek, és élnek. Ez az ajándék. Így üzen a próféta az ő népének, akik így kiáltoznak, hogy bizony megölettünk, levágattunk, szétszórattunk, elvesztünk. A Lélek egységében maradjatok meg! Abban, hogy Isten bennünket összegyűjt, egybetart, hogy megtapasztalhatod a közösség és egység áldásait. Igen, , csodálatos nagy isteni titok, bűvös dolog az egység. Ajándék. Aki az egységre ajándékként tekint, az soha nem akarja elveszíteni.

Másodszor ez az egység – ahogy az apostol mondja – teljesedő egység. Azt mondja a 13. versben: mígnem eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek, és az Ő megismerésének az egységére. Mígnem eljutunk: ez egy teljesedő, mélyülő, bontakozó egység. S ezt úgy lehet megtartani, ahogyan tegnap olvastuk Júdás levelében. Egészen döbbenetes szó szerepel ott, azt mondja Júdás: atyámfiai, küzdjetek meg a ti hitetekért. Görögül agonizáljatok meg a hitetekért, élet-halál tusa a hitért való küzdelem. Nem azért, hogy elnyerjük, mert a hit ajándék; hanem azért, hogy megtartsuk. Mert tépik és szaggatják a lelkünket. Hol az igazságpártiak jönnek – óh, de nagyon tudják mondani! Hol meg a szentimentalisták,  - ők is nagyon tudják mondani. És már széthullt a lelkem, és már nem tudom, mire figyeljek. Azt mondja Júdás apostol: sokan belopózkodtak közétek, behatoltak, a bőrötök alatt vannak, a kisagyadban vannak, az emlékezetben, gesztusokban vannak. És amit mondanak, az mind szépnek tűnik, -  de meddő és üres. Harcoljatok meg a hitért, küzdjetek meg a hitért. Hogy csodáltuk az olimpián a magyar cselgáncsozó lányt, aki sérülten is felment a tatamira, és küzdött és harcolt, amíg bírt. Ilyet én nem tudnék, de most mégis azt mondja az ige - Pál apostollal egybecsengve Júdás apostol levele: harcolj meg a hitért, amely egyszer s mindenkorra adatott (ajándékoztatott) a hívőknek. Harcolj meg az ajándékért – hogy el ne veszítsd!

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, nem kell sokat mondanom: az egység nagy és drága ajándék. Egység nélkül nem jutunk egyről a kettőre, egység nélkül darabokra tör az életünk. Megoszlott, megbomlott,  sokféle világunk (bármilyen színesnek is tűnik, és magasztalják ezt), inkább átokul van. Ezért mi, akik Jézus Krisztusban megismertük az igazságot, és Jézus Krisztusban láthattuk, ahogy Isten fölnyitja a szívét, és Isten szívének lényege az Ő szeretete, halljuk meg az apostol buzdítását, ahogy kérlel bennünket is: teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszú tűréssel elszenvedvén egymást szeretetben, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékében..., míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek, és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, Krisztus teljességével ékeskedő kor mértékére.
Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük, Mennyei Atyánk, az Úr Jézus Krisztus által, hogy szeretetednek és igazságodnak titkát Krisztusban megismerhettük, köszönjük, hogy meghívtál bennünket, hogy a mi életünk veled újra egy legyen, hogy veled boldog közösségben élve Téged dicsőíthessünk, nevedet magasztaljuk, s minden áldásod a miénk lehessen. Kérünk, bocsásd meg nekünk, ha elfordulunk Krisztusunktól, s a Te örökkévaló, igaz szereteted, és szeretet-igazságod helyébe álmegoldásokat teszünk, s ezzel inkább csak megbontjuk életünket, elrongáljuk a Tőled ajándékba kapott egységet és annak minden áldását. Csak méltatlankodunk és lázadozunk ellened.

Taníts bennünket a Krisztus egységében járni, a Krisztus igazságában, a Krisztus szeretetével Téged dicsőíteni, országodat építeni, embertársainkat szolgálni. Könyörgünk Urunk a betegekért, a Te gyógyító irgalmadért, segítsd meg őket, gyógyítsd őket, hozd őket vissza közösségünkbe, hogy velük együtt dicsőíthessük és magasztalhassuk áldó szeretetedet. Könyörgünk Urunk mindazokért, akik életükben, családjukban, hivatásodban, közösségeikben a megbomlott egységtől szenvednek. Áldd meg őket helyreállító, egységre vezérlő, megújító kegyelmeddel.

Könyörgünk Urunk a gyászolókért, a szomorkodókért, vigasztald és erősítsd őket, mert Te vagy a feltámasztásnak és új életnek istene. S magunkért is, akik hallhattuk Igédet, hadd legyen ez bennünk áldott magvetéssé, hogy megteremhessük gyümölcsét nevednek dicsőségére, embertársaink javára.
Ámen