Egy – 4.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

A közepén vagyunk annak a hét szakasznak, amely alapján még szeptemberben kezdtünk el magyarázni. Az Efézusi levélből most újra felolvastam ezt a részt. Itt az apostol egységre, megértésre, békességre, a reménység kötelékében való megmaradásra  buzdítja a gyülekezet, és eközben hétszer mondja ki ezt a szót: egy! Most a negyediknél tartunk. A negyedik a közepe! Ezt ismerem, mert heten vagyunk testvérek, s én vagyok a negyedik, tehát mindig körülöttem forgott a világ, én voltam a középső. Persze, ezt olykor úgy szoktam előadni, hogy be voltam szorulva alulra és felülre; de akkor is a negyedik a közepe, ez a tengelye a dolognak. És egészen biztos, hogy itt is így van, amikor az apostol felsorolja szétszakadozóban levő Efézusi gyülekezetnek az egység áldásait, és megmutatja az egység alapját is. Egy az Úr! Arra emlékezteti őket ezzel, hogy voltaképpen hova is tartoznak ők, és miben gyökerezik az egész keresztyénség. Már a Filippiekhez írott levélből is hallottunk erről, Filippiben is voltak problémák az egységgel, őket így kéri: egy lélekkel, egy indulattal, egy szeretettel legyetek egymás iránt, Jézus Krisztustól tanulván. Mert Isten Krisztusnak olyan nevet adott, mely minden név fölött való, és majd egyszer minden térd meghajol, és azt fogja mondani, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atya Isten dicsőségére egy az Úr.

Mit jelent ez? Először is azt kell elmondanom, hogy amikor mi keresztyének mondjuk ezt: egy az Úr!  - összenézünk, és ezt tudni véljük, hogy mit jelent. Egy az Úr, vagyis egy a mi Istenünk, a mindenható Isten, a Szentháromság Isten, és fölötte és rajta kívül nincsen más Úr, és nincsen más Isten! De amikor egymás között elmondjuk ezt, gyakran megfeledkezünk arról, hogy a keresztyénség voltaképpen veszélyes vallás. Hadd szóljak most erről néhány szót. Bizony, veszélyes vallás a keresztyénség, de gyorsan mondom, mielőtt a veszélyérzettől fenyegettetve valaki bezárná fülét és szívét. Pár esztendeje egy lelkészkollegám keresett meg azzal, hogy nagy bajban van. A falujukban van egy helyi potentát, aki mindent el tud intézni. Ennek a nagy embernek a szavára lenne szükségük. Nos, mondtam: nosza neki, el kell hozzá menni, elő kell terjeszteni a kérést, aztán vagy meghallgatja, vagy nem. De ekkor igen érdekes dolgot mondott ez a lelkész, aki egyébként szelíd és alázatos ember. Azt mondta: én nem szeretek az uraktól kérni! Mert tudod, ha az ember a hatalmasoktól kér, annak ára van, azok nem adnak ingyért semmit. Mondom: nézd, kössetek kompromisszumot, felújítjátok a templomot, meghívjátok, beültetitek az első sorba, adtok neki egy emlékplakettet. Erre azt mondta: lehet, hogy az is nagy ár. Mondom: nem értelek. Nos, azt az embert, ahogyan él, és amilyen nézeteket vall, én nem fogom a templomban köszönteni! De mégis tőle kell kérni.

Apró dolog ez, kedves testvéreim, de valamit megértettem ennek a jólelkű és alázatos lelkipásztornak a gyötrelméből: olyantól kell kérnie, aztán majd olyannak kell megköszönnie, akinek ő legszívesebben – ha nem lenne szelíd ember, hanem Keresztelő János volna – azt üzenné, amit Keresztelő János üzent annak idején Heródesnek: nem szabad neked úgy élni! Vagy, ha még bátrabb lenne, akkor azt üzenné, amit Jézus Krisztus üzent Heródesnek: mondjátok meg annak a rókának...! Veszélyes vallás a keresztyénség, de nem anarchista! A keresztyénség nem azt mondja, hogy nincs urak, és mindenki éljen úgy, ahogy tud.  Az anarchia lényege az, hogy nincs arkhé, nincs kezdet, nincs fő, nincsenek princípiumok, nincsen rend,  - ez az anarchia. A keresztyénség nem anarchia, hanem minden földi hatalmassággal szemben vallja, hogy van egy végső forrása minden tekintélynek, van egy végső forrása minden igazságnak, van egy végső forrása minden hatalomnak! És emiatt bizony, olykor sor kerül a kemény ütközésre is! Ha például nemcsak egymásnak mondjuk, hogy mit dicsekedel azzal, amid van?! Mit dicsekedel azzal, hogy tehetséges vagy, hogy vagyonos vagy, hogy elértél valamit?  Pál apostol mondja ezt a korinthusiaknak: mit dicsekedtek azzal, amitek van, mert mid van, amit nem úgy kaptál volna? Megnézném magamat is, megmondom őszintén, abban a helyzetemben, amikor egy hatalmasnak merném mondani, ha bátor ember lennék, hogy mit dicsekedel, mid van, amit nem úgy kaptál? Mert a hatalmat is úgy kaptad. A hatalmat, mint mandátumot, a hatalmat, amivel megbíztak, a hatalmat, amit Isten rád bízott, - ahogy Pál apostol ezt a Római levél 13, részében kifejti -, hogy elősegítsd vele a jót, és feltartóztasd a rosszat. Ha a hatalom nem ezt teszi, fellázad istene ellen, és akkor előre is lapozhatunk egy másik könyv másik 13. fejezetéhez, a Jelenések könyve 13. fejezetéhez, ahol az Antikrisztusról olvasunk. Az is hatalom, de a hatalmat önmagának és önmagáért akarja, és föllázad azzal szemben, akitől ezt a hatalmat kapta.

Azért mondom most mindezt, mert amikor Pál apostol ezt írja az efézusiaknak, hogy egy az Úr, akkor mindenképpen tudnunk kell, hogy a gyülekezet ebből a görög szóból nyomban értette, amit az apostol ide leírt a levelébe. Görögül így hangzik a kifejezés: egy küriosz, egy Úr van! A küriosz a politika tartományából ismerős.  Kaiszár, császár, uralkodó, király, úr, főnök, - aki, ahogy pestiesen szokták mondani, megmondja a tutit. Én is hallottam már nagy ember szájából egy vitában, hogy azt mondta: megmondom, hogy lesz! Megállt bennem egy pillanatra a levegő: tényleg, ő mondja meg, hogy holnap mikor kel fel a nap, mikor nyugszik, lesz-e eső vagy szárazság lesz? Az efézusi gyülekezet ezt most éppen attól a Pál apostoltól hallotta, aki börtönből írja levelét. Pált felforgatással vádolták és ítélték később halálra, mert a keresztyének a földi uraknak nem hódoltak, csak engedelmeskedtek. Nem tudom hogy értitek-e, kedves testvéreim, a különbséget: nem hódoltak, csak engedelmeskedtek. Mert ezt ugyanez a Pál a Római levélben: minden lélek engedelmeskedjék a földi felsőbb hatalmasságoknak, mert Isten szolgája az a te békességedre és javadra. Az engedelmesség nem hódolás.

Ezt jól értették az efézusiak, de ha csak erről lett volna szó, ez nem lett volna elegendő arra, hogy a megosztott gyülekezetet egybefogja. Ez nem lett volna így önmagában elég. Mást is kellett hallaniuk az efézusiaknak, és egészen bizonyosan meg is hallották. Ezért olvastam fel a 6. verstől következő a szakaszokat is, ahol azt mondja az apostol: mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándékának mértéke szerint, ez okáért mondja az írás: fölmenvén a magasságba, foglyokat vitt fogva és adott ajándékokat az embereknek.

Az Efézusi gyülekezet megoszlásának oka talán ugyanabban keresendő, mint amit a Korinthusi gyülekezetben is látunk, ott részletezi is az apostol – és engedjétek meg, hogy néhány szó erejéig ezt is idehozzam. A Korinthusi gyülekezetben is súlyos pártoskodás ütötte fel a fejét, ott is hamar elfelejtették az evangélium jó ízét, mert  megfeledkeztek arról, hogyan lettek ők ennek az egy Úrnak a népévé. Elmondja nekik Pál apostol a levél elején, hogy Isten a senkiket választotta ki, hogy valamikké legyenek, a nemteleneket, vagyis a tisztesség nélkül valókat választotta ki, hogy Isten megbecsült gyermekei legyenek, a bolondokat, a világ szerint bolondokat választotta ki, hogy Istenben bölcsességre jussanak, - ezek voltatok ti, korinthusiak. Senkik, nemtelenek és bolondok!

Ám az egy Úr, Jézus Krisztus által Isten népévé lettetek. De a korinthusiak hamar elfelejtették ennek a fölszabadulásnak, ennek a fölemeltetésnek, ennek az adopciónak, gyermekké fogadtatásnak az örömét, és elkezdték egymást nézegetni. Ez a korinthusi probléma – ahogy egy Biblia-tudós azt mondta. A korinthusi probléma örökös probléma, és a 21. századi keresztyénség még inkább hasonlít a korinthusi keresztyénséghez. Kinek mije van. Ezért sorolja Pál apostol hosszasan a Korinthusi levélben a kegyelmi ajándékokat, hogy megéreztesse velük, hogy ez nem valami lelki ki-mit-tud, vagy X-faktor, vagy Megasztár. Isten lelke ugyan megteszi azt is, hogy a velünk született képességeinket megnemesíti. De ha csak ennyi lenne a Szentlélek munkája bennünk, akkor azt kellene mondanunk, hogy a Szentlélek a legjobb pedagógus, a Szentlélek a legjobb tehetségfejlesztő, a Szentlélek hozza ki belőlünk a legtöbbet. DE egészen más és sokkal több, amit a Lélek igazán tesz! A Lélek ajándékoz, éspedig olyat, ami nekem még nem volt. Ezt sorolja föl az apostol a Korinthusi levélben. Voltak Korinthusban olyanok, akik nem tudtak imádkozni. Nem tudták, hogyan kell imádkozni, de megkapták – essünk túlzásba! – az elragadtatott imádság mindent felülmúló ajándékát. Voltak olyanok, akik nem tudtak énekelni, és megkapták az Istent dicsőítő éneklés ajándékát. Voltak olyanok, akik mindent csak visszafelé néztek, és megkapták a jövőlátásnak, a prófétálásnak az ajándékát. Voltak olyanok, akik tehetségtelen szervezők voltak (ezt nem is lehet megtanulni, tudom magamról!), és megkapták a kübernézisz, a kormányzás ajándékát. Isten Lelke az isteniből ajándékoz nekünk, és azt a boldog csodát fedezzük föl, hogy ami nekem soha nem volt meg, megadja. Mégegyszer, ez nem az, ami bennem tehetségként lappangott és még senki sem vette észre, azt az isteni Lélek előveszi, és azt mondja: Aha, hát te zseninek születtél, hogy-hogy nem vette ezt észre senki? Na, zsenit csinálok belőled! Vagy: na, a világ legnagyobb szervezőjének születtél, miért téb-lábolsz még itt tehetetlenül, csinálok belőled egy jó szervezőt! Ilyet is tud a Lélek, mondom, de a keresztyén élettapasztalatnak egyik legnagyobb öröme éppen az, hogy  Isten ajándékozó Istenként lép be az életünkbe, és olyasmiket ajándékoz nekünk, amivel mi nem bírtunk és nem rendelkeztünk.

Még mélyebbre megyek, testvérek! Urunk Jézus Krisztusunk azt mondja tanítványainak János evangéliumában, hogy akiket az Atya rám bízott, azok nem vesznek el, és én örök életet adok nekik, feltámasztom őket az utolsó napon! Egészen mélyen, radikálisan: a feltámadás ígérete és ereje, és isteni ajándéka az, amelyben rekapitulálódik, egybefoglaltatik mindaz, amit Isten ad, amit igazán Ő ad, amit sehol sem találhatsz meg, sehol sem szerezhetsz meg, senkitől nem kaphatsz meg: ez a feltámadás, az új élet, mert az új élet: teremtés. És ezért veszélyes vallás a keresztyénség, mert a világot az ember úgy rendezte be a hatalmi szerkezetek szerint, hogy itt adok-kapok van, adok-szerzek. Igen, a világ javait el kell osztani, így a hatalom nemcsak azt jelenti, hogy ki mennyit birtokol! Sok buta ember azt hiszi, hogy minél több kukoricacsutából rakott csutavárra ül föl, minél magasabb homokdomb tetejére ül, annál hatalmasabb, minél többet gyűr maga alá, annál nagyobb a hatalma. Nem, a hatalomhoz az is hozzátartozik, hogy miképpen osztja meg azt, ami van. Mi a proporció, a helyes arány: kinek mi jár, hogy kell átcsoportosítani? A világ így van berendezve. De hát mondjatok nekem, kedves testvéreim,  hatalmasságot, aki új életet oszt, mondjatok nekem hatalmasságot itt, ebben az emberi történelemben? Kezdjük Nagy Sándorral, menjünk el a jövőbe, bárhova, hol van, aki azt mondja: feltámasztom őket majd ama napon? És azért veszélyes – még egyszer mondom – a keresztyénség, mert mi erre tekintünk, és ez mindent meghalad, ez a végső dolog, és ehhez képest, ahogy Dietrich Bonhoeffer mondja egyik börtönlevelében, minden, ami van, csak utolsó előtti az utolsóhoz képest. Persze, mi nem így élünk, nekünk mindig az az utolsó, ami éppen előttünk van, nekünk mindig az az utolsó, ami éppen hiányzik és meg kell szerezni, nekünk mindig az a végső, ami holnap lesz vagy holnapután! De, ha bölcsek vagyunk, és együtt tudjuk vallani, hogy egy az Úr, a feltámadott Jézus Krisztus, akkor Őhozzá, az Ő hatalmához, az Ő végső ajándékához képest minden utolsó előtti lesz a számunkra is. Életünk és halálunk is, világunk is, sorsunk is, örömünk is, kudarcunk is, győzelmünk és vereségünk is, egész valónk, minden-minden utolsó előtti úgy, ahogy a Jelenések könyvében hallottuk: mi még a küszöbön kívül vagyunk, de már nyitva van a mennyeknek ajtaja, mi még itt vagyunk és még nem léptünk be. Ami ott van, az a végső.

Egy az Úr. Az efézusiak is hamar torzsalkodásba kezdtek, ezért mondja nekik az apostol: egy az Úr, mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándék mértéke szerint, ez okáért mondja az írás, fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva és adott ajándékokat az embereknek. A 68. zsoltár messiási jövendölését idézi itt az apostol. A győztes messiási király a régi kép szerint mutatkozik előttünk: aki győzött a csatában, az foglyokat is ejtett, a foglyokat diadalmenetben viszi és mutatja be saját népének és ajándékokat osztogat. Vagyis efézusiak, ti is olyanok vagytok, mint a korinthusiak, afféle lelki-keresztyén ki mit tud-ot tartottatok és méricskélitek egymást, hogy ki jutott többre Isten erejéből, kinek van nagyobb, kinek az életében rendezkedett jobban a Szentlélek. Pedig vegyétek tudomásul, hogy mindent, amit Isten Lelkétől kaptatok, mert a kegyelem mértéke szerint  kaptátok, úgy kaptátok, mint amikor a győztes vezér zsákmányt osztogat a győzteseknek, az övéinek. A győztes vezér az ő szabad és szuverén belátása szerint dönt, hogy kinek mit ajándékoz. De milyen csodálatos, kedves testvéreim, az apostol nem azt mondja, hogy legközelebb te is kapsz, ha most nem kaptál, hanem azt mondja, hogy Krisztus mindenkinek osztott ajándékot. Nekünk olyan Urunk van, aki az Ő népének apraját és nagyját, kicsit és nagyot, elsőt és utolsót, mindenkit megajándékoz Lelkének valamilyen áldásával.

Amikor a Böszörményi-úti templomra tekintek, sokszor eszembe jut gyerekkoromnak egyik nyomasztó élménye. Nem lehetett faluhelyen narancsot kapni. Édesanyám egyszer a kezembe nyomott egy százast, meg az oda-vissza vonatjegyet Sárbogárd-Déli között, és azt mondta, ha a Délinél leszállsz, kisfiam, a túloldalon van egy zöldséges. Ott lehet narancsot kapni. Felültem a reggel 8-as vonatra, tíz órára Budapesten voltam, beálltam a sorba, és ha szerencsém volt, a félegyes vonattal már mehettem haza. De az orrom előtt húzták le a rolót, mondván, ne haragudj kisfiam, elfogyott, gyere holnap. Beálltam a sorba, aztán nem jutott. Azt hiszem, mindannyiunknak van az életében, leginkább gyerekkorunkból, ilyen meghatározó élménye, hogy kimaradtam valamiből. És aztán ezekből érzésekből torzsalkodás, civakodás, veszekedés, sandaság, súsárlás s miegyéb támad. Üssük csak föl az Újszövetség pásztori leveleit, és olvassuk csak el a Timóteus, Titus, Filemon és a többi levelekben, hogy mennyire óv az apostol minden drága, Krisztus-gyermeket ezektől! Ezért mondja: egy az Úr, aki mindenkinek a kegyelem mértéke szerint osztott ajándékot, - mindenkinek. Mert nekünk ilyen Urunk van, ajándékozó Istenünk van, aki mindig nagyobb és mindennél több, aki minden múlandót felülmúl, és örökkévaló módon meghalad.

Vagyis, ha a keresztyénség veszélyes vallás, azon érthetjük azt is, hogy az evilági hatalmak nem mindig tudnak barátai lenni a keresztyénségnek, de veszélyes vallás abban az értelemben is, hogy neked is le kell ám ezekről a dolgokról tenni. Ez az igazi veszélye a keresztyénségnek, - ez az igazi kihívása. Veszélyes vallás ez a keresztyénség, mert itt nincs verseny, itt mindenki győzött, mert győzött a Krisztus, itt mindenki megajándékoztatott, s nem azért, mert érdemesült rá, hanem azért, mert Isten ajándékozó Isten. Ez az Isten élete: a szüntelen, folyamatos önközlés. És itt nincs mit méricskéljünk, hogy ki van előbb, ki van elöl és ki van hátul, mert azt mondja Pál a Filippi levélben: olyan nevet adott neki, mely névre meghajol minden térd, elöl, hátul, első helyen, utolsó helyen, meghajol minden térd, és minden nyelv hangosan vagy halkan, angolul vagy magyarul, minden nyelv vallja és hirdeti Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.

Dicsőítsük mi is ezt az Urat, aki kegyelme mértéke szerint mindannyiunkat megajándékozott, és mind megajándékozottak öleljük szabad szívvel egymáshoz a másikat, mint ennek az Úrnak gyermekei, mennyei örökség részesei, mint akiknek csodálatos várománya van. Olyan váromány, amit sem történelem, sem ember, sem emberi hatalom, sem az egész világ nem adhat meg nekünk, csak egyedül az, aki legyőzte a halált,  - feltámadott és az Atya Istennek jobbján ül és szüntelen közben is jár érettünk.
Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük Urunk, amikor eléd állunk, nem is láthatunk mást, nem élhetünk, és nem tapasztalhatunk meg mást, mint azt, hogy Te csodálatos ajándékozó Úr vagy. A Te világosságod által látunk világosságot, a Te kegyelmed által nyerjük meg bűneink bocsánatát, a Te életadó hatalmadból van a mi életünk, és a Te életadó akaratodból van a mi új életünk, feltámadásunk, Veled való boldog örökké tartó közösségünk. Dicsőítünk, mert tudjuk, minden Tőled van, minden, akik és amik vagyunk, a mi egész életünk és boldog örökségünk. Kérünk Mennyei Atyánk, éppen ezért taníts meg bennünket a szeretet egyességére, hogy a megajándékozottság boldog tudatában tekintsünk egymásra, irigység, versengés, összehasonlítgatás nélkül, - mi mind, akiket Te gazdag királyi bőségedből megajándékoztál. S kérünk arra is, Mennyei Atyánk, hogy amikor a Te választott néped szabadságáért, minden keresztyén ember méltóságáért és tisztességéért szólunk, könyörgünk, teszünk bizonyságot fejedelemségek, uraságok és hatalmasságok előtt, és sokszor velük szemben, e közben taníts meg bennünket arra az igazi testvéri alázatra, hogy ne akarjunk más elébe állni, hanem egymást különbnek tartsuk magunknál. Ezzel az ajándékaidat másban is megbecsülő lélekkel ajándékozd meg bennünket, Mennyei Atyánk.

Kérünk, hogy most, amikor a szent jegyek vételére a szent asztalhoz járulunk, majd csendesíts el bennünk minden lázadást, minden elégedetlenséget, hanem inkább növeld bennünk hálánkat, hogy egész életünket szent életfolytatásra Teneked odaszánjuk. Köszönjük Urunk a gyógyításokat, köszönjük a vigasztalásokat, köszönjük az erőket, köszönjük a Benned való megújulás megannyi áldást és lehetőségét, s most azt kérjük, formálj és tégy bennünket olyanokká, mint akik boldog hittel tudják és vallják, hogy a győzedelmes Jézus Krisztushoz tartoznak, annak az Úrnak a háza népe, aki győzött bűnön, halálon, poklon. Őérette kérünk, hallgass meg bennünket!
Ámen