dr. Szücs Ferenc professzor emeritus temetésén

„Jézus azután felment a hegyre, és magához szólította, akiket akart; ők pedig hozzá mentek.” Márk evangéliuma 3,13

Gyászoló család, gyászoló gyülekezet!

Szücs Ferenctől búcsúzunk, akit Jézus magához szólított, ő pedig hozzá ment. Ezt mi most megrendülten, halálát fájlalva, emberlétünk végességét szenvedve mondjuk ki, itt a halál árnyékának völgyében. Mégis, boldog az, akiről a feltámadásunk és örök életünk megalapozott reményével ezt mondhatjuk: Jézushoz ment. Mert mégsem beletörődéssel alkalmazzuk az evangéliumi igét – magához szólította Jézus, akiket akart, ők pedig hozzá mentek – , és  nem is valami szenvelmes szövegként írjuk  rá a temetési  koszorú szalagjára, hanem erős hittel mondjuk: Jézus magához szólította őt és ő Jézushoz ment. Sőt, hálás bizonysággal mondjuk ezt, mert sosem volt titok előttünk, hogy Szücs Ferenc egész élete ebben a történetben ment végbe: Jézus hívta és ő Jézushoz ment.

1.

Jézus hívta már akkor is, amikor a kegyes őrszentmiklósi családban az igeolvasó, imádkozó, zsoltározó, Isten akaratát kereső szülők, rokonok, ősök körében sejtelem támadt a szívében az isteni titkokra.  És ő Jézushoz ment egész életével, a családjával, hitvesével, gyermekeivel, unokáival, a rokonokkal – indult előbb, mint gyermek, aztán indult, mint pátriárka is.

Jézus hívta meg akkor is, amikor nyiladozó értelemmel felnőtteket próbáló kérdéseket tett fel lelkészének, tanítóinak, és névre szóló áldást, áldásokat kapott a hűségesektől. Jézushoz ment hát teljes lelkével és értelmével. A jó eszű gyermekből bölcs lett, aki nem azt mondta, amit tud, hanem tudta, mit mond; és különös feladatának tartotta a kereső és nyugtalan fiatalok útbaigazítását; velük is Jézushoz ment.

Jézus hívta akkor is, amikor az ébredés kései közössége, a szent maradék befogadta, és ő lelki társakra lelt köztük. Oltalmazója lett minden megtérő szívnek és Jézushoz igyekvő közösségnek – gyülekezeteivel is Jézushoz ment mindig. És úgy akarta, hogy egyháza és magyar népe is Jézushoz menjen, a szent hívás nyomán.

Jézus hívta akkor is, amikor lelkészi pályára tért, amikor több ismeretre, több munkára, több imádságra késztette a reá váró szolgálat.  És tanítóként, tudósként, egyetemi rektorként is Jézushoz invitálta a modern embert, mert tudta, hogy aki az önbálványozás ősbűnében vesztegel, csakis és kizárólag akkor találhat rá boldog életre, ha Jézushoz megy. Jézushoz ment hát tanítótársaival is.

Jézus hívta akkor is, amikor egy-egy igét készült magyarázni, hogy Mestere szavát értse meg a Szentírás minden egyes ihletett szavából minden nap, hogy azt és csakis azt adja tovább és mondja el, amit Jézusa írt a szívébe – sosem a magáét mondta, sosem a nagy tekintélyekét mondta fel (akiket mindazáltal nagyra becsült és tisztelt), hanem mindig a Jézusét szólta.

2.

Jézus felment a hegyre – mondja itt szűkszavúan Márk. Lukács evangélista kiegészíti ezt azzal, hogy azért ment fel, hogy imádkozzék. Sőt, Lukács úgy mondja, hogy: Jézus kiment a hegyre (Lk 6,12). Mindkét szó – felment, és még erősebben: kiment - a lényeget mondja ki: az elkülönülést. Egészen pontosan: az Istenhez-különülést. És ezt követi a tanítványok elhívása. Igen, ez a hívő élet lényege: születtem, elvegyültem, kiváltam (ahogy a költő mondja) – ám ennek az Istenhez-különülésnek a helyes irányát csak akkor nem tévesztem el, csak akkor nem leszek akarnok vagy különc, ha a Jézus szava nyomán indulok, aki önmagához hív, amikor szólít. Az válik ki helyesen, aki az isteni kiválasztásnak enged. Az lesz különös emberré, aki Istenhez különül el. Annak van örök élete, aki Istennel él. A Zsidókhoz írt levél ilyen egyszerűen emlékeztet erre minket:  „Mert nem járultatok megtapintható hegyhez, és lángoló tűzhöz, és sűrű homályhoz, és sötétséghez, és szélvészhez...hanem járultatok ...az újszövetség közbenjárójához, Jézushoz.” (Zsidók 12,18-22)

Ezért, nyomatékkal mondja itt az evangélista azt is, hogy akiket ő akart, azokat szólította  – mert így pontos ezt mondani, erős hangsúllyal: akiket ő akart... Hiszen itt nemcsak az elhívó, kiválasztó akarat a hangsúlyos, hanem az is, hogy Jézusaz, aki hív és kiválaszt. Ez pedig nem a képességeink felfokozása, nem a felajánlkozásunk nyugtázása, nem az igyekezetünk jutalma, hanem szuverén meghívás: Jöjj! Jer, és kövess engem! „Nem ti választottatok, engem, hanem én választottalak titeket” – mondja Jézus a tanítványainak, amikor egész Jézus-követő életüket ahhoz hasonlítja, mint amikor beoltják a szőlővesszőt a szőlőtőkébe. Ezért hát nem megszorítás, hanem boldog áldás a jézusi szó: „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15) Nélküle hozzá sem mehetünk, de ő szüntelen hív. János evangéliumában a Feltámadott Úr utolsó feljegyzett szava ez: Te kövess engem! (Jn 21,22)

3.

Nem könnyű megtanulni ezt a titkot, hogy ugyanis a boldog életünk alapja nem más, mint szívszerinti engedelmesség Jézus kiválasztó és elhívó akaratának. De éppen ezért Szücs Ferenctől nemcsak a higgadt és megfontolt szót, hanem az egész, megküzdött életét is tanításként kaptuk. S ha minden igyekezetünk az, hogy Jézushoz menjünk, akkor az életünknek ezt a döntő történetét nem írja felül semmiféle történelmi hányattatás, nem teszi hamis mérlegre a sorsunk ide-oda indázása, nem vetik rá a kétség köveit a kudarcok, nem rontják meg az emberi lépték szerinti sikerek. Maradjatok meg énbennem, mondja Jézus azoknak, akik hozzá mentek – és ez a győzelem! Akiket Jézusnak adott a mennyei Atya, azok közül egy sem veszett el! (Jn 17,12) Ebben lesz bizonysággá a kiválasztásunk sejtelme, ezért visszhangozhatja elhívását egész életünk,  és ezért felelhetünk megszólítására hálás nála-léttel.  Így, aki az életével Jézushoz megy, az a halálában is Jézushoz jut; ahogy Pál apostol mondja: „Ha vele élünk, vele halunk, hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ő vele.” (Róma 6, 8-9)

Gyászoló szeretteim, az imént azt mondtam: Szücs Ferenc egész élete abban a történetben ment végbe, hogy Jézus hívta őt és ő Jézushoz ment. Szeretném és kívánom is, hogy ezt a szót – végbement – bibliai értelmében vennétek, mert úgy azt jelenti: célba ért. Jézushoz ment és Nála van, célba ért, övé a korona, amit az Úr ígért az őt szeretőknek. (Jakab 1,12) Előlünk elrejti a halál, de Istennel örökre összeköti Jézus halála és feltámadása. Mi most nem lehetünk vele, de mi is mehetünk Jézushoz, hogy vigasztalást és boldog reménységet nyerjünk. Sokat, sokat kaptunk Szücs Ferenctől, aki bőkezűen hálálta meg a kegyelmes Isten bőkezűségét. Ajándékai közt volt állhatatos szeretete egy állhatatlan korban, alázatos hűsége a kérkedő ripacsok közt, bölcs tanítása a bolondok hajóján, bátor beszéde a gyáva okoskodások közepette, és türelmes útmutatása, hogy mi magunk is Jézushoz találjunk. Az örökség akkor a legszebb, ha méltón élnek vele. Éljetek méltón Szücs Ferenc örökhagyásával: Jézus szólít, induljatok hozzá! Ámen.