dr. SZATMÁRI ISTVÁN temetésén

Textus: 63. zsoltár 12-13.

„Egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt, hogy a hatalom az Istené. Tiéd Uram a kegyelem is.” (63. zsoltár 12-13.)

Van-e méltóbb vigasztalást keresni egy nyelvtudós ravatalánál, mint belehallgatni Isten szavába? Theologia est grammatica, mondta a reformáció nagy tudósa, Melanchthon – és ezen nem csak azt értette, hogy az isteni szót csak a nyelvtani szabályok figyelembe vételével érthetjük meg (valóban, eleve csak úgy találhatunk rá), hanem leginkább azt jelezte vele, hogy amikor Isten a közelünkbe lép, hogy feltárja számunkra Önmagát, akkor szól.  Isten beszélő Isten. Most itt, a halál árnyéka völgyében szól hozzánk, szomorkodókhoz, itt, a hitves, az édesapa, nagyapa, dédapa, a tudós, a tanár ravatalánál, aki megkapta az ember földi életének teljességét, mégis összeszorul a szívünk és gyászoljuk őt, és a gyászban faggatjuk a magunk sorsát is.  Isten most a szabadulás zsoltára szerint szól hozzánk.

Megvallja a zsoltáros, hogy hallotta Isten szavát. És ezt hallotta: Istennél van a hatalom. A teremtés hatalma ez, az élet és halál hatalma ez, és ez az újjáteremtés hatalma is. Ez az isteni erő éltet és tart fenn mindent. Ez a hatalom hívott életre minket, ebből kapunk nap mint nap erőket a munkához, kedvet a tervekhez, reményt az álmainkhoz, hűséges szeretetet a mieink iránt. Így élt Szatmári István is, így kapott erőt páratlan tehetsége kibontakoztatásához, a szüntelen munkához, a tudós tevékenységhez, az élet igazi áldásaihoz.

És ez az erő tanít meg sokszor fájdalmas emberi vereségek, betegségek, kudarcok révén, hogy bár az isteni akarat megkérdőjelezhetetlen, mégsem végzet vagy rettentő, félelmetes sors.

Igen, most kérdezhetnénk, és kérdezzük is a végességünk okán, hogy meddig ér el ez a hatalom? A halálig? És kicsoda szállhat szembe vele? Jóbot is erre intették barátai, mikor küzdelmeiben és fájdalmában Istenre panaszkodott. Ezt mondták neki: szólott Isten egyszer is, kétszer is, elég az nekünk! (Jób 36) De értjük-e, hogy mit mond a szuverén Úr? Csak annyit mondana, amennyit a sorsunk amúgy is elmond: halállal terhes léttel születünk? Meztelenül jöttünk be erre a világra és úgy is megyünk ki? Porból vétettünk, porrá leszünk? Bizony, fű a nép? Hiszen ezt mi is tudjuk mondani, mert a mások és a magunk sorsából, a gyászból, a halál szorításában megtanuljuk ezt.

De lám, mondja a zsoltáros, amikor Isten kimondja Önmagát és hatalmasnak mondja ki Önmagát, akkor egyúttal kegyelmesnek is mondja magát: egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt: a hatalom Istené, Tied Uram, a kegyelem is.

Előbb hallja az általánosságot: Istené a hatalom, az élet és halál hatalma. Cáfolhatatlan tétel ez, ami ellen lehet lázadozni, vagy éppen bele lehet törődni, vagy el lehet menni mellette, vagy rémülettel lehet felemlegetni – de megáll. A hatalmas Isten hatalmasnak mondja ki magát.

Mégis, figyeljük meg, hogy a mondat másik felében megváltozik a kijelentés szerkezete. Az általános megnevezésből, a tételes megfogalmazásból vallomás lesz, megszólítás: tied, Uram, a kegyelem is. Itt már nem elvonatkoztatva beszél Istenről, hanem Hozzá szól! Hiszen Isten sem általában beszél magáról, hanem nekünk jelenti ki magát!

Tehát a zsoltáros másképpen is ismeri Istent, mint amit a közbölcsesség és az emberi tapasztalat mondani tud. Úgy ismeri Isten, mint aki kegyelmébe fogadta, maga mellé vette, szereti őt és megsegíti. A református káté, a Heidelbergi Káté így tanít erről az istenismeretről: hiszem, hogy Isten még azt a rosszat is a javamra fordítja, amit ebben a  siralomvölgyben reám bocsát, mert ezt meg tudja cselekedni, hiszen mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mint könyörületes Atya.

Ezért elfogadjuk most Isten akaratát, mert ez nem csak a létünk végességét bizonyító akarat, nemcsak az életünket halállal bekerítő végzés, hanem feltámasztó akarat, örök életet szerző végzés Jézus Krisztus által.

Sokféle hang szól most a szívünkben: a gyász, az emlékezés, és elhunyt szerettünk felidézhető szavai, a baráti vigasztalások. De leginkább Isten szavára figyeljünk most, aki hatalmas és kegyelmes. Most kegyelme elrejlik és szinte csak hatalmát látjuk, de hisszük, hogy egykor majd, a holtak feltámasztásakor éppen nyilvánvaló hatalma által jut végleg érvényre életadó kegyelme is. Ámen