dr. Boross Géza temetése

Gyászoló szeretteim!

Vigasztalást keresünk és találunk Istenünknél most itt a gyászórán, pedig oly egyértelmű ítéletben vagyunk önmagunk felől is. Igen – előbb a magunk ítélete van soron, majd csak aztán az Istené, hogy aztán Őbenne legyen megalapozott reményünk.

Előbb tehát itt áll a mi ítéletünk: elfogyott az erő. Szó szerint talán így is mondhatjuk: lehanyatlott a kéz. Ez a kéz a gyermek keze, ki egykor talán erősebben szorította  szülei kezét, mint ők a gyermekükét. A hitves keze ez, melyre oly biztosan támaszkodhatott a társ ötvennégy esztendeig, az édesapa keze ez, szigorral emelt, de mindig ölelő szeretetre táruló kéz, a prédikátor keze ez, melynek mindig felfelé kell mutatnia, mint Keresztelő Jánosnak, mikor Krisztusról szól: néki fel kell emeltetnie, nékem alább szállanom, aztán a tudós tanár keze, ahogy diákot igazít útba, majd a megfáradt, sok betegséget hordozó idős emberé ez a kéz, aki korábban annyit alkotott, majd már arra sem maradt ereje, hogy valami botra támaszkodjon. Elfogyott az erő – lehanyatlott a kéz. Az imádkozó kéz is? – kérdezzük szomorkodva, mert a Mózes tapasztalata ez (most az ő énekét idézzük) – elfogyott az erő? Márpedig ha Mózes nem emelte kezét, Isten népe mindent vesztett, hiába volt készség a küzdelemre. Ez tehát a mi tapasztalatunk, hogy elfogy az erőnk. És emberi ítélet ez, mégpedig határozott ítélet. Közös tudásunk ez, még ha ki sem mondjuk. De nekem, gyászoló gyülekezet, most itt a búcsúzásban ki kell mondanom ezt is – hogy lássuk: ezzel a tudással csüggedés is érkezik, ebből támad a mi nagy riadt tétovaságunk a halál árnyéka völgyében, ebből jön a szörnyű sejtés, hogy ez a mi tudásunk és ítéletünk talán azonos volna az Isten ítéletével, hogy ennek így kell lennie: így kell lennünk, így kell halnunk, - meg kell halnunk. Sőt, még csak Istenben sem kell hinnünk, nem kell a végest a véghetetlennel szembesítenünk, hogy tudjuk: ez így van, így lesz - így leszünk, így halunk. Mi több, e tudás sokakat el is fordít Istentől, mert esengő lelkünk számára tűrhetetlen ez a gyengeség, botrány a kezek hanyatlása, kudarc a csüggedés, - hát lázad a szívünk: miért tűri az Isten (ha van!) a tűrhetetlent: miért hagyja, hogy csüggedjünk, lankadjunk, erőtlenüljünk, hogy haljunk?

De másodjára azt is mondanunk kell, hogy Isten látja (Ő látja igazán!), hogy elfogyott az erő. Bár még ez sem Isten ítélete, de út Őhozzá, sőt, boldogító vallomás: Isten lát engem. Nem fordította el tekintetét rólam. Boldog tudás ez, és talán még boldogabb is volt a boldogtalan időkben: amikor az Úr szolgái, szent igéjének hirdetői, akik a próféta palástját viselték, súlyos, nehéz, rettenetes sorsot hordtak. Boros Géza testvérünk jószerivel csak élete utolsó szakaszában érhette meg, mi az az evangélium szabadsága, mit jelent az ige hirdetésének külső szabadsága, mit jelent az Úr szolgáinak méltósága. De azt mindig tudta, hogy az a legnehezebb, amit nem lehet levetni, ami alól nem lehet kibújni, amit nem lehet másra hárítani, s ez az, amit Isten egész életfeladatul tett a vállára. És ez nem a sorsa, mely fordulhat jóra-rosszra, ez nem a történelem, amit újraír szüntelen a változás, nem is az istentagadó kor átkozódása, és nem az egzisztencia nehézségei, nem a másokon való aggodalom. Védett és védtelen egyaránt tudhatja: az a legnehezebb, amit nem lehet levetni. Ez pedig a palást – mert az Isten szolgája nem mérlegelhet, nem kalkulálhat, nem fontolgathat esélyt, hiszen minden történetnél, az egész történelemnél nehezebb teher az ige – és jaj, ha elfogy hozzá az erő! S mégis ugyanakkor, éppen ez a teher az áldás, - az az áldás, hogy éppen mindig maga az ige az erő! Erő az élethez – erő az igéhez, erő az erőtelennek a hatalmas elhordozására! Az ige az én terhem – az Úr terhe, ahogy a próféták mondják –, és az ige az én erőm, mert általa lett minden, ami lett, ahogy az apostol mondja. Az igében rejlik hát a boldogító tudás. Az Úr látja szolgáit – látja minden esendőségüket, látja csüggedő lelküket, riadó szívünket, lankadó kezüket, fogyó szavukat, kétségüket, bűnüket – és megsegít. Ez bizony, nagy tapasztalat. Sokszor lankadt már a kezünk és csüggedt a lelkünk, végére értünk a kedvünknek, - de Isten erőket adott, megújított. S ki ne tudta volna, ha nem az igehirdető Boross Géza, hogy milyen titokzatos csoda az, amikor a gyarló beszéden, az emberi dadogáson átfénylik Isten szava, amikor a méltatlan szolgán keresztül isteni erők érkeznek. S ha Isten adja az erőt, ugyan, hogy’ jöhetne számításba itt a szolga gyengesége, – de ugyan, mit számít a szolga ereje, ha Isten nem adja Lelkét! Boross Géza tudós tanárságának közepén ez az egyszerű tapasztalat állt: törékeny cserépedényben hordjuk a mennyei kincset, mi erőtlenek, hogy ezáltal Isten erejének titka váljon nyilvánvalóvá.

De most Mózes éneke másra fordítja figyelmünket, arra, ami túl van közös tudáson, és egyszerű élet-tapasztalaton is – ez pedig az üdvözítés titka. Olyan dimenziót nyit meg, amit reményben pillantunk meg, és reményben is hordozunk a színről színre látásig. Nem csupán azt mondja, hogy Isten erőt ad, ha látja, hogy lankad az erőnk. Ez igaz és tiszta igazság. Nem csupán azt mondja, hogy elővonja rejtett tartalékainkat, és a csüggedés széléről újra nagy hatalma erőkörébe von. Ez is tiszta és igaz igazság. Hanem ezt mondja: ha látja szolgáinak erőtlenségét, ha látja, hogy nem szorítja a gyermek keze a szülei kezét, ha látja, hogy a hitves karjába már nem lehet kapaszkodni, ha látja, hogy az édesapa nem tárhatja már karjait ölelésre gyermekei és unokái felé, ha látja, hogy igéjének szolgája nem tudja már áldásra emelni kezét, ha látja, hogy a tanár, a tudós nem emeli már tollát, hogy tudományát megossza, ha látja, hogy nem emelhetjük kezünk imádságra sem, és látja, hogy a halál ül diadalt, amikor tehát mindezt látja – így mondja Mózes: megkönyörül. Paraklétészethai – fordítják görögre a régiek. Paraklésziszt ad – vigasztalást ad, vigasztalót küld. Szó szerint azonban talán úgy adhatom vissza a nehéz igét, mely itt van: Isten azzal vigasztalja szolgáit, amivel maga is vigasztalódik. Isten azzal erősíti szolgáit, hogy részvevője lesz ennek az ő gyengeségüknek. Isten vigasztalódik? Isten gyengeségre adja magát? Igen. Sőt, nemcsak gyengeségre, erőtlenségre, hanem halálra is adja magát a Szentháromság második személyében, az örökkévaló Fiúban, a mi Krisztusunkban. Igen – igen, ez a Krisztus titka. És a Krisztus titka: ez az Isten igaz ítélete. „Megítéli az Úr az ő népét, és megkönyörül az ő szolgáin, ha látja, hogy elfogyott az erő, s védett és védtelen oda van.” Isten vigasztalódik? Isten gyengeségre adja magát? Igen. És amivel ő vigasztalódik, azzal vigasztal most Téged is, és amikor gyengeségre adja magát, a Te gyengeséged hordozására érkezik – és amikor halálra adja magát, a te halálodat győzi le Fia halálával. Így világlik a titokzatos sor értelme: szolgáin könyörül, szolgáiban vesz vigasztalást, de végül csak egy szolga van: a szenvedő szolga, Krisztus. Végül – és kezdetül.

Testvéreim, az, hogy Isten látja szolgáit, ez nem a szemlélő kívülállását jelzi; az, hogy Isten megítéli az ő népét, ez nem a gyengék kárhoztatását jelenti – Isten ugyanis nem csatlakozik a mi megítélésünkhöz, Isten  a gyengeségünkhöz csatlakozik. A mi ítéletünk csüggedt és lemondó – tehetetlen ítélet, erőtlen ítélet, ítélet, melyben megadjuk magunkat, úgymond, a tényeknek, a mi ítéletünkben nincs vigasztalás. Isten nem csatlakozik a csüggedésünkhöz – de csatlakozik a gyengeségünkhöz, ezért ítélete nem tehetetlen, nem erőtlen, nem tényekbe törődő, - egészen más ítélet ez, minden megváltoztató: Isten gyengesége hatalmas, Isten ítélete kegyelmes. „Egyszer szólott az Isten, kétszer halottam ugyanazt, hogy a hatalom Istené, tied, Uram, a kegyelem is!” – mondja a zsoltáros.

Gyászoló szeretetteim, amit mi látunk, az a gyengeségünk, és végül a halálunk – ezt látja az emberi ítélet Krisztus erőtelenségében és halálában is. Amit azonban Isten lát, az mi magunk vagyunk - belefoglalva az ő örök, nagy és szent életakaratába, belefoglalva teremtő és újjáteremtő Igéjébe: legyen! és legyen újjá! és keljen új életre!  Amit mi ítélünk, az a megadás ítélete. Amit Isten ítél, az a feltámadás halált győző hatalma. A mi könyörületünk: könny - sírás a sírókkal, az Isten könyörülete pedig ez: ha vádol is minket a szívünk, ha ítél is fölöttünk a mi szívünk, Isten nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud. Lát minket is, de még inkább látja Krisztusát, hallja csüggedésünk is, de szeretve adja Lelkét, hogy mi a Lékek által találjuk meg a vigasztalását. Ő mindent tud, tudja életünk is, halálunk is, de leginkább tudja Krisztusa dicsőségét, s tudja, hogy benne boldog feltámadás vár reánk.  Megkönyörül az ő szolgáin, ha látja, hogy elfogyott az erő.
ÁMEN

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk, az Úr Jézus Krisztus által! Gyászunkban nálad keressük a vigasztalást, kérünk, töröld le könnyeinket, gyógyítsd sebzett szívünket, adj elevenítő reményt, segíts megállni, s dicsőségedre fáradozni. Vigasztald a gyászoló családot, a hitvest, a gyermekeket és unokákat. Vigasztalj minket is, barátokat és tanítványokat, szolgatársakat – minket, mind Igédnek hallgatóit. Vigasztalj, hogy igaz szívvel adhassunk hálát Boross Géza életéért, a prédikátorért és tanítóért, minden alkalomért, mikor átfénylett rajta és szavain a Te nagy erőd és dicsőséged. De leginkább azért adunk hálát, hogy kezét mindig Jézusa kezében tartotta, szívét Krisztusának őrízte – mert Te őt megláttad, megváltottad, nevén szólítottad, elhívtad, hogy Ő a Tiéd legyen életben és halálban, és boldog feltámadásban.

ÁMEN.