Dizseri díj átadó

Egyszerű debreceni történetet szeretnék idézni, talán a díjazott, Derencsényi Zsuzsa meg fogja érteni. Az 1960-as években, amikor a Debreceni Kollégiumban elkezdték kutatni Méliusz Juhász Péter, a nagy reformátor iratait, a biblia-fordítási vázlatok, a prédikációk, polemikus iratok között mindenféle cédulát is találtak, amelyeken ilyen feliratok voltak: faggyú, kanóc, tojás, stb. Ezek afféle beszerzési feljegyzések voltak. Ez azt jelenti, hogy a nagy reformátor diakónus is volt. A ma felolvasott ige is azt mondja: ... ha ezeket eléjükbe adod az atyafiaknak, Jézus Krisztus jó szolgája leszel. Nyilván nem a bevásárló cédulát kell az atyafiak elébe adni, hanem az igazságnak a beszédét és mindent, ami ebből következik, például azt, hogy gondoskodni kell róluk, törődni kell mindennapi szükségeikkel. Két megjegyzést szeretnék hozzátenni a mai igéhez, és a megjegyzések után három korrekciót.

Az első megjegyzés inkább kérdés: mit jelent az, hogy diakónus? A bibliaolvasók is, de különösen a teológusok sokat tárgyalják a diakonosz görög szót. Kétféleképpen magyarázzák az eredetét. A legismertebb a koiné szóhoz kapcsolódik – jelentése szerint: az ami közös. És ami közös, az az asztalon van. Tehát a diakónus nem mást, mint aki az asztal körül tevékenykedik, aki felszolgál. Lehet szolga is, akinek ez a tiszte, a feladata, például, cseléd, pincér; de lehet a vendéglátó gazda is, aki maga  szolgálja ki vendégét, keresi a kedvét, neki készít mindent. Sőt, lehet a kettő együtt is, házigazda és szolga. Lukács evangéliumában olvassuk, hogy egy alkalommal a vendéglátó hirtelen lesüllyedt cseléd minőségébe. Márta panaszkodik erről, amikor vendégül látta Jézust, akkor Mária, a tesvére, otthagyott csapot-papot, odaült Jézus lábához, hallgatni a Mestert. És panaszkodik Márta: mondd meg az én nővéremnek, hogy jöjjön és segítsen nekem, mert el vagyok merülve a tennivalókban, a felszolgálásban, a sürgés-forgásban  – a diakóniában (Lk 10,38-42). Tehát az a diakónus, aki segít. Az a diakónus, aki a más számára valót jó szívvel, szakértelemmel, hűséggel odaadja. Amikor Pál apostol a leveleiben az egyházi tisztségekről értekezik, és szól a diakónusokról is, akkor többnyire errefelé tereli a szót. Diakónus az, aki az egyház javait szétosztja, aki segít a megfáradtaknak, aki ott van a szükségben levőknél (1Tim 3). 

Van azonban a diakónus szónak egy másik magyarázata is, ezt ritkábban szokták idézni, és nem is nagyon szeretik. Ezt a konia görög szóból magyarázzák, a konia pedig port jelent. Diakónus az, aki felveri a port. Vagy éppenséggel leveri a port, leporol. Diakónus az, aki megmossa az érkező vendég lábát, kezét. Lemossa róla a port. Vagy még inkább, ahol elhanyagoltak bizonyos tevékenységeket, ahol ellepte a por jó ügyeket, ahol ad acta tettek valamit, ami még nincsen elintézve, és elő kell venni, le kell porolni, ki kell rázni belőle a port -, ott jön a diakónus. A diakónus az, aki lehajol, hogy megmossa a másik lábát. Vagy odamegy valakihez, aki el van felejtve, vagy rámutat valamilyen ügyre, ami el van hanyagolva, leveri róla a port, előveszi, és megoldja. Sok elfelejtett emberélet van ebben az országban, és sok elfelejtett ügy. Az pedig nem megtisztogatás s nem por-leverés, hogy egy-egy pillanatra, amíg lehet a médiában szerepelni, addig csillogunk-villogunk! Hiába vannak szezonjai a segítésnek, - ez még nem diakónia. A diakónia szóban belefoglalt dia szó azt jelenti köröskörül. Nem egy alkalomra, nem egy szezonra való, nem akkor lép elő, amikor fotózzák, és megmutatják, – hanem mindig. Egyszóval, a diakónus felveri a port. Akkor is, amikor mindenki bóbiskol. Amikor érdektelennek tartják, hogy valamilyen ügy, vagy fontos személyes segítség megoldódjon.  Ahol azonban felverik a port, ott botrány támad. Nálunk, keresztyéneknél ez a kereszt botránya. A diakónus tiszte, hogy a kereszt botrányára újra és újra emlékeztessen bennünket. Mi a kereszt botránya? Az, hogy Isten aláhajolt. Az, hogy a Halhatatlan eljött a törékeny emberként. Mi a botrány? Az, amit Pál apostol a Korinthusi levélben mond, hogy nem az erősek, nem a bölcsek, nem a nemesek, nem a valakik, hanem a senkik, az ostobák, a balgák,  a nemtelenek, – ők kapták meg azt Isten kegyelméből, amit az ember szíve el se gondolt, a füle meg se hallott. Nekik készített Isten kegyelmet (1Kor 2,9). 

És akkor most a három korrekció.

Az első. Az egyházban van egy rossz szembeállítás (szerintem ez valahonnan kívülről jött, mert én ezt nem olvasom sehol,  sem az evangéliumokban, sem a levelekben, sem az ószövetségben), ez valami filozófiából vagy gnoszticizmusból jöhetett, hogy tudniillik egy dolog gondolni, mondani valamit, és más dolog megtenni. Különbség van az elmélet meg a gyakorlat között, úgymond, és ha jók akarunk lenni, akkor mégis csak a gyakorlat számít. Milyen érdekes, amikor azt mondja Pál apostol Timótheusnak, hogy ha ezeket adod az atyafiak elé, ti. az igazság beszédét, akkor leszel Jézus Krisztus jó szolgája, diakónusa, portörlője, lábmosója, asztal körül sürgő-forgója, aki a hit és a jó tudomány beszédéből táplálkozik. Nincs itten semmi szétválasztva. Tévedés, hogy egy dolog, hogy szövegelünk és mondjuk a szentleckét, prédikálunk (papolunk!), aztán más dolog, hogy a gyakorlatban megmutatjuk. Ezt a kettőt nem lehet szétválasztani. Ez a kettő olyan szervesen összetartozik, mint a lélegzés és a vérkeringés. Vagy mint a szív meg a tüdő. Egyik sincs meg a másik nélkül. Ha ezzel táplálkozol, akkor Jézus Krisztus jó szolgája vagy.  Miniszter úrhoz kapcsolódva azt szeretném jelezni, hogy ez egészen specifikusan keresztyén. Azt mondja Pál apostol, hogy: jó szolga. Az állam is szolga. Olvassuk el a Római levél 13. részét. Azt mondja Pál a felsőbb hatalmasságról, akinek mi engedelmeskedünk, az Isten szolgája az a te javadra. Nem mondja azt, hogy jó szolgája Istennek. Csak a szolgája. Aki a hit beszédéből, az evangéliumból táplálkozik, az a jó szolga. 

A második korrekciót a gyakorlat kapcsán kell megtennünk. Arra kéri az apostol Timótheust, hogy ha lehet, tartózkodjon a szentségtelen és vénasszonyos meséktől, a különböző spekulációktól, pletykáktól, fantázia-játékoktól; és még azt is hozzáteszi, hogy és a test gyakorlásának kevés haszna van. Ezzel nem azt akarja mondani, hogy az a jó keresztyén, aki karosszékben ül, meg se mozdul, és semmit sem csinál, hanem pusztán azt, hogy a gimnasztika –  itt ez a szó szerepel a görögben – semmit sem ér. De a kegyesség ér valamit, abban van elrejtve az igazi szolgálat, mert a jó kegyesség hordozza a jelent és a jövőt. A gimnasztika a múltra tekint. Akkor szoktunk fogyókúrázni, ha korábban annyit ettünk, hogy meghíztunk, és le kell nyomni a súlyt magunkról. De ennek semmi köze a jelenhez és a jövőhöz. A diakónia nem a múltra tekint, – még akkor sem, ha elesett, megfáradt embereket karol fel. A diakónia nem  kegyes relikvia-gyűjtés. Nem arra való, hogy megmutassuk: lám, az egyház, milyen irgalmas, milyen könyörületes, összegyűjtögeti a félredobottakat, a megvetteteket, az elhajítottakat! – és megmutogatja? Azt mondja az apostol, hogy a kegyességben van elrejtve a jelen és a jövő. Amikor valaki odahajol egy 90 éves, elesett, idős emberhez, akkor nem a múlthoz hajol oda, hanem a jövőhöz. Amikor valakihez kezébe vesz egy fogyatékos gyermeket, akkor nem egy elveszett, múltbeli lehetőséghez hajol oda, a jövőhöz hajol oda. Amikor valaki befogad egy hajléktalant, és megsegíti, akkor nem valamit elrendez, ami el volt rontva, egykor, azt is megteszi talán, hanem a kegyességben a jelen és a jövő van elrejtve.

Végül a harmadik korrekció igen megrendítő és elgondolkodtató. Azt mondja az apostol: azért fáradunk és szenvedünk szidalmakat (a lehajolónak, a por felverőnek, a botrány-okozónak szidalmakat is el kell szenvednie!), mert az élő Istenbe vetettük reményünket, Aki minden embernek megtartója, kiváltképpen a hívőknek. Ez politikailag inkorrekt! Mégsem kívánom az apostolt megvédeni, vagy valami korszerű fordítással előállni, ami ezt a görög szót egy kicsit kozmetikázná, hogy ne legyen ilyen hegyes! Ez így van, mondja Pál: kiváltképpen a hívőknek. Hogy-hogy? Hát Isten nem szeret mindenkit egyformán és egyaránt? Nem az a keresztyén élet titka, hogy ami az enyém, az sose az enyém, hanem szétosztom? Hát nem diakónusok vagyunk-e, akik beállunk leghátra  a sorba, mindenki az asztalnál ül, és lehet, hogy nekem nem is jut ülőhely, hanem én szolgálom fel a többieket nemre, fajra, vallásra, meggyőződésre való  tekintet nélkül? Mi az, hogy kiváltképpen? Azért áll ez itt, mert leginkább az igéből táplálkozók értik, hogy mi az Isten diakóniája felénk. Amikor Jézus Krisztus a tanítványai lábát kezdi mosni, Péternél kezdené, és azt mondja Péter, hogy mentsen Isten, Uram, nem moshatod meg a lábamat! (Te nem vagy diakónus. Majd jön a szolga, aki ezt elvégzi!) És akkor azt mondja Jézus Péternek: Péter, ha nem moshatom meg a lábadat, semmi közöd nincs énhozzám.  A hívő érti, hogy miben áll  a mi igazi közünk az Üdvözítővel, Jézus Krisztussal. Ezért mondja Pál apostol is ilyen bátran: kiváltképp! Distinkciót tesz ezzel, mondván: Isten mindeneket tud üdvözíteni, kiváltképpen a hívőket, akik elfogadják, akik értik Istennek ezt az aláhajlását, közénk érkezését, emberré lételét, rabszolga halálát és feltámadását. Akik értik a jelent, és a jövőt.  Az egész szakasz végén azt mondja Pál apostol: igaz beszéd ez.  Talán nem úgy, ahogy én mondtam, de mindenképpen úgy, ahogy itt Pál leírja Timotheusnak, a szolgatársnak, mert az apostolok is szolgák, a gyülekezeti munkatársak is szolgák. Leírja Jézus Krisztusról, az igazi szolgáról, az igazi diakónusról, Akiben el van rejtve a mi jelenünk és a mi jövendőnk. Legyen ezért Neki dicsőség.

Ámen