Dicsőségemet másnak nem adom!

Kedves Testvéreim! Mint azt a múlt alkalommal, ma is az az igehirdetés célja, hogy figyelmünk újra református hitünk néhány sarkalatos igazságára irányuljon.

Ezt az tette szükségessé, hogy az utóbbi hónapokban egyházunk életét olyan esemény zavarták meg, melyek okán a közvéleményt formáló médiumokban a református egyház úgy jelenik meg, mint a szélsőségesek egyháza. Arról olvasunk a világi lapokban, hogy egyházunkban belső megosztottság van. Súlyos gondok és problémák vetődnek föl a zsinaton az egyházi személyek átvilágítása kapcsán, aztán egyes egyházi személyek politikai szereplése és botrányos megnyilatkozásai kavartak vihart, illetve lelkészi palástba öltözött imposztorok tettek szélsőséges megnyilatkozásokat. A sajtó kapva kap mindezen, hogy egyházunkat úgy mutathassa be, lám, a reformátusok a szélsőségesek. Ebben az egyházban csak libertinusok, nyilasok, meg bolsevik ügynökök vannak. Összeszorul ilyenkor a szívünk, mit tegyünk, mit mondjunk? Húzzuk össze magunkat, mignem aztán, vihar múltán a református név megint szép lesz, méltó régi hírnevéhez, s mit rákentek az utóbbi hónapok, hát ha nem mi, majd Isten lemossa a gyalázatot? Vagy próbáljuk meg szívünkben újra megerősíteni, mit jelent reformátusnak lenni, mit jelent ez a név és a névben foglalt a magatartás és  hit?

Az elmúlt alkalommal arról hallottunk, hogy Isten személyesen és közvetlenül szól hozzánk: Ne félj, enyém vagy. Ez az isteni kijelentés az, amely minden történelmi vihart, minden nehéz helyzetet átível, s bennünket személyesen Istenhez köt. Ezért mondhattu, hogy a reformátusok a bátorság népe. Ne félj te kicsiny nyáj, mondja Jézus. Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy, mondja a mi Istenünk. Nincs mitől és miért félnünk.

Ma arról szeretnék szólni, hogy ki ez az Isten, aki ezt mondja: Ne félj, mert enyém vagy. Ha nem látjuk tisztán, s nem tudjuk megfogalmazni, ki ez az Isten, aki ezt mondja, akkor a bátorságunk egykönnyen makacssággá lesz, ám ez a kettő nem ugyanaz. Szokták mondani, hogy a reformátusok makacs népség, szívós, mint a tarack, ki se lehet pusztítani, ez egy kemény-nyakú nép. Ám érezzük, hogy a bátorság és a makacsság között óriási a különbség.

Hogy ezt egy példával érzékeltessem: Még diákkoromban játszották a mozikban az angol komikus társulat, a Monty Python  filmjét, a Gyalog-galoppot, az Artúr királyról szóló paródia-filmet, amelyben a nagy angol-kelta mitológiát dolgozzák föl humoros formában. Artúr király és lovagjai a Szent Grált keresik, azt a kelyhet, melyet a legenda szerint Jézus az utolsó vacsorakor használt. Aki ezt a kelyhet megtalálja, természetfölötti hatalomhoz jut. Nos, a filmben Artúr király és lovagjai elérkeznek egy hídhoz, ahol a rettenthetetlen fekete lovag áll őrt. Közli is a királlyal: csak akkor jöhetsz át, ha megvívsz velem. Kardra kapnak,  és Artúr egyetlen nagy suhintással lecsapja a fekete lovag jobb kezét. A lovag fölkapja bal kézzel a kardot, s vívnak tovább. Artúr lecsapja a bal kezét is. És akkor azt  a király:  legyőztelek, megnyertem a párviadalt, légy szíves, engedj át a hídon. Ám a fekete lovag nem hagyja magát, hanem gyerek módra vállal lökdösi tovább Artúr királyt, mire ő megdühödik, levágja az egyik lábát. A lovag egy lábon ugrál és még mindig nekirontana a mi királyunknak. Levágja a másik lábát is. Már csak egy emberi törzset látunk a porban. S ekkor megszólal a fekete lovag: Na jó, egyezzünk ki döntetlenben. Nem tudom, hogy a filmtársulat tudta-e, hogy a magyar reformátusoknak a kehely az egyik legkedvesebb szimbóluma. De hogy találkoztak magyar református atyafival, s a fekete lovagot róla mintázták, abban egészen biztos vagyok, mert ilyen makacsok csak mi tudunk lenni. Már se karunk, se lábunk, de még mindig azt mondjuk: na jó, egyezzünk ki döntetlenben. Találkozunk ma is egyházunkban ilyen makacs fekete lovagokkal.

Félretéve a tréfát, ez a kép is jól érzékelteti, hogy óriási különbség van a makacsság és a bátorság között. S ezt a különbséget akkor értjük meg jól, ha feleletet kapunk Isten igéjéből arra a kérdésre, ki az, aki azt mondja: ne félj. Mi az az isteni forrás, amiből  a református ember bátorsága és ereje táplálkozik? Ha csak önmagából, vagy a körülményekből, akkor jöhet Monty Python cirkusza meg a fekete lovag. Ha Istenből táplálkozik, akkor miénk az isteni vigasztalás és bátorítás.

Ézsaiás próféta vigasztaló üzenete egy elesett néphez szól. A fogságban levőkhöz, a vakokhoz, a szabadulásra és gyógyulásra várókhoz szól. Azokhoz szól, akik attól szenvednek, hogy a körülmények hatalmasabbak, mint ők. Ez az a helyzet, amikor az emberben egyébként természeténél fogva meglevő önérzet, bátorság, harcra-készség, tetterő egy pillanat alatt összeomlik. Amikor a körülmények hatalmasabbak, mint mi vagyunk, akkor nincs vita,  nincs a dolgot mivel magyarázni, nincs miért vádolni a másikat, vagy önmagunkat. Ilyenkor legfeljebb azt mondjuk: ez van. S valóban, milyen gyakran halljuk ezt: ez van. Mit lehet itt tenni?  Vagy ha a lélekben moccan még valami, ilyenkor jön az összeomlás.

Isten népe fogságban van. A külső, társadalmi, politikai, történeti körülmények hatalmasabbak. A magyar nép ezer éves európai történelme során számtalanszor átélte azt a helyzetet, hogy a körülmények hatalmasabbak voltak. Talán Mátyás király idejében számítottunk utoljára  európai közép-hatalomnak, de attól kezdve ennek a népnek az élete szüntelen szorongás és rettegés, hogy ha megmozdul egy birodalom, vagy háború kezdődik, vajon ez a kis nép megmarad-e palánkon. Elkezdődött a nagy rázattatás, vajon megmaradunk-e?

A hetvenes években Jékely Zoltán írt egy gyönyörű verset, melynek  egyik sora így hangzik: „Kurdul ki tud?” Akkoriban senki nem beszélt a kurdokról, erről a szerencsétlen népről, mely létszámban több is, mint a magyar, de nincs önálló Kurdisztánjuk. Öt országba szétszórtan élnek. Hatalmasabbak a körülmények. Mit lehet itt tenni? Meg lehet maradni?  Vagy azt a feleletet kell adnunk, amit az egyik ismerősöm mondott, amikor kivándorolt Amerikába? Elmegyek, mondta, és remélem, minél hamarabb elfelejtek magyarul, mert ötven év múlva ezt a nyelvet senki sem fogja beszélni. Valóban? Vagy mint a fekete lovag, szívós makacssággal álljunk ellen? Le van vágva már mindkét kezünk, mindkét lábunk, de azért mondjuk a történelemnek: na jó, egyezzünk ki döntetlenben?!

Isten népe a megsemmisülés szélén áll, s ekkor szól a vigasztaló üzenet. Isten elküldi szolgáját, hogy népe bilincseit megoldja, a vakok szemeit fölnyissa, a bénákat járni tanítsa, hogy szabadságot hozzon népének. Olyan korban szól az ígéret, amikor három jellegzetesség határoz meg mindent. Ez egy lármás, erőszakoskodó és törvénytelenségben élő. A szabadító nem lármáz, a megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg. Ő a Messiás. Ez a Krisztus. Ő az isteni vigasztalás. Eljön egy lármás, erőszakos, törvénytelen korba. Ez a három kifejezés együttesen jelzi, hogy jaj a gyengének, jaj annak,  aki nem tudja a másikat túlkiabálni, jaj annak, akinek megrepedt az élete, mert azt félredobják, s jaj annak, aki törvényesen akar élni, mert azon átgázolnak. Volt-e a történelemnek olyan korszaka, amelyikre azt mondhatnánk, hogy nem ilyen volt? A történelem mindig ilyen, és ezt pesszimizmusból mondom. A történelem mindig a hangosaké, az erőszakosoké, mindig azoké, akik átgázolnak minden szabályon, akik nem tartják be az alkukat és szövetségeket. Mindig ilyen volt a történelem. A Messiás ide jön, ebbe jön.  De ki küldi őt? Ki mondja a vigasztalást? Ezt halljuk a jövendölés nyolcadik versében: „ Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom.”

A református hitnek, világszemléletnek és istentiszteletnek középpontjában nem véletlenül áll ez a jelige: Egyedül Istené a dicsőség. Nem azért választották ezt református eleink, mint a keresztyén életvitel meghatározó célját, mert a többi egyház már választott magának valami jeligét, s nekünk is kellett egyet választani, és ez maradt volna. Hanem azért választották, mert csalhatatlanul fölismerték: Isten dicsősége és Isten kegyelme elválaszthatatlanul összetartozik. Felismerték, hogy csak akkor kapok vigasztalást, csak akkor erősíttethetem meg igazán az isteni ige által: Ne félj, enyém vagy! - hogyha ezt nem egy illúzió sugallja nekem, hanem a dicsőség Istene mondja. Akkor van helyén az életem, ha ezt a dicsőséges Istent minden élet-mozzanatommal dicsőíteni akarom.

 Mi az Isten dicsősége? Istennek dicsősége: fenség. Olyan fenség, amely rettenettel tölti el az embert. Szoktak minket, reformátusokat azzal vádolni, hogy a mi Istenünk a mohamedánok Allah-jához hasonlít, a fenségében megkérdőjelezhetetlen, mindent determináló Istenhez, aki előre megírta az ember életének minden mozzanatát, aki a történelemben egy forgatókönyvet valósít meg. Némelyek szerint, mi reformátusok vagyunk a nyugati világ muszlimjai, mi vagyunk a fanatikusak, a kemény-nyakúak, mi vagyunk azok, akik veszett ügyekbe is bármikor oda tudjuk áldozni magunkat. De nem így van ez, kedves testvérek.

Amikor azt mondjuk, hogy Isten fenség és rettenet, ezt azért mondjuk, mert a fenséges és dicsőséges Istennel találkozván az ember feltétlenül átéli: teremtmény vagyok. Nem teremtő vagyok, hanem teremtmény. Nem én forgatom a világ kerekét. Én teremtmény vagyok. Ahogyan Ábrahám, Isten barátja: Jaj nékem, én por és hamu vagyok, mert porból vétettem. Amikor az ember találkozik a teremtővel, a fenségessel, a teremtmény-érzet rettegése tölti el őt. A mindent fölülmúlóval találkozik, aki őt teremtette, akinek kezében van élete, akinek kiszolgáltatott.

Ugyanakkor, a dicsőség olyan titok is, amely ellenállhatatlan erővel vonzza az embert. Az embert vonzza a titok. Hiába van valahova kitéve a tábla: belépni tilos, veszélyes terület - csakis oda akar az ember bemenni. Ahova az van kiírva: Isten hozott, szeretettel vártunk! - onnét  továbbmegyünk, az bennünket nem érdekel. Ahol nyitva az ajtó, oda nem megyünk be. Ahol viszont kerítés áll, ahol lakatok vannak, ahol áthatolhatatlan sűrűség van, oda akarunk menni. A dicsőséges titok is vonzza az embert. Ahogy vonzotta Mózest az égő csipkebokor, mely égett és meg nem emésztetett, s odament, hogy lássa, mi az. S hallania kellett: Vedd le a te saruidat, mert szent föld az, amelyen jársz. Mózes Istennel találkozott, azzal aki ég, de meg nem emésztetik. Aki örökké él. Ez a titok. Erre vágyik az ember, ezt akarja megismerni.

Vagyis, ha azt kérdezzük, hogy mi az Isten dicsősége, nagyon egyszerűen ezt a feleletet adjuk: Ő maga. Ez nem olyasmi, amit emberi arányokkal is lehetne érzékeltetni. Istennek nem ilyen értelemben tulajdonsága az Ő dicsősége. Ő maga a dicsőség. Egy nagy svájci római katolikus teológus Istenről szóló könyvének ezt a címet adta: Herrlichkeit, Dicsőség. A könyv bevezetőjében pedig azt írja, hogy sokat törte a fejét azon, ne az legyen-e a könyve címe, hogy: Isten. De ha azt mondja: Isten – mondania kell azt is: dicsőség. S amikor azt mondja: dicsőség - mondhatja azt is, hogy: Isten. Mert Ő maga a dicsőség! S ezért Isten nem adhatja másnak dicsőségét! Nem azért mondja Isten, hogy dicsőségemet másnak nem adom, mert féltékeny és irigy. Ó, mennyi dicsőséget ad nekünk Isten! Azt énekeljük zsoltárunkban az emberről, hogy Isten őt az angyaloknál kevésbé tette kisebbé és nagy dicsőséggel koronázta meg. Azt olvassuk egy másik zsoltárban, ahol a zsoltáros a világ szépségében gyönyörködik: Mily dicsőségesek a Te munkáid! Ahol Isten jár, ahol Isten alkot, ahol Isten teremt, ott dicsőség van. Ott fölfénylik a dicsőségnek napfénye, az Istentől jött világosság. Ezért mondja Kálvin, hogy a teremtett világ Isten dicsőségének színtere. De milyen szabatos ez a megfogalmazás! Nem a színtér dicsőséges, hanem Isten dicsőséges. A világ csak addig dicsőséges, amíg Isten benne van. Csak addig dicsőséges az emberi élet, amíg az Isten képmása. Amíg a szívben és a lélekben ott él az isteni valóság. Csak addig dicsőséges az anyaszentegyház, amíg Isten az ura és királya.

Nem irigy kijelentés ez, hogy dicsőségemet másnak nem adom, mintha azt mondaná: tízóraimat másnak nem adom, üveggolyómat másnak nem adom, töltőtollamat másnak nem adom, színes ruhámat másnak nem adom. Erről szólna ez? Nem adom másnak dicsőségemet, mert az egész teremtett világ tőlem függ, belőlem él! Ha nem tőlem függ, és nem belőlem él, nincs is. Ábrahámot, Mózest, a prófétákat, az apostolokat, a nagy szenteket, minden kor nagy hívőit, amikor az  isteni dicsőséggel találkoznak, ez a tudat tölti el: abszolút és teljes módon Tőle függök. Ahogy ezt Jonathan Edwards, a nagy puritán teológus fogalmazza: Látni a lét teljességét Istenben, azt jelenti, átélem, hogy abszolút tőle függök, de ez boldog érzés. Ez boldog tudat. Hisz két lábbal járhatok a földön, nem lógok a levegőben, megtartatom Isten által, nem hullok a semmibe.

A református ember nem azért bátor, mert mindenkitől független, hanem azért, mert abszolút módon függ Istentől. Aki azért akar református lenni, mert a magyar reformátusok történetében számtalan példáját látja a hősiességnek, a bátorságnak, az önálló kezdeményezésnek, ám nem látja ezek mögött azt a boldog tudatot, megvigasztalt szívet, hitbizonyosságot, hogy Istentől függ a létem;  az elvétette a dolgot. A református ember ugyanis nem autonóm ember; hanem teonóm ember. Nem öntörvényű ember; hanem Isten-törvényű ember. Ebben van minden ereje, minden bátorsága, minden határozottsága. Ha ez nincs, ugyanolyan síró kisgyerek, ugyanolyan nyüszítő, szűkölő, hontalan ember, mint bárki más. Milyen nagy vigasztalás, mikor Isten mondja: dicsőségemet másnak nem adom.

Isten az ő dicsőségét már csak azért sem adja másnak, mert a bűn története, ez a fájdalmas és tragikus történet, a megszakítottságok története, ami végigkíséri az emberi történelmet, voltaképpen nem más, mint a dicsőség-tolvajlás története. Nem a gyümölcs-ellopása volt az igazi probléma. Gondoljátok, hogy Isten ilyen kicsinyes, hogy fájt volna neki, hogy elvettek a fájáról egy almát? Gondoljátok, hogy Isten olyan, mint az a szegény sárbogárdi özvegyasszony, aki nyár végén megszámolta, hány körte van a körtefáján, s aztán ha egy hiányzott, futott a rendőrségre. Az ember Isten dicsőségét tolvajolja! Isten dicsőségét lopta meg. És azóta is dicsőség-orzó az ember. De ez nincsen következmény nélkül. Ha csak egy pillantásra végigtekintünk az emberiség történetén, és arra gondolunk, hogy az ember mindig úgy képzelte a dicsőséget, hogy valami nagyot hoz létre, máris halljuk a kérdést: hol vannak Asszíria szárnyas oroszlánjai, Szemirámisz függőkertjei, a fáraók piramisai, a rodoszi kolosszus, a kínai nagy fal dicsősége, s hol van a felhőkarcolók dicsősége? Dicsőségemet másnak nem adom. Emlékezzünk csak Bábel tornya dicsőség-orzására. Amikor a dicsőséges Istennek szinte négykézlábra kell ereszkednie, hogy lássa, mit csinál a dicsőség-orzó ember. De nem adom dicsőségemet, mert addig vagy boldog, addig vagy a helyeden, addig teljes az életed, amíg az isteni dicsőségben élsz. És akkor esel ki az életből, a boldogságból és az igazságból, ha ezt a dicsőséget el akarod lopni, ha orzol, ha tolvaj vagy.

És végül meg kell kérdeznünk azt is, miben áll, egészen pontosan miben történik ez a dicsőség. Mert hiszen éppen arra mutat rá a próféta, hogy Istenünk dicsősége nem áll. Egy másik helyen a próféta a bálványokról beszél, azt mondja, hogy a világ népei összes aranyukat összehordják, s öntenek maguknak egy nagy szobrot, fölállítják és áll. Áll. Mikor aztán hozzá folyamodunk, hogy segítsen, akkor is áll. Mikor rimánkodunk, hogy jöjjön a segítségünkre, akkor is áll. Nem hall, nem szól. Nem tesz semmit. Áll.

Nos, miben történik Isten dicsősége? - mert az sosem áll, hanem mindig történik. Megrendítő és egyúttal fölszabadító, hogy Isten az Ő dicsőségét összeköti szabadító irgalmával. Ézsaiás könyvének e vigasztaló részeiben oly sokszor mondja Isten a fogságban levő Izraelnek, akik kemény-nyakúak voltak, dicsőség-orzóak voltak, s most ott ülnek a semmi kellős közepén: Eljövök és megszabadítalak benneteket, de magamért cselekszem. A magam nevéért cselekszem. Nem tiértetek. Mindig is tudtam rólatok, hogy kemény-nyakú, fölfuvalkodott, üres-szívű nép vagytok. Ezékiel prófétának pedig azt mondja: Nehogy azt higyjétek, hogy azért hoztalak ki benneteket Egyiptomból, s vezettelek titeket a pusztán keresztül, s vittelek be benneteket a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, mert minden nép közül a legdicsőségesebbek lettetek volna. Nem. Ti voltatok a legkisebbek, a legnyomorultabbak. Magamért tettem. Nevem dicsőségére.

Értitek, kedves testvérek? Istennek dicsősége és szabadítása össze van kötve. Isten által. Nem miáltalunk. Mi nem modnhatjuk: Uram, szabadíts meg, mert különben odalesz a dicsőséged. Uram, óvj meg engem, mert odalesz a dicsőséged. Senki ne vetemedjen a költő gőgjére: ’Az én ügyem a Te ügyed!’.  A szabadítás úgy történik, hogy először össze kell törni. A szabadítás úgy következik be, hogy eljutunk a nullapontra. A szabadítás akkor következik be, hogy nem tudunk már mást tenni, csak sikoltani, mint Jónás a cethal gyomrában, a halál fogságában. És nem úgy, hogy ’az én ügyem a Te ügyed.’  S ha nem a Te ügyed, nem ér semmit a dicsősége. Isten összeköti az Ő szabadítását és az Ő dicsőségét.

Amikor Jézus a názáreti zsinagógában felidézi a próféta jövendölését, megbotránkoznak rajta. Nem azért botránkoznak meg, mert nem hallják szívesen a szavakat: Íme az én szolgám. Elküldöttem őt. Megnyitja a vakok szemét. Szabadulást hirdet a foglyoknak. Hiszen ezt várták! Azért zúdulnak föl, mert Názáret népe büszke és gőgös. S azt mondják: az én ügyem a Te ügyed. Amit hát Kapernaumban tett Jézus, tegye itt is. Nosza, ez az ács-gyerek, a mi neveltünk, aki itt futkározott közöttünk a porban, mutassa meg, ha ő valóban az Úr kedves szolgája. S egy pillanat alatt kiderül, milyen fölfuvalkodott a szívük, mert Jézus azt mondja: Illés próféta idejében sok özvegyasszony volt Izraelben, de nem küldetett, csak egyhez, a sareptaihoz. És Naámán idejében sok bélpoklos volt Izraelben, de nem gyógyíttatott meg csak egy, a pogány. Mert a dicsőség szuverén.

Isten összeköti szabadítását és dicsőségét, összeköti irgalmát és dicsőségét, - de szuverén. Reformátusnak lenni azt jelenti, hogy boldog és reménykedő szívvel hívjuk és várjuk a dicsőség királyát és urát, hogy szabadítson meg, de soha, egy pillanatra nem feledjük azt, hogy Ő szuverén, mindenek fölött való és mindenek fölött álló. Ezért vagyunk bátrak és ezért nem vagyunk vakmerőek. Ezért vagyunk bátrak és ezért nem vagyunk makacsok. Ezért veszünk újra és újra isteni vigasztalást az igéből, a prófétai üzenetből, a jézusi szolgálatból. És ezért nem futunk világnak egyetlen hatalmához sem, mint megvert kisgyermekek, hogy minket megvédjenek, minket szeressenek, minekünk valami jót tegyenek, mert tudjuk, hogy Isten maga a dicsőség, és az Anyaszentegyház csak addig dicsőséges, amíg Ő áll a középen.

Adja meg nekünk Isten Szentlelke ezt a boldogító belátást. Onnan jő a szabadulás, és onnan jő a szabadító, ahol minden emberfölötti dicsőség lakozik, ahol magának a Teremtőnek dicsősége él és van. Maga a teremtő, szabadító és megszentelő Isten.
Ámen