Dicső akarat

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Azt mondják az emberi lélek ismerői, hogy az elszólásoknak is van értelme. Hadd idézzek egy ilyet, tegnap a Budapesti Teológia évzárója volt, és az évzárónak mindig van egy ünnepélyes mozzanata, amikor a jelentést tevő dékán az utolsó mondatával lezárja a tanévet ilyenformán: most pedig a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi karának 158. esztendejét bezárom. De a dékán nem így mondta, hanem így mondta: a 158. esztendejét megnyitom..., mert hogy van egy formula évnyitóra is, amikor azt mondja, hogy az adott tárgyévet megnyitja. Én ezt úgy vettem, hogy a dékán úr elszólta magát, nem bezárta, hanem megnyitotta az évet, annyira szeret tanítani, hogy évzárókor rögtön megnyitotta a következő évet. Befejezésben a kezdet, vagy kezdetben a befejezés, nem is tudom, hogy mondjam.

 Amikor a Római levelet olvassuk, éppen egy ilyen csodálatos jelenség tűnik a szemünk elé. Az apostol azzal zárja be a levelét, amivel elkezdte. Mert, ha visszagondolunk most az olvasmányainkra a Római levélből, felidézhetjük, hogy az apostol az egész levelet ezzel kezdi: nyilvánvaló Isten dicsősége. Ez volt a levélnek a nagy nyitánya. S ez a levél utolsó mondata is: az egyedül bölcs Istennek dicsőség. Isten azért teremtette az embert, hogy Istene  dicsőségét megismerje, dicsőségét magasztalja. S az egész emberi nyomorúság, a mi szomorú és rettenetes történetünk abból van – mondja az apostol -, hogy bár az ember látván-látja az Isten dicsőségét, mert az nyilvánvaló munkáiból, teremtéséből, az egész világegyetemből, mégsem Istennek ad dicsőséget, hanem a maga keze-csinálmányát imádja. És aztán ebből, mint egy rettenetes forrásból kifakad, kiárad minden rossz, ami létezik, ami adódik az emberiség történetében, és elönti az embervilágot. De arról is beszél az apostol, és ez a Római levélnek nagy és csodálatos mondandója, hogy miképpen sietett Isten az ember segítségére, és az Úr Jézus Krisztus által kereszthalála, feltámadása, megdicsőülése által igazságot és kegyelmet szerzett az embernek. S ahogy ez a szabadítás, kegyelem-szerzés végbement, - ez igazán az Isten dicsősége.

Az is az Isten dicsősége, amit a teremtett világban látunk, valóban. De azt mondja az apostol, hogy ez az első és eredeti Isten ismeret, tudniillik ahogyan Őt megismerhetjük a világ dolgaiban, elhomályosodott, megrendült, megrongálódott, mi több, végső esetben a visszájára is fordult. Mert a dicsőséget érzékeli az ember a világban, de elmúltán meghamisítja ezt az ismeretet, önmaga felé akarja irányítani ezt a dicsőséget. Kálvin jegyzi meg az Institutio 2. könyvében, hogy nem ok nélkül mondották a régiek: ismerd meg magadat, mert hiszen, ha az ismeret a világ legelemibb dolgaiban is szükséges. De hozzáteszi Kálvin, amilyen okkal és joggal mondották ezt a régiek, olyannyira oktalanul meg is hamisították ezt a nagy igazságot, mert amikor a filozófusok arról beszélnek, hogy ismerd meg önmagadat, többnyire csak az ember kiválóságáról, nagyszerűségéről, csodálatos voltáról beszéltek, vagyis arról, ha megismerjük önmagunkat, akkor már dicsérhetjük is önmagunkat. Ez az ismeret tehát megrongálódott bennünk.

Jézus Krisztusban azonban egy másik ismeretet kapunk, erről beszél Pál apostol a Római levél közepén, és ez a másik ismeret, a megváltó Istennek a megismerése. Ez mutatja meg számunkra a dicsőség még mélyebb titkát, ahogy itt mondja az apostol: az egyedül bölcs Istent, akinek a Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké. Közbe kellet jönnie az Úr Jézus Krisztusnak, a megváltásnak, hogy Istennek igazi és valódi dicsősége fölragyogjon.

Ez a hosszú bevezető újra odavezet ahhoz a nagy kérdésünkhöz, amelyről az elmúlt vasárnapokon több ízben és különböző megközelítésekben szóltam, - ez pedig az ember akaratának a kérdése, még szorosabbra véve, a szabad akarat, vagy az akarat szabadságának a kérdése. Van-e ilyen, van-e az embernek akarata, vagy csak a körülmények foglya, kiszolgáltatottja, aki csak hiszi magáról, hogy van akarata, pedig nincsen, vagy ha van akarata az embernek, mire elég ez az akarat, mire képes ez az akarat? Azt is elmondottam, hogy a mi korunk kulturálisan mentálisan nem igazán alkalmas arra, hogy erről a kérdésről a lényeget érintve is szóljunk. De voltak olyan korszakai a keresztyénségnek, amikor nagy erővel, nagy mélységgel és maradandó módon, érvényes gondolatokat elmondva vitatkoztak erről. Ilyen volt a 20. század dereka, ilyen volt a reformáció, ilyen volt a negyedik század, amikor a Római birodalom összeomlott.  S még inkább ilyen az a rövid időszak, amire Pál apostol leveléből is ki tudunk következtetni, mert ő itt egy nagyon komoly vitára utal. Ebben a vitába vezet be az, amit az apostol a Jeremiás prófétától vett hasonlat után idéz: te pedig kicsoda vagy, ember, hogy versengsz az Istennel?

Ma hadd szóljak az akaratnak, az akarat szabadságának erről a dimenziójáról is. Pál, mint tudjuk, a Római levélnek ebben a részben arról a nagy titokról töpreng, hogy miképpen lehetséges, hogy amikor Isten üdvözítő akarata megjelenik, akkor azok, akik az ígéreteket hordozták, nevezetesen Isten ószövetségi népe, a zsidók, nem fogadják el teljes körűen az üdvösség evangéliumát? Hadd hangsúlyozzam, fontos, Pál nem azt mondja, hogy a zsidók elutasítják ez nem igaz – ezt a középkorban találta ki néhány bódult elme!), az apostol azt észleli, hogy az ószövetség népének egy része elfogadja, egy másik része meg nem fogadja el az evangéliumot. Megosztást észlel. S mellette ott van az a megdöbbentő felismerés, hogy viszont a pogányok egy része elutsítja, de egy más része elfogadja az evangéliumot. Az apostol azért töprend, mert az evangélium meghirdetésének a kezdetéig, amíg tehát – mondjuk nagyon egyszerűen és durván – voltak a pogányok és voltak a zsidók, ritka volt az, hogy a pogányságból valaki zsidó hitre tért volna. Jézus azt mondja, annyira ritka volt, hogy a farizeusok térítő rendje bejárta az egész világot, a tenger végére is elment, hogy csak egy lelket megragadhasson. Zsidóság és pogányság között válaszfal volt, sőt, konfrontáció volt, elkülönbözés, olykor gyűlöltséggel, ellenségességgel, de legalább is megvetéssel tekintettek egymásra.

Pünkösdkor felhangzik az evangélium és Pál apostol a missziói útjai során döbbenve tapasztalja, hogy nem az történik, aminek történnie kellene. Tudniillik, hogy az a nép, amely évszázadok óta erre várt, most itt, a betljesedésben, elfordul ettől a teljességtől. Ugyanakkor a másik oldalról azt tapasztalja az apostol, hogy mások – görögök, rómaiak, mindenféle népek – elfogadják azt. De nem azért, mert Pál valami jó módszert alkalmazott volna, pl. ahogy mondja: mindenkinek mindenné lett.  A módszer, testvérek, soha nem old meg semmit, csak segít. Az apostol tehát egy nagy titkot lát itt. És erről a titokról beszél a Római levél végén is, ahol azt mondja, hogy annak pedig, aki titeket megerősíthet az evangélium és Jézus Krisztus hirdetése szerint, ama titoknak kijelentése folytán, amely örök időktől el volt hallgatva, most pedig megjelentetett úgy, ahogy a prófétai írások jelezték Isten parancsa szerint, minden pogányoknak tudomására adatva, hitben való engedelmességre Jézus Krisztus által... Egy titokról beszél és ebbe a titokba tartozik bele az akarat kérdése is. Több okból is.  Hallottuk, hogy az akaratot mindenben megtaláljuk, ott van a megfontolásban, a választásban, a cselekvésben, az élet nagy dolgainak az összegzésében. Vagy ha a főerények szerint szeretnénk erről szólni, a hitnek is van akarati eleme, a reménységnek is van akarati eleme, a szeretetnek is van akarati eleme. De amikor oda kerül a sor, hogy mondjuk meg, mi az, hogy akarat, bizony,  széttárjuk a kezünket és azt mondjuk, mindenütt ott van, mindenben benne van, mindenhez köze van, de mégsem tudjuk, mi az, hogy akarat!

Sőt, Pál apostol ellenkező akaratokat fedezett fel saját szívében. S így még bonyolultabbá válik a helyzet. Igen, a saját élettörténetünkből, a vívódásainkból, a küzdelmeinkből, a megtorpanásainkból, a hirtelen akaratváltásainkból, irányváltásaikból is tudjuk, hogy ellentmondó akaratok küzdenek bennünk. S máris érezzük, hogy mindenünkben ott van az akarat, mindent meghatároz, mindent áthat, és mégis folyton kicsúszik a kezünk közül. De ez a különleges valami most ide tartozik, amit az apostol mond: az egyedül bölcs Istennek, az Úr Jézus Krisztus által a dicsőség.

Ehhez olvastam fel a 9. részből az apostol példálózását, amikor már eleve nagy titkokról beszél, Jákobnak és Ézsaunak a sorsáról, a dicsőséges fáraóról és a rabszolganépről és a többiekről, hogy miképpen van az – kérdezi az apostol –, hogy Isten az egyiket fölemeli, a másikat leteszi, az egyikről eleve látjuk, hogy méltatlanságra alkotta az Isten, a másikat pdig dicsőségre. Ebből az ember szívében gondolatok fakadnak, meg ellenzések és ellenkezések, s hamar eljutunk a lényegig: kicsoda vagy, hogy versengsz az Istennel? -  hiszen mi másképp gondolnánk, másképp szeretnénk sok mindent. Ezért idézi az apostol Jeremiás próféta példálózását, Isten népének súlyos helyzetében. Ha fellapozzuk a próféta könyvét, a 18. részben olvashatunk erről. A szorongatott Jeruzsálemben megadás vagy kitartás a tér. A régi emlékek kitartásra késztetnek, ahogy 150 éve történt Ézsaiás korában. De most Jeremiás nem tudja ezt hirdetni, most a megadás lenne a menekülés.  Hogy mondja ezt el? Ebben a nagy vivódásban él, amikor meglát egy jelenetet, amit nyilván sokszor látott, s ebben nyílik meg a titok. Elsétál a fazekas háza előtt,  aki gyúrja a fazekaskorongon az agyagot, és ha félresikeredik egy-egy edény, nem foglalkozik vele túl sokat, leveszi a korongról, összegyúrja és újrakezdi. Ha csáléra sikeredik egy edény, félreteszi, jó lesz az valamire. Ebből az egyszerű jelenetből érti meg a próféta az embernek és az Istennek a viszonyát, - és erre applikál most Pál apostol is: kicsoda vagy te készítmény, hogy azt mondod a készítőnek, hogy miért ilyenre formáltál engem, ki vagy te, hogy versengsz az Istennel, ki vagy te, hogy jobban tudod, mit kellene az Istennek csinálni?!

Ez a kép Isten abszolút szuverenitását fejezi ki. Tényleg, kik is vagyunk mi? Mi, porból vettek és porrá leendők? Kik is vagyunk mi, akik itt élünk hét, nyolc évtizedig a földön, hogy perbe szálljunk az Örökkévalóval? Kik vagyunk mi, hogy valamiféle nagy világtörténeti minőségellenőrző könyvbe beírjuk, hogy nekünk nem teszik, ahogyan az Isten bánik velünk, nekünk nem tetszik, ahogyan az Isten csinálja, másképp kellene ennek lennie?

Hogy kik vagyunk, vagy éppen, hogy mit gondolunk magunkról, azt talán az bizonyítja legjobban, amiről itt az apostol is beszél, nem nevezi nevén, de van egy filozófiai neve, teódicia. Magyarra szabatosan istenigazolásnak lehetne fordítani. Vagyis: beidézzük Istent az emberi szellem metafizikai ítélőszéke elé, bevádoljuk és lefolytatjuk ellene a pert. Igazolja magát, ha tudja. De ki vagy te? – kérdezi az apostol -, ki vagy te, hogy ellenakaratot fogalmazol meg Isten akaratával szemben, ki vagy te, hogy számon kéred Istenen, hogy téged így, a másikat amúgy? Azonban azt is elmondtam, testvérek, hogy ha csak eddig a pontig jutunk el, nevezetesen, hogy Isten itt kinyilatkoztatja szuverén és megkérdőjelezhetetlen felségét, akkor még nem jutunk el az evangélium nagy titkához. Ezért olvastam fel a levél befejező részét, ahol azt mondja az apostol: annak pedig, aki titeket megerősíthet az én evangéliumom, és Jézus Krisztus hirdetése szerint ama titoknak kijelentése folytán, mely örök időktől el volt hallgatva. Egy titokról beszél, és itt a müsztérion szót használja, ez az  a titok, ami kimondhatatlan. Egy titok lappangott a világban – mondja az apostol - , el volt hallgatva, el volt rejtve, nem volt kimondva, nem lehetett kimondani. Ez nyilatkozott meg az Úr Jézus Krisztusban.

Mi ez a titok? Ez a titok a kegyelemnek a titka. Azt mondja Jeremiás – miután végül is nem hallgatott rá a népe, ellenállt és elesett és elpusztult Jeruzsálem - , azt mondja siralmas énekében: csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk! (Jeremiás Siralmai) Majd azt mondja az apostol – fél évezreddel később – az Úr Jézusnak kegyelme, mely minden emberi értelmet felülhalad...(Filippi levél). Egy értelmet meghaladó, belátást meghaladó mély-mély, sokáig elrejtett titokról van itt szó. Mondhatok magyar példát is. Tegnap emlékeztünk a Szarajevói merénylet százéves évfordulójáról. Persze, a történészek tudják, hogy a trónörökös meggyilkolása csak ürügy volt, a hadi gépezetek már készen voltak, csak a szikra kellett, csak az indító kellett, hogy elkezdődjön a nagy háború. Akkor ezt így nevezték: a nagy háború. Ami majd mindent rendbe tesz. Olyan nagy volt ennek az igézete, hogy ebbe – valljuk meg szégyennel és töredelemmel - a keresztyén egyházak is mélyen belekeveredtek. Egyik és másik oldalon is. Megszentelték a fegyvereket, szent jelszavakkal küldték a katonákat, a németek úgy prédikáltak a franciákról, mint ördögfattyakról, a franciák úgy beszéltek a németekről, mint a pokolról. Ez a mennynek és a pokolnak a háborújaként volt beállítva. S nem nagy háború lett, testvérek, hanem első világháború, amit aztán követett még egy világháború, meg követett egy hidegháború. S ittmaradtak Magyarországon is hadiárvák milliói, lett belőle egy igazságtalan, gyalázatos békediktátum, elveszett az ország kétharmada, lettek polgárháborúk, forradalmak, minden jónak fölfordulása. Így mondja Paul Johnson a könyvében, a melyet a világ 20. századáról ír, így jellemzi a világháborúk utáni Európát: Európa a világ Lázára. Nyomorult koldus lett Európából. Miért vagyunk még itt? Hiszen amikor azt mondta Ferenc József császár: mindent meggondoltam, mindent megfontoltam – tudjuk, hogy semmit nem fontolt meg, semmit nem gondolt meg – s összedőlt a birodalom, elveszett az ország, minden elveszett. Miért vagyunk még itt, mi, magyarok, miért vagyunk még itt? Két világháborút, egy hidegháborút, forradalmat veszítettünk, mindent elveszítettünk, mindig mindent. Miért vagyunk még itt? – mondhatjuk igaz szívvel, csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk. És van erre racionális magyarázat? Egy francia filozófus, Paul Ricoeur azt mondja, hogy amikor a kegyelemről beszélünk, arról a nagy titokról, ami el volt rejtve és hallgatva, aztán az Úr Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá vált, tehát amikor a kegyelemről beszélünk, nincsenek igazán racionális érveink, bár teljes egészében átjárja és megmozgatja az elménket és mozgásba lendíti minden gondolatunkat. Áthatja az egész embert és lendületbe hozza az akaratunkat is, ámbár kisöpör belőlünk mindenfajta illúziót, és új irányt és új célt és új reménységet ad az életünknek,  - mégsem tudjuk ezt a történést racionálisan ezeket megindokolni. Azt javasolja a filozófus, nevezzük ezt szürracionálisnak. Ha a művészetben van szürreális, akkor a gondolkodás világában lehet azt mondani, hogy ez szürracionális. Minden emberi értelmet felülhalad. És amikor ezt engedjük egészen a szívünkig költözni, engedünk az apostol kérdésének: kicsoda vagy, hogy veszekedsz az Istennel, minek gondolod magadat? -, és mindeközben meglátjuk Istennek ezt a megszabadító és megtartó kegyelmét, akkor – ha szabad ezt mondani – oda jutunk a végén, ahol kezdtük. Azt mondja az apostol a levele végén: az egyedül bölcs Istennek a Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké.

A dicsőséggel kellett volna kezdenünk, az Isten mindeneket betöltő hatalmával, szentségével, igazságával, szépségével és jóságával. Ez az Isten dicsősége. Eloroztuk,  magunkra hamisítottuk, töredékeit elvesztegettük, emlékét eltékozoltuk. De fölragyog egy második és mélyebb dicsőség, a Krisztusban kinyilatkoztatott kegyelem dicsősége. Az egyedül bölcs Istene ez a dicsőség. Pál apostol sokféle nagyszerű jelzőt használ Istennel kapcsolatban, általában – ahogy a teológusok mondják – az úgynevezett inkommunikábilis tulajdonságokat: Isten örökkévaló, Isten véghetetlen, Isten mindenható, olyan kifejezéseket használ, amelyek nem használhatók az emberre. Itt most mégis bátran és kizárólagosan azt mondja az egyedül bölcs Istené. Nekünk is van bölcsességünk,  - de kérdezi Pál apostol a Korinthusi levélben: hol a bölcs, hol a hatalmas, hol a világnak vitázója, hol van az, aki perbe vonja Istent, hol van az, aki vetekszik Vele?

Az egyedül bölcs Istené az Úr Jézus Krisztus által a dicsőség. Kié hát? – aki akarja? Azé talán, aki fut? Nem inkább a könyörülő Istené? -, az irgalmazó Istené? -, a kegyelmes Istené minden dicsőség! Fordítsuk életünket a dicsőség Istene felé, alakítsuk és formáljuk életünket, hogy visszatükrözhesse ezt az isteni dicsőséget, tisztaságot, jóságot, szentséget, szépséget, irgalmasságot, hogy egész szent, átadott élettel magasztalhassuk és mondhassuk: az egyedül bölcs Istené a dicsőség a mi Urunk, Jézus Krisztusunk által.  Ámen

Imádkozzunk!

Magasztalunk Mennyei Atyánk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által, hogy az idők teljességében elbocsátottad testben egyszülött Fiadat, valósággá tetted benne, amit az atyák és próféták által megígértél. Elhoztad kegyelmedet és kegyelmed által engedsz számunkra bemenetet örökké való, csodálatos és titokzatos dicsőségedhez. Engedd hát Mennyei Atyánk, hogy e kegyelem előtt mélyen meghajoljunk, szabad szívvel és lélekkel elfogadjuk, magunkhoz öleljük és e kegyelem által boldog emberekké legyünk.

Kérünk Mennyei Atyánk, formáld az életünket úgy, hogy akaratunkkal, vágyainkkal, reményeinkkel, hitünkkel és szeretetünkkel kifejezhessük ezt a Te csodálatos és örök dicsőségedet. Vezess el bennünket erre a titokzatos, második és mélyebb ismeretére, mentségednek, örökkévaló dicsőségednek s mindazt a jót, amit megízlelhetünk ebben a világban, úgy vegyük atyai kezedből, mind előízét az eljövendő mennyei világnak. Hadd köszönjük meg így a kegyelmeket, az áldásokat, segítő erőidet, szabadításaidat, vigasztalásaidat és gyógyításaidat. S kérjük, világosíts meg bennünket, hogy szent odaszállással, önmagunk kezébe adásával csak így és ezen a módon formálódhat bennünk az Úr Jézus Krisztus valósága és dicsősége.

Gyógyítsd a betegeket, vigasztald a gyászolókat, erősítsd a gyengéket, buzdítsd a kicsinyhitűeket, növeld szeretetünket. Köszönjük Urunk ezen a mai napon, hogy annyi hányattatás, próbatétel, szétszaggattatás ellenére is áll még országunk és él még népünk. Kegyelmed titka ez, hadd csodáljunk és hadd magasztaljunk ezért. S egyúttal hadd könyörögjünk, fordítsd a mi népünk szívét önmagadhoz, Krisztus ismeretére, szent életre, benned való megújításra, mert csak benned újulhatunk, hiszen csak benned maradhatunk meg. Könyörgünk anyaszentegyházadért bűnbánattal is, jaj, de sokszor voltunk tehetetlenek, hallgattuk el az evangélium igaz szavát, jaj, de sokszor hagytuk a rosszat föltolulni. Légy hozzánk irgalmas és add számunkra az evangéliumot, Jézus Krisztus örömhírét, csak azt szóljuk, csak azt hirdessük, csak annak éljünk. Abban van elrejtve örökkévaló titkod, és abban is tárul fel örökkévaló kegyelmed és mentő szereteted. Krisztusért, Urunkért kérünk, hallgass meg bennünket.
Ámen