Dicsérjétek az Urat ti mind!

Belépve a templomba, a kécskei rend szerint a torony alól, rögtön rögzítettem magamban, hogy ma valóban hálaadó istentiszteletre jöttünk egybe, és a gyülekezet megcsodálhatja az új orgonát. Mindenki a templomnak azon az oldalon ül, ahonnan szemtől-szemben látni az orgonát, és egészen hallani is. Milyen jó, hogy a szószék középen van, és nem a templom másik végén, mert akkor bajban lennék, hogy mindenki háttal ül nekem. A akkor hogyan mondanám el azt a néhány gondolatot, amit erre a hálaadásra hoztam a két zsoltár alapján?

Az első zsoltár, a bibliatudósok szerint, nem csupán első a zsoltárok sorában, hanem a Zsoltárok Könyvének az összesítő jegyzéke. A zsoltárok arról szólnak összességükben, hogy ki a boldog ember. Az a boldog ember, aki nem tölt időt a gonoszok tanácsában, a bűnösök útján nem jár, a csúfolók székébe nem ül, hanem az Úr törvényében gyönyörködik, arról gondolkodik éjjel és nappal. És hogy miképpen lesz a boldog ember olyanná, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, az kiderül a sok-sok zsoltár olvasásából. Mind a százötven zsoltárt el kell olvasni ehhez. És akkor olvashatjuk a beteg ember zsoltárát, olvashatjuk a bűnbánó ember zsoltárát, a szorongatott ember zsoltárát, olvashatjuk a meggyógyult ember hálaadó énekét, a szorongattatásából kiszabadított ember dicsőítő énekét, előttünk az intő zsoltárt, és a buzdító, aztán végigjárjuk a Grádicsok énekével a zarándokutat -, és így bontakozik ki előttünk a sok-sok zsoltárversben, hogy mit jelent az, hogy ha valaki Istenben találja meg gyönyörűségét; az ilyen embert Isten beplántálja, mint a fát folyóvíz mellé, és idejében megadja gyümölcsét. Ha pedig ez így van, s valóban igaza van a Biblia tudósainak, hogy az első zsoltár nem egy a százötvenből, hanem az első a többi élén, és ekként azok tartalmát is megmutatja, akkor a 150. zsoltár az utolsó a sorban - mondjuk így: ez a summázat. Az utolsó zsoltár arról szól, hogy végigjárván az utat, és belplántáltatván Isten által, és megtapasztalva, mit jelent Isten hűsége, jósága, kegyelme, elérkezünk a summához, az pedig így szól: dicsérjétek az Urat! A tudós feltevést, valószínű, református ember ötlötte ki, hiszen nincs ideírva a Zsoltárok Könyvének első részéhez, hogy tartalomjegyzék, és a végén sincs odaírva, hogy summa. Amit felhoztam, efféle tudós lelemény, de feltehetően református embertől való. Mi ugyanis úgy tanuljuk a Heidelbergi Kátéból a keresztyén életet, hogy Isten azért teremtette az embert, hogy az ember teremtő Urát megismerje, Őt dicsőítse, szeresse, vele együtt éljen örökké tartó boldogságban. Ez az emberi élet célja. Ezért teremtett minket Isten, hogy Őt megismerjük, benne boldogok legyünk, és Őt dicsőítsük. Ki a boldog ember? Aki szereteti az Úr törvényét, aki azon gondolkodik éjjel és nappal, aki meg akarja ismerni Istent, aki közeledik az Istenhez. És mi a boldog megérkezés summája? Dicsérjétek az Urat! 

Még valamit hozzá kell ehhez tenni, és inkább az orgonához fog hasonlítani, amit egykor romantikus lélektől indíttatván így neveztek el: a hangszerek királynője. Ezzel nyilván a fenségét, csodálatosságát, a hangteljesítményét és még sok mindent akartak jelezni. Én most inkább azt mondom, hogy az orgona az emberi lélek teljességének a megszólaltatója. Majd hallani fogjuk a beszámolóban, hogy hány regiszter és hiány síp van ebben az orgonában. De vegyünk most egy 150 sípos orgonát. Az nem nagy hangszert. A 150 síp talán kevés is. Hát akkor vegyünk egy 150 regiszteres orgonát. Olyan nagy talán nincs is. Vagy inkább kérdezzük: mit muzsikálna nekünk egy olyan orgona, amelyben csak egyetlen egy sípsor volna, egyetlen árva regiszter mit énekelne? Az éppen olyan lenne, mint amit a zsoltárokban hallunk sokszor. Az esendő lélek éneke lenne, aki várja az Úr szabadítását, de talán már úgy meg van keseredve, hogy nem is akar énekelni. Olvassuk csak a babiloni fogság zsoltárát, azt mondja: hegedűnket fűzfára akasztottuk. Aztán megszólalhat úgy is, hogy abban a zarándokok zsoltárát halljuk. A zarándok már nincs egyedül, társakkal megy fel a szent városba, tehát többen együtt énekelnek, és egyre lelkesebben, ahogy közelednek a szent hely felé. De hallhatunk ujjongó zsoltárt is, amikor megemlékeznek arról, hogyan szabadította ki Isten az Ő népét. De voltak másféle szabadítások is, például Dávidé,  és még egy tucatnyi emberé, akik vele voltak, és mégis micsoda ujjongással tudnak Istennek énekelni. És hallunk zsoltárt, amelynek szövege mentén jegyzetek olvashatók, talán az éneklés módjára nézve. És vannak fokozó zsoltárok, például, a 103. zsoltár: Áldjad én lelkem az Urat - így kezdődik, és egészen addig emelkedik a zsoltár, mígnem kimondja: minden lélek dicsérje az Urat! Mindenki. Azok is, akik a templomban vannak, azok is, akik a világegyetem templomában vannak, azok is, akik nem gondolnak az Úrr –, minden teremtmény dicsérje az Urat. Hány síp, hány regiszter kell ahhoz, hogy mindez megszólaljon? Nem tudom, ma hogyan fog végbemenni az orgona bemutatója. Általában úgy szokták kezdeni, hogy megmutatnak egy-egy regisztert, külön-külön, egyesével a hangjait. Ahogy az első zsoltár szól: boldog ember... Hogy mondja a zsoltáros? Boldog ember az, aki nem jár a hitlenek tanácsán, nem áll meg a bűnösök útján, a csúfolók székébe nem ül. Mintha, Arany Jánossal mondaná: egy, csak egy legény van talpon a vidéken... Nincsen senki más. Csak hitetlenek vannak, csak bűnösök vannak, csak gonoszok vannak – róluk többes számban szól. Boldog ember az –  íme, a nagy keresztyén életlecke –, aki, ha egyedül is van, és nincsen senkije sem, akkor is boldog. Mert a boldogság nem abban van, hogy sokan egyetértenének velem. A boldogság nem abban van, hogy mindenki mellém állt. A boldogság nem abban van, hogy beleilleszkedtem egy nagy sodrásba, és aztán rettentő nagy hangerővel mondom ugyanazt, mint a többiek. Karl Barth, a 20. század teológusa mondta: hiába nagy a hangerő, ha hamis a hang. Az a boldog ember, aki Istenben bízik, Isten törvényében gyönyörködik, Isten tanácsát kutatja éjjel és nappal. És ha nincs vele senki, akkor is boldog ember, mert ő Istennél van.

Sőt, még boldogabb is, mert úgy ér véget a Zsoltárok Könyve, hogy már nem önmagáról beszél az ember, nem önmagát állítja oda bizonyságul mások elé, hanem azt mondja: minden lélek dicsérje az Urat, dicsérjétek az Urat! Egybeolvad a két kívánság, a két felszólítás, és a hívő emberek óhaja egyetemes lesz: minden lélek dicsérje az Urat! Bárha minden lélek dicsérné az Urat! Bárha az egész embervilág csodálatos hangszerré lenne, és minden hangon, minden regiszterben, minden szólamban Isten dicsőségére emelkedne fel minden szív! És micsoda prófétai bátorság ez a zsoltáros részéről, amikor azt mondja: dicsérjétek az Urat! Nem azt mondja, amivel magányában önmagát buzdítja: dicsérjed én lelkem az Urat, áldjad én lelkem az Urat, magasztald én lelkem az Urat, tegyél róla én ajkam bizonyságot! –, hanem most bátran azt mondja: ti mind dicsérjétek az Urat, ti mindannyian. Sőt, mindenki dicsérje az Urat. Ez prófétai bátorság. Valami olyasmit mond ki a zsoltáros, amit aztán majd a Mennyei Jelenések Könyvében olvasunk, látunk, és életünk ritka-ritka emelkedett pillanataiban – azt hiszem – hallunk is, ami azon a mennyei istentiszteleten történik, amit a pathmoszi látnok, János látott és hallott történni, ott a mennyei dicsőség trónja körül. Azt látta, hogy minden népből, nyelvből, ágazatból ott voltak mindenek, és dicsőítették a Bárányt, és dicsőítették a trónon ülőt, és dicsőítették az örökkévaló Istent. Ki a boldog ember? Aki Istenben gyökerezteti életét. És ha nincs más hang e világban, akkor egymagában is éneket énekel a boldog ember az ő Istenének. De mikor boldog igazán a boldog ember? Amikor sokakat lát maga körül, lelki szemeivel pedig az egész univerzumot látja, átérzi minden ember hangját, és fölkiált és hangja eljut a szívekhez: Dicsérjétek az Urat!  Minden lélek summája az orgona. S ki játszik rajta jól? A boldog ember, aki keresi az Urat, gyönyörködik az Úr törvényében, elméjét szüntelenül azon forgatja, életét az Isten ígéreteiben gyökerezteti, és megváltó Krisztusát boldog hálaadással magához öleli. Íme, ez a boldog ember, az ilyen jár az Isten útján, és ő fogja majd sokakkal együtt énekelni az Úr dicsőségének énekét.

Ámen