Dicsérjétek az Urat

Miközben megköszönöm a szabadkai testvéreknek a meghívását erre a szép jubileumra, hadd tolmácsoljam a Magyar Református Egyház minden közösségének testvéri köszöntését, akik most otthonaikban ezen az órán csendes imádságban hálaadásra emelik a szívüket. Édesapai ágon, ahogy mondjuk, délvidéki származású vagyok. Hazajárva a rokonokhoz, először ott láttam, hogy ha valakit születésnapon köszöntöttek, ahány esztendős volt éppen, azt a zsoltárt olvasták fel neki. A 150. évfordulóját ünneplő szabadkai református gyülekezetnek a 150. zsoltárt hoztam áldásul. (Azt nem tudom, hogy a 200. jubileumon hányadik zsoltárt fogja olvasni a majdani igehirdető.) De nem csak szokás jogán, hanem másért is fontos ez a zsoltár. Ez a Zsoltárok Könyvének a befejezése. Ez a summa: dicsérjétek az Urat! Ez a boldog élet summája: dicsérni az Urat. Hadd kérdezzelek meg benneteket ennek a zsoltárnak a fényében, mi több, a zsoltár felhatalmazásával: ha most ebben a szent órában össze kellene foglalnod az életedet, mondhatnál-e vajon boldogabbat, teljesebbet, mint hogy ezt: az én életem summája ez: dicsérem az Urat!? Dicsérem az Urat, mindenért, a megtartatásért, az új kezdetekért, a vigasztalásokért a próbatételekért és a nehézségekért, de legfőképpen azért, mert boldog életcélt adott nekem Krisztusban. Dicsérem az Urat! 

És éppen ezért, másodjára, arról is szólnom kell – remélve, hogy az ittlévő más felekezethez tartozó testvérek nem fogják zokon venni –, ez egy református zsoltár. A mi református életünk középpontjában ez a mondat áll: Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség! Természetesen, nem kívánom a római katolikus testvéreknek a csodálatos hitigazságait és hitük mélységeit kisebbíteni, sem az evangélikusokét, sem a baptistákét, de mikor ezt a zsoltárt olvasom: ez az én zsoltárom. És ezt kell mondania minden református embernek itt, a szabadkai református gyülekezetben is: dicsérjétek az Urat. S igen, ha bajban vagyunk, mellénk állnak az evangélikus testvérek, átkarolnak bennünket: ne aggódj, erős vár a mi Istenünk. És ha nem jön ki a szívünkből spontán az úr dicsőítése, mellénk állnak a római katolikus testvérek, és passzív szerkezetben azt mondják: dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! S ezt itt, Szabadkán boldog szívvel elmondhatjuk, mert itt a magyar református keresztyének sosem voltak egyedül, ebben a kis fecskefészek gyülekezetben. 100 néhány évvel ezelőtt csak maroknyian voltak, és az, hogy növekedhettek, a többieknek is köszönhető, akik elfogadják, hogy ilyenek a reformátusok. Amikor először jártam itt, ebben a kis szabadkai templomban, azt mondtam, én ismerek egy ilyen templomot. Azt a templomot, ahol én kezdtem Budapesten lelkészi szolgálatomat, Kőbányán, a dzsumbujban. Ott is az történt, hogy a városrendezés okán elbontották a régi hajlékot, nagy panelházakat építettek, és azt mondták: vegyen telket magának az egyház, aztán építsen rá templomot. Találtunk egy borbélyműhelyt, megvettük, és a borbélyműhelyből templomot építettünk. Ne vegye hát senki zokon, ha a magam példáján mondom, ez itt fecskefészek-gyülekezet. Kis fecskefészek magyar közösség itt, Szerbiában. Mennyit kell imádkozni, hányszor kell letérdelni, hogy jaj, le ne verjék azt a fecskefészket, hogy megmaradjon, hogy élhessünk, hogy legyen talpalatnyi földünk, hogy legyen szent hajlékunk, ahol elmondhatjuk a zsoltárral: dicsérjétek az Urat az ő szent helyén! Itt dicsérjük mi őt hatalmának boltozatán. Micsoda kép ez! A világegyetem Isten hatalmának boltozata. Isten az egész univerzumot átfogja, emberi szemmel nem látható, ésszel fel nem fogható valóságban! De számunkra itt van az Ő szent helye, itt, a magunk sorsában, közösségében, itt, ebben a templomocskában. És ha itt dicséred Őt, az egész univerzumban dicséred! Mindenütt ott van az Isten dicsősége. Itt is.

Mai hálaadásunk meg egy feladatot ad nekünk. A keresztyén ember akkor boldog, és akkor tudja besummázni az életét Isten dicsőítésével, ha felgyúl benne a szent elkötelezés hálaadásra. Hála az áldásokért, a kegyelmekért, a hűségéért és megtartatásért. Ez pedig azt jelenti, hogy az a boldog ember, aki Isten jó életrendjén gondolkodik éjjel és nappal, aki messze elkerüli a gonoszokat, akinek nincsen köze a hitetlenek megfontolásaihoz, aki nem ül a csúfolók székébe (1.Zsoltár). Az a boldog ember, akinek hálaadásban terem az élete. Azt mondja az első zsoltár, hogy a boldog ember olyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét. És ehhez hozzáteszem, Ezékiel próféta látomását (Ezékiel 47), amely az újjáépített templomról beszél, és azt mondja, hogy forrás fakad a templom küszöbe, a vize kiömlik a világba, folyóvá mélyül, és annak a két partján mindenféle fa nő, és gyümölcsük, sőt a levelük is gyógyításra való. És az a folyam beleömlik a Holttengerbe is és meggyógyítja a vizét. A próféta nem valami természeti jelenségről beszél, hanem az Isten gyermekeinek a küldetéséről. A templomból fakad fel a forrás, onnan árad ki a világba, és meggyógyítja a világot. Ez csak akkor lehetséges, ha áthatja a szívünket az éetünk igazi summája: dicsérjétek az Urat!

 Hogyan dicsérjem az Urat? A hálaadás gyümölcseivel. A gyógyításnak a gyümölcseivel, a hűségnek a gyümölcseivel, a szeretetnek a gyümölcseivel, az irgalmasságnak a gyümölcseivel, az emberségnek a gyümölcseivel! Ezekkel dicsérjétek az Urat. De még nem szólta, róla, hogy a zsoltár utolsó verse még ennél is többre kötelez bennünket. Azt mondja: minden lélek dicsérje az Urat. Ez a zsoltárvers a 103. zsoltárnak a megfordítása, amit sokszor olvassuk, legtöbbször úrvacsora után, hálaadásként. A 103. zsoltár így kezdődik: áldjad én lelkem az Urat, aztán fokozódik: áldja az Urat minden teremtménye, angyalok sokasága, minden áldja az Urat, majd úgy ér véget, ahogy kezdődött: áldjad én lelkem az Urat. Magából indul a zsoltáros, aztán kinyitja az egész világegyetemet és bevonja Isten magasztalásába, majd végül, még egyszer személyesen szól: áldjad én lelkem az Urat. Ezzel azt is jelzi, hogy ha már az angyalok sem áldják Istent, ha a csillagvilág sem áldja Őt, és ha már a teremtett embervilágban sem áldja senki Istent, ha már Szabadkán sem áldja Őt senki, már a szabadkai református gyülekezetben sem áldják Őt, akkor ő egyedül, vagyis én, akár egyedül is csak ezt tudom mondani: áldjad én lelkem az Urat. A 150. zsoltár viszont pedig azt mondja: minden lélek dicsérje az Urat! Nos, most a jubileumunkban, amikor Istent magasztaljuk azért, mert mindeddig magához engedett bennünket szent hajlékába, letörölte könnyeinket, mert bekötözte szívünk sebeit, mert erőket adott, mert megmutatta a jó élet rendjét, mert Lelke által tudtunkra adta, hogy öröklétre megpecsétel és szent szövetségébe felvett, vajon mi mást mondhatunk, mint azt, hogy boldog emberek vagyunk! Hát dicsérjétek az Urat! És dicsérem és áldom az Urat! A hálaadásban vett feladat pedig az, hogy még jobban kinyissuk a kaput, még többeket bevonjunk Isten dicsőítésébe. A keresztyén ember nem tartja meg magának boldogságát, hanem megosztja, továbbadja, átadja. Mint ahogy a szeretet sem él, ha csak magamat szeretem. A szeretet akkor él, ha megosztom. És a dicséret sem hal el, ha megosztom, hanem növekszik, és erősödik. 

Ünneplő Gyülekezet! A zsoltár közepét nem olvastam fel, mert egy nagy szimfonikus zenekar összes hangszerét kellett volna itt végig sorolnom: citerát, hegedűt, hárfát, pengető szerszámot. De azért sem olvastam fel, mert a régi latin mondás szerint háborúban hallgatnak a múzsák. Ha a férfiak kezében fegyver van, és nem hegedű és hárfa, akkor nem szól a hegedű és nem peng a hárfa. Ha az emberek az öklüket emelik a másik ellen, akkor abba a kézbe nem lehet Istent magasztaló hangszert venni. Ha a világban átkozódások röpködnek, akkor nem lehet azzal egyidejűleg áldást és dicséretet mondani, ahogy ezt Jakab apostol leveléből megtanultuk. Hadd buzdítsak és kérjek mindenkit most is forró és buzgó imádságra a békéért. Hogy a kardokból legyenek kaszák és kapák! Hogy az átkokra felemelt öklök nyíljanak áldó kezekké. Hogy legyen békénk. Mert sokat szenvedtünk. Végigszenvedtük az egész 20. századot, a világháborúkat, ország-szakadásokat, polgárháborúkat, szaggattatásokat, elűzettetéseket, hontalanságokat. Könyörögjünk Isten békességéért, mert háborúban nem szól a hárfa, háborúban nem peng a lant, háborúban csak uszító jelszavak hangzanak, és nem hallatszik ez a szó: dicsérjétek az Urat. És háborúban nincsenek boldog emberek. Imádkozzunk, mert – ahogy Augustinus egyházatya tanította – a háborút könnyű elkezdeni, de rettenetesen nehéz befejezni. Imádkozzunk szülőföldünk békességéért, országunk békességéért, a magyarok békességért itt, és Szerbia békességéért, Magyarország békességéért, Európa békességéért, hogy ezek a gyerekek, akik itt hangszerekkel ülnek, gitárral, hegedűvel, soha meg ne érjék, hogy ezek helyett gyilkoló eszközöket kelljen kezükbe venniük. Gyertek hát, míg az Úr kapui nyitva állnak, hogy dicsősége égboltozata alatt dicsérjük Őt, itt, ezen a szent helyen, a boldog magyar reformátusok körében. Dicsérjétek az Urat!

Ámen