Diakóniai nap

Azért olvastam fel három különböző szakaszt az Apostolok Cselekedeteiből, mert így egybe olvasva értjük meg a nagy titkot, mely nemcsak régiek, az első keresztyének titka, akik kapcsán sokszor nosztalgia tölti el a szívünket, hogy na hát milyen könnyű volt az apostoloknak, ők látták Jézust, nekik telt meg a hálót halakkal, és ott voltak a feltámadáskor is, nekik könnyű volt. Bezzeg mi! Nekünk normatívát kell számolnunk, ügyet intézünk, egy többé-kevésbé közönyös, máskor ellenséges társadalomban! De Lukács nem azért írta meg az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyvet, hogy aki olvasta, nosztalgiával gondoljon vissza, és csak sóhajtozzon, hogy milyen könnyű volt Péternek, Jánosnak. A titok a miénk is. Ráadásul, nem volt könnyű a régieknek. Megverték, letartóztatták, aztán üldözték őket. De mondom még egyszer, nem ezért mondja el mindezeket Lukács, hogy fellobbanna bennünk a nosztalgikus hangulatot! A keresztyénség ugyanis nem ábrándozás, hogy milyen szép dolgok voltak régen. A keresztyénség Isten Szentlelke erejében él. Azt olvastam először, hogy az apostolok nagy erővel hirdették Krisztus feltámadását, és nagy kegyelem volt mindannyiukkal. Ha ezt a részt tovább olvassuk, látjuk ez nem azt jelenti, hogy csak az apostolokon volt nagy kegyelem, hanem az egész gyülekezetre kiáradt a Lélek. Így folytatódik: az apostolok nagy erővel hirdették az Úr Jézus Krisztus feltámadását, nagy kegyelem volt mindannyiójukon, mert egy szűkölködő sem volt közöttük. És ez az egész gyülekezetre vonatkozik.

Aztán azt hallottuk, hogy nem mindenkinek tetszett ez a nagy erővel való evangélium- hirdetés. Sőt, a Jézus neve sem tetszett, még kevésbé az, hogy ez a Jézus feltámadt, vagyis a valóság egy számunkra, magunktól el nem érhető, meg nem ragadható dimenzióját nyitotta meg. Mindezt el akarják hallgattatni. Behívatják az apostolokat, kihallgatják és fenyegetik őket. Gamáliel ugyan bölcsen azt tanácsolja, hogy nem tanácsos Isten útjába állni, és ha Péterék forgolódása csupán emberi dolog, úgyse lesz belőle semmi, ha viszont Istentől van, úgyse tudják feltartóztatni; ennek ellenére fenyegetésekkel kísérve megverik őket. Aztán azt olvassuk, hogy ők újra boldogan hirdették a feltámadást. De itt van egy nagyon fontos mondat, és erről szeretnék majd néhány szót szólni. Mikor fenyegetik őket, így válaszolnak: inkább Istennek kell engedni, mint embereknek. De tovább is olvastam a történetet, és ez a mi mai napunkat megnevezésében is érinti. Panasz támadt a gyülekezetben a görög zsidók körében, akik panaszkodni kezdtek a jeruzsálemi (mondjuk: őshonos) keresztyénekre, hogy az ő özvegyasszonyaikat nem engedik szolgálni.  Én azért imádkozom, hogy Isten úgy áldja meg egyházunkat, hogy egyszer azért legyen panaszkodás, hogy valaki nem engedi a másikat szolgálni. Ezt két okból lenne nagy áldás. Mi sokan voltunk testvérek, és bőven volt mindig kerti munka, amit én nagyon szerettem. A szüleim kiosztották a feladatot, bele is vetettük magunkat. De azért volt másféle tennivaló is.  Például, el kellett menni tejért menni, és mire visszaértem, az öcséim már elvégezték a teendőket a kertben, én meg panaszkodtam, hogy nem kaptam tisztes munkát. Talán értjük már Lukács első megjegyzését: az apostolok nagy erővel hirdették az evangéliumot, és nagy kegyelem volt mindenkin. Nagy kegyelem, amikor az ember szívében az a méltatlankodás tolul fel, hogy nem fér oda a munkához! Itt az özvegyasszonyokat nem engedték oda a munkához.  Pál a Timotheushoz írt levelében olvasunk néhány szót erről a régi, mára feledett tisztségről. Az apostol arra utasítja Timotheust, hogy vigyázzon az özvegyasszonyok kijelölésével. Ne vegyen fel mindenkit a listára. Még életkort is mond, de leginkább arra utal, hogy az nem méltó erre a szolgálatra, akinek sok-sok otthon teendője van, mert nem tud teljesen beállni a szolgálatba. Az özvegyasszonyság épp olyan tisztség volt, mint a presbiterség. Szent szolgálat volt. Megvoltak a szabályai, hogy kik lehetnek az özvegyek. Ők végezték a házi szolgálatot, ők gondozták a betegeket, ők osztották szét a javakat, ők voltak a segítők. Szent szolgálat volt. A forrása pedig abban volt, hogy az apostolok nagy erővel hirdették Jézus feltámadását. Jézus feltámadásának erejéből tört fel a szolgálatra való készség olyan eltökéltséggel, hogy viszály támadt a gyülekezetben. Azért is imádkozom hát, hogy egyszer berohanjon a presbiteri gyűlésre 15 asszony, és verjék az asztalt, hogy szeretnének beteget látogatni, szeretnének segíteni, szolgálni, de a tiszteletes úr meg a presbiterek elvégzik előttük. Tessék nekünk munkát adni!  Milyen megragadó pillanat ez. A készsége pedig –  mondom még egyszer – az evangélium erejében gyökerezik, mert akiket a Krisztus evangéliuma megragad és átalakít, azok egy nagyon egyszerű életszabálynak engednek vagy engedelmeskednek, ők mindent hálából tesznek. Tehát nem azért, mert tetszést akarnak aratni. S még egy gyerekkori példát hadd hozzak. Volt otthoni munka, amit nagyon szívesen csináltam, de volt, amit nem. Pontossbban szólva: otthon nem szívesen, a szomszédnál viszont nagyon szívesen. Átmásztam a kerítésen is a szomszéd bácsihoz, hogy segítsek valamit.  például krumplit szedett fel, és tartottam a zsákot. Igen, a szomszéd bácsi nem csak annyit mondott a végén, hogy jól van, kisfiam, hanem nagyon-nagyon megdicsért. Érdemért, kitüntetésért, önbecsülését szívesen dolgozik az ember. De ez elkopik, kiüresedik, semmivé lesz. Mi, keresztyének nem ezért fáradozunk. Mi hálából fáradozunk. Hálából azért, hogy meghallhattuk az evangéliumot, hogy Isten megnyitotta előttünk azt, amit ember nem nyithat meg.  A keresztyén ember hálából fáradozik. Itt is hálálkodni akaró öregasszonyok keresik a munkát. Ha van köztünk orvos, ő tudja jól, hogy a gyógyult és hálálkodó pacienst nem lehet lerázni. Van egy orvos ismerősöm, ő folyton menekül a meggyógyított betegek elől. Doktor úr, mondja neki valaki, hoztam egy varrott párnát. Jaj, Bözsi néni, ne hozzon, már százat hozott! Doktor úr, fogadja el, olyan hálás vagyok, hogy meggyógyított! A hálás ember olyan, hogy kidobod az ajtón, visszajön az ablakon. Ez a keresztyén élet legerősebb, legmélyebb motívuma: kifejezni a hálánkat Istennek, Aki Krisztus által megszabadított bennünket.

S mint jeleztem, még röviden szeretnék Péterék szaváról: inkább Istennek kell engedelmeskedni, mint embereknek. Ez elsőre afféle kurucos mondat. Markáns és erős megfogalmazás. És nem is mondhatja akárki, még ha sokszor, sok helyütt mondják is. Mi, keresztyének is nagyon szeretjük idézni. Megyünk a miniszterhez tárgyalni, nem lesz könnyű beszélgetés, én úgy készültem, hogy mindegy, mit fog mondani a miniszter, én már beírtam a szívembe: inkább Istennek, mintsem a miniszternek! De aztán rájövök, hogy hiszen nem is azért mentem én oda, hogy engedelmeskedjem, hanem hogy kérjek. Nem mondhatjuk hát mindegyre, és nem is mondhatja mindenki. Ki az, aki mondhatja? Azok, akik a Jézus Krisztus feltámadásának a jó hírét befogadták, akik odaszentelték az egész életüket Istennek, tehát akik már engedelmeskednek Istennek. Péternek nem akkor kellett döntenie, amikor rászóltak, hogy hallgasson!  Ő már döntött. Nem ott kezdődött el számára az engedelmesség nagy drámája és kockáztatása! Ő már rég engedelmeskedik Istennek. De nem engedi, hogy letérítsék a Jézus útjáról. Nem engedi, hogy kivegyék abból az életrendből, amelybe ő hálából, boldog emberként beleállt.  Nem engedi, hogy boldogtalan emberré tegyék. Mert aki megízlelte a mennyei erőt, az eljövendő világ csodálatos hatalmát, és ebben boldog emberré lett, ha enged az efféle szónak, az ugyan nyerhet pillanatnyi könnyebbséget nyer, de kivette magát abból azerőtérből, ahol érvényesen boldog ember.

Péter és az apostolok boldog emberek, mert Isten áldása van rajtuk, és általuk mindenkin. És ők újra és újra jelzik a boldogságuk forrását is. Ezért mondják: inkább Istennek kell engedelmeskedni, mintsem embereknek. Ha boldog emberek vagytok, nem nehéz ezt nehéz helyzetben mondani. Ha még csak kopogtat a szíveteken a drága evangélium, fogadjátok be, és ízleljétek meg, milyen megkérdőjelezhetetlen az Isten ereje. Elmondom hát még egyszer az álmomat: kívánnám, hogy a mi egyházunkban ki-ki hálából szolgáljon, én halljuk csak: a testvérek nem engedik egymást a munkához. Ha ezt panaszként halljuk, akkor az Úr Jézus szavával fogunk válaszolni: az aratni való sok, a munkás kevés.

Ámen