Dextera Domini

Virágvasárnap egyik zsoltárából olvastam egy részletet. Ha tovább olvassuk a zsoltárt, hamar megtaláljuk azt a szakaszt, amit virágvasárnap énekelt az ujjongó tömeg Jézus Krisztusnak: „Áldott, aki jő az Úrnak nevében!” (Zsolt 118, 26; Máté 21,9) Virágvasárnap nyilván nemcsak ezt az egy mondatot, a hozsannát ragadták ki a zsoltárból, hanem az egészet énekelték. (Tudjuk, ha az evangélisták egy-egy motívumot megadnak, azzal az egészet jelzik. Ahogy sokszor egy-egy régi ének szövege fölött oda van írva: ennek vagy annak a nótájára. De mi is így teszünk sokszor: beszélgetés közben egy verssort, vagy csak egy szót idézünk, és mindenki tudja, hogy az egészet kell belefoglalni.) Tehát virágvasárnap zsoltára ez. Viszont most azért metszettem ki a közepét, és azért nem hozom most ide azt, amire az evangélisták utalnak, mert amíg mi virágvasárnapig eljutunk, addig még meg kell hallgatnunk Dávid királyt is. Úgyhogy most szokásomtól eltérően, politikai prédikációt mondok. Nem szoktam, de ha már egy templomban orgona van, és ilyen gyönyörűen szól, akkor talán én is megkockáztathatok egy politikai prédikációt.

Alasdair McIntyre skót filozófus, marxizmusból keresztyénné megtérő, több mint 30 esztendeje megjelentetett egy nagy munkát, melynek címe magyarra fordítva: Az erény nyomában (vagy még inkább: Az erény után). Ebben a mi korunkat vizsgálja, és azt a talányos kérdést elemezgeti, amibe naponként beleütközünk: hová tűnt a jó a cselekvésünkből? Hová tűnt a jó a megfontolásainkból? Hová tűnt az erény? Az erény nyomába kell erednünk, s kérdezünk kell: hova veszett el az erény, a jó? Amúgy a mai világ tagoltságában mindenki tud egy rész-mozzanatot. A gazdasági szakember tudja, hogyan kell a profitot növelni, a környezetvédő tudja, hogyan kell feltartóztatni a gazdasági szakembert úgy, hogy az növelni tudja a profitot, ám megmaradjon a környezet is. A politikus tudja, hogyan kell egy választást megnyerni, a szakpolitikus tudja, hogyan kell törvényeket hozni, a pedagógus tudja, hogyan kell tanítani, a pszichológus meg tudja, hogyan kell kigyógyítani a gyerekeket a rossz pedagógiából. Mindenki tudja a maga dolgát. De hol van az a közös rendező megfontolás, ami még az antikokat, aztán Augustinust és Szent Benedeket, Aquinói Tamás, Luthert és Kálvint áthatotta. Hol a jó? Ezt olykor nevezzük közjónak is, de leginkább legfőbb jónak (summum bonum) kellene nevezni. Hová tűnt a jó? A skót filozófus aztán azzal fejezi be hosszú elmélkedését, hogy megállapítja a mi korunknak ráadásul az a rettenete – és már itt is vagyunk a zsoltárnál! –, hogy miközben a 3-4. században az összeomló Római Birodalom felsorakozott a limesekre, és próbált felkészülni a barbárok érkezésére, hogy valamiképpen tartóztassa őket, addig ma, itt és most, a barbárok már itt vannak, és belülről irányítanak bennünket, – már eltűnt a jó. Aztán a filozófus arról jövendöl, hogy majd jönnie kell egy új Szent Benedeknek – más formában, egészen más módon –, hogy az eltűnő szép és jó világ maradékát összegyűjtse, megőrizze, megmentse és továbbadja jobb koroknak.

Azt mondja a zsoltáros, aki Dávid (mert bár nincs ott a neve a zsoltár feliratában, mégis Kálvinnal együtt bátran mondom, hogy ez Dávid zsoltára), azt mondja tehát Dávid, hogy: körülvettek engem. Tehát a zsoltár előszöris: circumdederunt. Körülvett az ellenség. Megostromoltak, ledöntöttek, újra körülvettek, megtapostak, – de az Úr megszabadított. Aztán van benne egy fokozás; azt mondja Dávid, és azért ő, mert ez a királynak a zsoltára: jobb az Úrban bízni! Vagyis, mintha az mondaná: nem bízom a főemberekben. Nem bízom a hatalmasokban, nem bízom a mellüket döngetőkben, nem bízom az erősekben, nem bízom emberben! Jobb az Úrban bízni. Így fordítanám ezt Bernardussal: jó az Úrban bízni, – csak az Úrban jó bízni! Minden tapasztalat, minden sorsforduló, minden történet, minden lesüllyedésünk és felemeltetésünk azt üzeni: az Úrban bízzatok!

Így jutunk el az idézett szakaszhoz, a circumdederunt és a vallomás után. Azt mondja Dávid: Erősségem és énekem az Úr, ő lett nekem szabadulásul, vigasságnak és szabadulásnak szava van az igazak sátoraiban: az Úrnak jobb keze hatalmasan cselekedett! az Úr jobb keze felmagasztaltatott, az Úr jobb keze hatalmasan cselekedett! Ez már egy fúga! Egyik szólam kapcsolódik be a másikba, egyik szív kapcsolódik a másikhoz, egyik sorsélményből következik a másik, és mindegyikben azt halljuk: az Úr jobbja hatalmasan cselekedett.

S íme, ott vagyunk az erénynél! Engedtessék meg, szójátékot kell mondanom. Így fordította ezt régen Jeromos latinra: dextera Domini fecit virtutem! A virtus szó erőt jelent, ahogy a görögök ezt úgy fordították: az Úr ἐποίησεν δύναμιν - dynamist cselekedett. Ha a görögök felé indulunk, abból inkább filozófia lesz, ha azt nézzük, mit jelent a dynamis. Fecit virtutem, fordítja Jeromos. Virtus: erő! Csakhogy a régi latinok az erényt is ezzel a szóval fejezték ki. Virtus: erény! Hatalmasat cselekedett az Úr, megmutatta erejét, szó szerint így kell a héberből fordítani. Ez az Úr erénye, toldjuk meg a latin szóval, ez az úr erénye: a szabadítás. Virágvasárnap zsoltárát olvastam. Mi más az Úr erénye, mint hogy elküldi Krisztusát, Aki halálával és feltámadásával letöri a halál bilincseit. Halálával és feltámadásával meghirdeti és bepecsételi Isten hívását: minden kész van, jertek, béküljetek meg az Istennel. Mert az Isten megbékélt veletek. És mi más ez, mint újbóli ráismerés arra, hogy itt rontottunk el mindent, és itt rontunk el mindent. Mert hiába gyűjtünk erőket és hatalmakat, szervezünk táborokat és sokadalmat, ha ez a virtus, az erények erénye, az igazi isteni erő, a szabadítás ereje nem jelenik meg, akkor csak circumdederunt van. Akkor az ellenség, a halál kötelei, az elveszés, a süllyedés, az örvény erői hatnak. Milyen boldogan énekeli Dávid: nem halok meg, hanem élek! Mert körülvettségében is látja, hogy aláhajol az Úr, és az Úr jobbja hatalmasat cselekszik, és kimenti őt. 

De ezt a szót, hogy virtus másként is lehet fordítani. A középkori kommentárok nyomán, így is lehet fordítani, hogy: csoda. És itt van a különbség a között, amit mi tudunk, amit mi keresünk, amire buzdítjuk a felelősöket, a hatalmasokat, a nagyokat, a dávidokat, a táborba vonulókat, hogy a harci sátrukban ne szóljon és ne zengjen más, csak az igazság szava! Hogy ne kelljen úgy tenniük, mint Rákóczi György fejedelemnek - mondja egy korabeli prédikátor -, hogy mikor bement a hadi sátrába, nekitámaszkodott a sátorrúdnak, és kiimádkozta magát barátai kezéből. Nem mindig segítenek a barátok. De aki beleimádkozza magát az Úr kezébe, az tudja az Úr keze hatalmasan cselekedett. Az Úr keze a virtus, az erény, a jó, a dextera! De, mint mondtam, van egy másik szó is. A virtus azt is jelenti, hogy: csoda.

És ezért virágvasárnapi ez a 118. zsoltár. És ezért nemcsak Dávid zsoltára, nemcsak a király zsoltára, nemcsak a felelősök zsoltára, nemcsak a nyomorúságokból, bajokból megszabadultak zsoltára – hanem mindannyiunk zsoltára. Hatalmasan cselekedett az Úr, csodát cselekedett az Úr. 

A zsoltárokban, a régi héber versszabályok szerint általában minden kétszer ismétlődik, és egyúttal fokozódik. De ez a felkiáltás itt háromszor áll egymás után. Ez egy triptichon, különös, nyomatékos kihangzás. Augustinus így kommentálja, előre bocsátva, hogy amit mi teszünk, csak előképe a nagy szabadításnak: „Felmagasztaltatott az Úr jobbja, mondja a zsoltáros. Miféle felmagasztalás ez? Hatalmas dolog felmagasztalni az alázatost, életre vinni, mégpedig örökéletre vinni a halandót, tökéletességet előhozni a gyengeségből, dicsőséget a megaláztatásból, győzelmet a vereségből, segítséget adni, és kiemelni a bajból, hogy Isten valóságos szabadítása megnyíljon a nyomorultak előtt, és ez a szabadítás ne maradjon rejtve az üldözők előtt. Ezek nagy dolgok. És ti, miért vagytok meglepődve? Hallgasd, ahogy ismétli: az Úr jobbja nagy dolgokat vitt végbe!” És most hadd olvassam tovább latinul, mert nagyon szép: „Non homo se exaltavit, non homo se perfecit, non sibi homo gloriam dedit, non homo vicit, non homo sibi saluti fuit: Dextera Domini fecit virtutem!” Nem ember magasztalja fel magát, nem ember teszi tökéletessé magát, nem ember ad magának dicsőséget, nem ember győz. Nem ember üdvözíti magát. Az Úr jobbja tett hatalmas dolgokat!

Mindez aoristosban van görögül. Megkezdett múltban. Megtette az Úr a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. Boldog az, aki hiányaitól vezérelve, rettenetes és roppant sorspusztító erőktől körülvéve, felismerve, hogy a barbárok nem kívül vannak, hanem már belül és itt akarnak parancsolni és irányítani, boldog tehát, aki mindettől kényszerítve-vezérelve elkezdi keresni a jót, az erényt, az erőt. És még boldogabb az az ember, aki Krisztusra tekintve azt tudja mondani: Isten már megcselekedte a csodát! Krisztus a csoda! Legyen Neki dicsőség most és minden időben.

Ámen