Csurka István temetése

Gyászoló Család! Végtisztességet tevő gyülekezet!

Csurka István egyik, s talán legutolsó nyilatkozatában „lépcsőházi ember”-nek nevezte magát. Szép és őszinte hasonlat ez, mi több: drámai leírás. Engem igen megrendített. Talán azért, mert én is lépcsőházi ember vagyok, talán azért, mert mi magyarok mind lépcsőházi emberek vagyunk:  vita zárulván, harcunk végezvén, a nagyok és hatalmasok termeiből kilépvén, a lépcsőházban jut eszünkbe, hogy mit kellett volna mondani vagy tenni, és belénksajdul, hogy ahonnan kitessékeltek minket, ott már rég eldőltek a dolgok, velünk csak játszottak. A bennfentesek, a hatalmasok már rég leosztották a szerepeket, és a miénk éppen az volt, hogy nem jut eszünkbe a megváltó mondat és mozdulat, - csak az maradt, hogy mondjuk József Attilával: urak között játszottam a bambát.

Amikor ennek felismerése áthat bennünket, harag is támadhat bennünk, ez pedig nagy dühöt lobbanthat, akár forradalmat is támaszthat, sőt az egész világot is megrendítheti. És ennek hangot adhat az író, kristálytiszta, pontos szóval – és hangot adhat a politikus is, mozgosító szóval. De aki ezt teszi megalázott helyzetében, az kockáztat is. Az író azt kockáztatja, hogy azok is megértik, akiknek nem kellene. A politikus pedig azt kockáztatja, hogy azok sem értik meg, akiknek kellene. Csurka István vállalta a kockázatot. És itta a levét annak is, hogy olyanok is megértették írói szavát, akik ezt megtorolhatták – és meg is torolták rajta. És itta a levél annak is, hogy politikai radikalizmusát éppen azok értették a legkevésbé, akik a legtöbbször vállukra kapták.

Most azonban, szeretett gyászoló család, végtisztességtevők, nekünk, akik Csurka István temetésére jöttünk, másformán kell belátnunk, hogy lépcsőházban vagyunk itt is, most is. Az embert kitessékeli a halál az életből; és sokféle szolgája, lakája van a halálnak arra, hogy kisemmizzen minket: betegségek, sors-rontások, vétkek, igazságtalanságok, megaláztatások, kisebb és nagyobb becsapások és árulások, csalások, csalódások.  És csalótársai is vannak a halálnak  – némelyik  írónak, egysmásik politikusnak, amaz papnak, emez barátnak öltözve. Mondhatnám: életünk minden szereplője a halál szolgája! De inkább azt kell mondanom: hacsak nem állunk szent életfolytatással Isten szolgálatába, a mi egész életünk a halál szolgálja, és aztán itt találjuk magunkat e huzatos lépcsőházban, itt, a halál árnyéka völgyében, s itt döbbenünk rá – igen, ha kell, itt Csurka István koporsója mellett! -, hogy lépcsőházi emberek vagyunk mi mind. Mert meghalunk mind. Mert rászed az életünk, és rászed az igazunk is. Bizony, fű a nép – mondja a próféta. Bizony, halálnak halálával halsz – teljesül az Édenkert szankciója. Ez a bűn  átka. Ez a bűn zsoldja. S hiába tolul a szívünkbe végső lázadás, - ennyi jár nekünk az egész elvesztegetett életünkért, éppen ennyi: semmi.

De volt valaki, gyászoló testvéreim, aki mellénk állt ebben a kisemmizettségben. És ártatlan szenvedésével, a sorsunk teljes átélésével, önkéntes halálával, melyet  ő nem érdemelt, örök életet szerzett számunkra,  - és feltámadt a halálból, és most is hív mindannyiunkat egy másfajta életre! És az az élet nem önáltatás, nem a vesztesek dohogó öntömjénezése, hanem igazi isteni diadal. Krisztusról beszélek.  Ha ugyanis, mondja Pál apostol, Krisztussal feltámadtatok, akkor nyilván már meg is haltatok a bűnnek. S akkor – bár még lépcsőházban vagytok, de nem vereségben vagytok, hanem már hitben vagytok. Bár még a halál árnyéka völgyén jártok – de már nem kifelé jöttök (exitus) az életből, hanem befelé tartotok (introitus) az örökéletre, oda ahol a kegyelmes Isten véghetetlen dicsősége vár.

Ezért csak Krisztust kell hallgatni. És én is ezt a feltámadott Krisztust hirdetem nektek. Mert úgy kell élnünk és úgy kell halnunk, hogy sosem keverjük össze azt, ami az örökkévalóra szólít, azzal, amit itt és most, a mulandó életben kell elvégenünk. Úgy kell élnünk és halnunk, hogy nem szakítjuk ketté az örökkévalót és a mulandót – mert ezt nem is tehetjük, főleg nem itt, a létnek és nemlétnek mezsgyéjén. Úgy kell élnünk és halnunk, hogy tudjuk: ha Istent szeretjük, nem leszünk hűtlenek a magunkéhoz, ha Isten országát keressük, nem áruljuk el a földi országot (mert azt csak egy másik földi országért lehetne). És megfordítva, úgy kell élnünk és úgy kell halnunk, hogy tudjuk: minket nem kápráztathat el semmi földi érdem, érdek, ígéret és áltatás, hogy ezekért eltagadjuk Krisztusunkat, s hiába hiteget vagy rémíszt minket a cselédek szava, hogy háromszor is megtagadjuk Krisztust, mi nem a gyáva emberi szívre hallgatunk, hanem Krisztus szeretére. S úgy kell élnünk és halnunk, hogy éppen azáltal szeretjük a földi életben nekünk rendelt sorsot, hogy nem takargatjuk mulandóságunk jegyeit sem.

Gyászoló Gyülekezet! Csurka István lépcsőházi ember volt – vagyis: ember volt. És mi is mind emberek vagyunk. Ezért hirdetem nektek bátran igaz vigasztalásul azt az ember-testvért, mi több, isten-testvért, isten-embert, aki megelőzőtt minket ebben a kisemmizettségben, s előttünk járva kinyitotta már az új élet ajtaját, átlépett annak küszöbén, s megmutatta nekünk, hogy az út, az igazi út nem visszafelé vezet, hanem előre, halálon menvén át. Ő a mi Krisztusunk, őt hirdetem nektek: ő az út, az igazság és élet – senki nem találhat igazságot, csak őbenne, senki nem válthatja ki létét a semmiből, csak őáltala,  senki sem hagyhatja el a mulandó lét e siralmas lépcsőházát és senki sem mehet öröklétre, csak ha átlép azon az ajtón, amit ő nyitott számunra!  Ezért tehát „ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül. Az odafelvalókra ügyeljetek, ne a földiekre. Mert meghaltatok, és életetek el van rejtve a Krisztussal az Istenben. Mikor azán Krisztus, a mi életünk, megjelenik, mi is megjelenünk vele együtt dicsőségben.”
Ámen