Csömöri alapkőletétel

Szinte végigmondhatatlan az örömünk, nem is tudom, hol kezdjem. Ha közvetlen közelről kezdem, itt van mindjárt a lábam mellett a huszárzászló előtt az a kis hely, ahova elhelyezzük ennek a megépítendő gyülekezeti központnak az alapkövét. Akik látták és ismerik a tervet, tudják, milyen szép lesz, és abban a jövendő szépségben benne van a csömöri reformátusoknak minden öröme, ujjongása, – közelebb kerültek álmaik beteljesüléséhez, sok-sok meghallgatott imádság öröme egyesül most itt. Templom fog épülni.

Önmagában is nagy öröm ez. Mert templomot építeni a legdicsőbb és legnagyszerűbb dolog a világon. Ha eltávolodunk magunktól, és máshonnan nézzük ezt a mai délutánt, mondhatom, azért nagy az örömünk, mert Isten megengedte nekünk, hogy itt, Magyarországon templomot építsünk. A világ más helyein templomokat rombolnak, templomokat robbantanak, templomokat gyújtanak reá ünneplő hívőkre. A világ megint más helyein templomokat zárnak be, adnak el alakítanak át profán célra. Milyen különös és mennyire Isten neve dicsőítésére okot adó, fontos tény az, hogy nekünk olyan idő adatott, itt, a mi nemzedékünknek, most, a mi időnkben, hogy templomot építhetünk. Azt énekeltük az imént, hogy az egyháznak Jézus a fundamentuma. Most arról a nagy titokról szeretnék szólni, hogy ki az a Jézus, Aki az egyháznak a fundamentuma. Ki az a Jézus, Aki minden keresztyén életnek meghatározó közepe, kiinduló pontja és boldog megérkezése? A Mennyei Jelenésekről írott könyv rövid részlete igen jól elvezet bennünket ehhez. Már csak azért is, mert tudjuk, hogy minden földi istentiszteletünk valamilyen módon, a maga töredékességében a mennyei istentiszteletet akarja visszatükrözni. A keleti egyházban annak idején Aranyszájú Szent János úgy rendelte, hogy szombat estétől vasárnap délig tartson a liturgia, és ezt éppen a Jelenések Könyvében leírt mennyei istentisztelet mintájára vezette be - beiktatta az időbe az örökkévalót. De gondolhatunk arra is, hogy Erdélyben a reformátusok úgy kezdik az istentiszteletet, hogy közös gyónó imádságot mondanak, Kálvin imádságát, amely így kezdődik: egybegyülekeztünk az üdvözült lelkek és az angyalok társaságában... Igen, minden istentiszteletünk annak a mennyei istentiszteletnek valamiféle töredékes, halvány, egyszerű, emberi visszatükröződése.

Ezen a mennyei istentiszteleten történik az, amit most felolvastam. Azt látja János, a pathmoszi látnok, hogy miközben odahaza az övéi istentiszteletet tartanak, a mennyei istentiszteleten lényegbe vágó dolog történik: a trónuson ülő örök Isten kezében egy könyv van, egy tekercs, kívülről, belülről beírva, hét pecséttel bepecsételve, és szózat hangzik: ki nyitja meg ezt a könyvet? Ki töri fel pecséteit? Ki tárja fel az ember sorsát, az anyaszentegyház jövendőjét? Ki mutatja meg a titkok titkát? Ekkor, mondja János, igen sírtam, mert sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt nem volt senki, aki megnyithatta volna e könyvet, vagy akár csak méltó lett volna, hogy reá tekintsen. Ez a keresztyénség első és igaz szava. Senki. Senki, sem mennyen, sem földön, sem föld alatt nincsen senki, aki méltó volna. Itt, közöttünk sincs senki. Sem én, sem ti, sem sehol nincs senki, aki megnyithatná a titkok titkát. Aztán azt olvassuk ennek a szakasznak a végén, mondja János, láttam és hallottam a királyi szék és a lelkes állatok és a vének körül sok angyalnak szavát. A számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt, sőt hallottam, hogy minden teremtett állat, amely van a mennyben, a földön, a föld alatt, a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondja: a királyi székben ülőnek, a Báránynak áldás, tisztesség, dicsőség, hatalom örökkön örökké. Kérdezhetnénk, hát akkor senki vagy mindenki? Mert ez a keresztyénség másik igaz szava: tízezerszer tízezer és ezerszer ezer, és megszámlálhatatlanul nagy sokaság dicsőíti a bárányt. A senkik magasztalják a mindent! És minden nemzedékben, minden időben, a keresztyénség egész történetében és az egész emberiség történetében ez az út: senki és minden. Mi most még ott vagyunk az első jelenetnél, amikor János nem talál méltóak senkit (magát sem), hogy a könyvet felnyissa, és emiatt keservesen sír. Hát hogyne sírna! Ott áll a mennyei trónus előtt, íme, megnyílnának a tekercsek, és meg lehetne érteni a saját sorsunknak, az életünknek, a jövőnek, az anyaszentegyháznak, az egész emberiségnek, az Isten-ember kapcsolatnak, az egész teremtett világnak a titkait, – és nincsen senki, aki felnyithatná a titkok könyvét. Hát, hogyne sírna!  És ekkor odahajol hozzá egy vén, átkarolja, és azt mondja: ne sírj! Van egy valaki, egyetlen egy! S így vigasztalja Jánost: Íme, győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, a Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és feltörje annak pecséteit. Hát akkor mégis van egy valaki, az oroszlán, a legyőzhetetlen, a hatalmas, a mindenek fölött első, a legerősebb! De azt látja János, hogy előtte egy bárány áll. Ime, az üdvözítés titka. Az oroszlán, aki a mi bárányunk. A legyőzhetetlen, aki érettünk kereszthalált szenvedett. Az egyetlen méltó megnyitni a könyv pecséteit, és feltárni annak titkait! Ez a mi Urunk, Jézus Krisztusunk, Aki meghalt, eltemettetett és harmadnapon feltámadott.   És ezt mondja János, hogy ezen a bárányon ott voltak a sebek helyei; láttam, mondja, mint egy megölöttet. A mi Urunk Jézus Krisztusunk az Ő szenvedésének, kereszthalálának a sebeit önmagán hordozza. És íme, Ő a mi Győztesünk. Ő a győztes, Aki a kereszten vereséget szenvedett. Ő mi diadalmunk, Aki eltemettetett. És íme, élőként áll elő, íme Ő az egyetlen, aki méltó, hogy megnyissa a titkok titkát. A látomás végén pedig halljuk a szinte felfoghatatlan számot: tízezerszer tízezer és ezerszer ezer, végtelen matematikai szám. A megszámlálhatatlan dicséri az egyet!

Az az első és végső megállapításunk az, hogy a senkik csak azért lehet ott mindenkivé, mert az oroszlán érettünk báránnyá lett, mert a mi Urunk Jézus Krisztusunk, a Szentháromság második személye, aki által lett minden, Akire nézve lett minden, Akinek szavára előállott a mindenség, érettünk testet öltött, és amikor ember formájában találtatott alázatos volt mindhalálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ő a mi diadalmunk.

Most, amikor elhelyezzük ennek a megépítendő templomnak az alapkövét és azt mondjuk, hogy az egyháznak a Jézus a fundamentuma, akkor én ezt a Jézus Krisztust hirdetem nektek. Az oroszlánt, Aki bárány. És arra hívlak, hogy álljatok ennek a Báránynak a zászlója alá, mert ez a Bárány gyűjt egybe minket itt a földi istentiszteletre, aztán majd a mennyeire is.  Egész keresztyénségünk úgy kezdődik, ha magunkra nézünk, hogy ki kell mondanunk: nem vagyok méltó. Nem vagyok alkalmas. Mi több, ha fölidézzük csodálatos halfogás jelenetét, minden tanítványok közül az első, Péter, ezt mondja: távozz tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok. De folytatnunk kell a Bárány Krisztus diadalmával, és már értjük miért van ott a trón körül mégis mindenki. A megelevenítő evangélium, az új életre támasztó ige a drága isteni tettet hirdeti: Isten bennünket Krisztusban megváltott! Itt, ebben a megépítendő templomban, itt, ebben az Isten dicsőségére élő közösségben, itt, azok között, akik egykor senkik voltak, de Krisztusban megváltott gyermekekké lettek, itt, azok körében, akik maguk is tudják az isteni dicsőséggel szembesülve, hogy méltatlanok, és mégis, az istentisztelet közösségében áldást, dicsőséget, erőt, hatalmat, méltóságot és tisztességet zengenek a mi Bárányunknak - itt, kívánom tiszta szívemből, mindenkit hasson át ez a boldog látomás. Sírással kezdődik, ujjongással ér véget. Mintha a régi zsoltár teljesedne: amikor Isten megszabadította a mi foglyainkat, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel. Mert aki sírva hozza elő az ő gabonáját magvetésre, örömnek ujjongásával fog aratni (126. Zsoltár). Íme, az első és az utolsó, az alfa és az ómega, az oroszlán, aki bárány, íme, a mi Krisztusunk! Őhozzá hívjon majd benneteket e megépülő templom harangja, és az itt elhangzó igehirdetés, Ő vigasztaljon szomorúságotokban, Ő erősítsen életetek minden óráján, Őbenne találjátok meg az igazi boldogságot, mert rajta kívül nincs másban boldogság.

Ámen