Csodálatos ez

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A mai napra rendelt igében egy vita jelenik meg a szemeink előtt. Ez a vita a templomban folyik, azon a helyen, ahol nem vitának kellene folynia, hanem istentiszteletnek. Fájdalmas, ám látnunk kell, hogy Jézus földi szolgálata idején bekövetkezik az a pillanat, amikor a szent helyen, a templomban, hol nincs helye vitának, csak egyedül Isten dicsőítésének, vitatkozásra kerül sor. Vannak ennek előzményei, nem akarom ezeket részletezni, egy a lényeg: Jézus hatalmát, isteni tekintélyét kérdőjelezik meg: Micsoda hatalomnál fogva cselekszed ezeket? A tanítást, a szabadítást, a gyógyítást, a templom megtisztítását. S Jézus példázatokkal felel. Talán az a legmegrendítőbb példázata Jézusnak, amit felolvastam, a gonosz szőlőmunkások példázata. A többi példázatban mindig van valami kapaszkodó, találunk valami feloldást, kimenekedési lehetőséget, itt azonban Jézus feketén-fehéren beszél. Istenről szól a példázat és az emberről. Istenről, aki az emberre nagy dolgokat bíz, és az emberről, aki fellázad Isten ellen, és Isten dicsőségét is magának akarja. S valóban be kell látnunk, hol másutt is folyhatna le a vita, mint a templomban, ahol minősítetten és különös módon semmi más nem történhetne, semmi másról nem lehetne szó, mint arról, hogy az ember betöltse isteni küldetését.

A példázat szerint egy király szőlőt ültet, bekeríti, présházat épít bele, aztán kiadja munkásoknak, majd amikor eljön a szüret, a megegyezés szerint kéri a neki járó részt. De nem az történik, aminek történnie kellene, vagy szokott, hogy megegyezés szerint megkapja az őt megillető részt, hanem a szőlőmunkások az elküldött követeket – kik ők mások, mint a próféták! – sorozatosan inzultálják, megverik, meggyilkolják, megkövezik, elkergetik. Végül a király a saját fiát küldi, mondván: a fiamat meg fogják becsülni. A szőlőmunkások meglátva a fiút, tanácskozást tartanak, és azt mondják: itt az örökös, öljük meg és miénk lesz az örökség. Megrendítő, mély elfajzottság jelenik itt meg a szemünk előtt, ám az emberre mindenképpen jellemző logika: lehet Isten nélkül élni, sőt, ha Isten nélkül élünk, akkor minden a miénk lesz, ami egyébként Istent illeti. S nemcsak Isten dicsőségéről van már szó, hanem mindarról, ami ebbe a dicsőségbe belefoglaltatik. Ebben bennefoglaltatik a szabadság, bennefoglaltatik az igazságosság, bennefoglaltatik a méltányosság, és az is, hogy az ember embernek testvére, és nem farkasa. Minden benne foglaltatik, mert minden, ami jó Istentől fakad.

A Heidelbergi Káté egyik kérdése azt feszegeti, hogy mit tekintünk jó cselekedetnek? Különös, ám ehhez a példázathoz igazodik a felelet, ahol azt mondja, hogy jócselekedetnek csak azt tekinthetjük, ami Isten törvényével megegyezik, amit maga Isten parancsol, és ami Istent dicsőíti. És semmiképpen sem az, amit az ember gondol, vagy amit az emberi hagyományok előírnak. Mit jelent ez? Minden, ami jó, isteni forrásból fakad. Ebben a példázatban az áll a szemünk előtt, hogy a szőlőmunkások ezt a jót akarják megsemmisíteni. Mert nem csak a gazdát illető járandóságot akarják magukénak, a szőlőt is akarják, noha a szőlőt nem ők telepítették, nem ők vették körbe gyepűvel, a présház sem az övék, a sajtó sem az övék, semmi sem az övék. Mindent mandátumban kaptak.

Ilyen az emberi történelem is, kedves testvérek, s ma március 15-én ennek a példázatnak a fényében is tűnődnünk kell az emberi történelem értelmén. Az ember Istentől mandátumokat kap. Feladatokat, megbízást. Megbízást arra, hogy méltányosan éljen. Megbízást arra, hogy irgalmas és igazságos legyen. Megbízást arra, hogy szeresse embertársát. S ha végigpillantunk az emberi történelmen, azt látjuk, hogy két vonulat keveredik folyamatosan. Egyrészt a hűségesek igyekezete, hogy betöltsék ezt, hogy ennek az isteni parancsnak megfeleljenek, s a maga idejében mindig elvégezzék és megadják Istennek és embernek, ami jár. A másik vonulat semmi mást nem mutat, mint hogy az ember el akarja bitorolni mindezt. A huszadik század és részben a tizenkilencedik század megrendítő története azt mutatja, hogy az ember igyekezett magát elhitetni: ha elvesszük Istentől, nekünk több jut. Ha azt mondjuk, hogy nincs Isten, nagyobb lesz az ember. Ha elvesszük, és nem adjuk meg Istennek méltóságát és dicsőségét, akkor – úgymond – többet tudunk szétosztani. Még azt is mondták: fölszabadulunk. Már a tizennyolcadik században voltak filozófusok, akik akkor csak filozófiai körökben tanították, hogy Istenről letenni, Istent megtagadni annyit jelent: fölszabadítani az embert. De a huszadik század egész rettenetes története azt mutatja, hogy az ember nemhogy emberré lett, hanem állati szintre süllyedt le. Ám a történelemben akár egyéni kezdeményezésből, akár úgy, ahogyan március tizenötödikén látjuk, mindig voltak pillanatok, amikor emberek és emberi közösségek nemet mondtak erre. Ez az amikor szabadságot akarnak, igazságot, és méltányosságot akarnak. Hogy 1848. március 15-ét mennyire hatotta át a bibliai gondolat, azon nyilván a történészek el tudnak vitatkozni, de hogy egy nemzet egy emberként állt ki a nemzet méltósága és szabadsága mellett, az egészen bizonyos.

A forradalmi emlékezés csak a nagy drámai eseményeket tudja megmutatni Ha azonban közelebbről nézzük 1848. március 15-ét és mindazt, ami utána történt szabadságharc során, megrendülünk. Egy nemzet egy akarattal és egy hittel akart emberségre, méltóságra és szabadságra jutni. Isten újra meg újra arra késztet bennünket, engedjünk igazságának. S egészen bizonyos vagyok abban, hogy ez így van ma is Így volt akkor is, amikor Jézus a jeruzsálemi templomban vitatkozott, hiszen ne felejtsük el, a körülötte kirobbant vitát egy nagy szabadságharc emléke idézte föl. Amikor virágvasárnap bevonult Jeruzsálembe, a körülötte állók hozsánnát kiáltottak, pálmaágakat lengettek, s ezek korabeli zászlók voltak, a Makkabeus szabadságharc zászlói. Egy szabadítót üdvözöltek Jézusban, mert szabadok akartak lenni. Méltóságot, igazságot, tisztességet, becsületet akartak. Ma is meg kell kérdeznünk március 15-én: rendben van-e minden? Igazán szabadok vagyunk-e? (Vagy csak szabadosok. Mert ez utóbbiak vagyunk. Mindent lehet. Legfőképpen Isten ellen.) Méltányosak vagyunk-e? Gyakoroljuk-e magunkat az igazságosságban? Igyekszünk-e betölteni a szeretetet? Törekszünk-e arra, hogy amit jónak nevezünk, azt Istenben találjuk meg? És ha jóra igyekszünk, azt úgy tegyük, mint Isten rendelése és parancsa szerint valót.

És legvégül: úgy tesszük-e mindezt, hogy általa és vele Istent dicsőítsük. Ha visszatérünk a példázathoz és annak a kiinduló pontjához, mindent lekerekítve: erről van szó. Természetesen, ahogy mondottam, Isten dicsőítése nemcsak a magasztaló éneket jelenti. Nem csak a buzgó imádságot jelenti. Nem csak az istentiszteletet jelenti. Hanem az élet Isten dicsőítését jelenti. Vajon ma 2006. március 15-én kész-e a szívünk az ünnepen, és kész lesz-e a szívünk holnap, ünneptelen napon, meg holnapután, munkanapon Istent dicsőíteni? Amikor Isten megengedi nekünk, hogy szabadon megünnepeljük március 15-ét, és annak nevezzük, ami volt, ne felejtsük el, ez nem volt mindig így! Ezt az ünnepet a magyar történelem során sokszor eltagadták, átnevezték, sokszor nem lehetett igazán megünnepelni. Én például gimnazista koromban – nagyon jól emlékszem – mindig a debreceni kollégium bezárt kapui mögött töltöttem diáktársaimmal együtt március 15-ét, nehogy kimenjünk Petőfi Sándor szobrát megkoszorúzni. Most el lehet menni. Dee talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez kevés. Ez csak egy külső keret, ez csak egy lehetőség. Az igazi ünnep mindig Istenhez vezet el. Úgy, ahogyan a templomban Jézus bebizonyítja a vitatkozóknak, a firtatóknak, a szorongó, hatalmukat féltőknek, hogy az Isten temploma nem viták, hatalmi firtatások helye, nem az erőpolitika színtere. Ez a hely Isten dicsőségének a helye. De minden élet Isten dicsőségének a helye. Minden életterület Isten dicsőségének a helye. A történelem is. Megannyi ellentmondásával, tragédiájával, rettenetes vonatkozásával, melyektől összeszorul a szívünk, és csak azt kérdezzük, jó felé megy-e az ember? Jó dolgokban tanácskozik-e? Talán sokszor úgy tűnik, elveszés felé halad a történelem. A példázat azonban így fejeződik be: Mint gonoszokat gonoszul elveszti őket, a szőlőt pedig kiadja más munkásoknak, akik beadják majd néki a gyümölcsöt annak idején.

A történelemnek van egy Istentől meghatározott menete. Ez sokszor rejtett, sokszor nem látjuk, sokszor kell olyan szakaszokat végigélnie akár egy-egy nemzedéknek is, hogy ebből az isteni igazságból semmit nem lát. De mint mondottam, a példázat fekete-fehér. Egészen egyértelműen és világosan kimondja: Isten elveszi, és másoknak adja, azoknak, akik készek és hajlandók Őt dicsőíteni, neki élni, parancsait megtartani. S hogy miért lehetünk ebben bizonyosak? Jézus mondja: sosem olvastátok-e az írásokban: amely követ az építők megvetettek, az lett szegeletnek feje, az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeink előtt. A szegeletkő formátlan és alaktalan, de ez zárja be a boltívet. Az összes többi kő vagy tégla szabályos, egyforma. Így lehet építkezni. Ami viszont befogja a záródó boltívet, az nem hasonlít a többihez, az kilóg a sorból, annak nem más az alakja. A pallér kezébe veszi a követ és faragja, aztán fölteszi a falra, s talán egyszer félredobott egy követ, ez semmire se jó. Aztán, amikor bezárul a boltív, az a kő kerül elő, mert az zárja be a boltívet. Az a szegeletkő. Amelyik követ az építők megvetettek, félrevetettek, amelyik semmire se volt jó, amelyik gyengének, erőtelennek, alkalmatlannak tűnt, a gyenge, erőtelen alkalmatlan Jézus Krisztus, az Isten szenvedő szolgája, Ő lesz a szegeletnek fejévé. S majd – mondja Jézus utána a zsoltárverset – csodálatos ez a mi szemeink előtt. Ez az Isten titka.

              Az Isten logikája, az Isten mértéke, az Isten eltervezése, más, mint az emberé. Mi az emberi erő, a hatalom, az ügyesség, és az emberi alkalmasság szerint mérünk. Isten azonban elküldötte Krisztust, akit az építők megvetettek, de a feltámasztott Jézus Krisztust Isten szegeletkővé tette. Ő az, aki számunkra bizonyítja, nem az ember eltervezése, hanem az Isten akarata érvényesül. Adja Isten mindannyiunknak, hogy ezen a mai napon, bárhol is veszünk részt ünnepen, bárhogyan és bármilyen formában is emlékezünk meg a régi hősökről, akik nagyot tettek, igazságért, szabadságért küzdöttek és harcoltak, ontottak vért és áldoztak életet, mi tudjunk úgy megemlékezni, hogy közben szívünket a szabadító Istenhez emeljük, akinek van terve és akarata az emberi történelemben is, s azt is beteljesíti, van terve és akarata velünk is, ezzel a nemzedékkel is, s azt is beteljesíti, és van terve és akarata velünk is, egyen- egyenként, és azt is beteljesíti. Hisszük, hogy úgy, ahogyan Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta, irgalmassággal, örökkévaló hűséggel és szeretettel.
Ámen