Csodálatos

Szeretett testvérek!

Amikor a történetet záró szakaszához érkeztünk (“Az Úrtól lett ez és csodálatos a mi szemeink előtt!” – mondja Jézus), bizonyos vagyok benne, hogy csodálkozás vagy éppen ellenkezés támadt bennünk. Ugyan, mi csodálatos van ebben a ritka, de köznapi esetben, amivel Jézus példálózik.  Pár napja a rádióban egy hosszú riportműsort hallgattam végig, mi egy köznapi esetet mutatott be. Az elhangzott történet szomorú, de  inkább rémületes volt, s nem volt benne semmi csodálnivaló. Talán mindenkivel megesett már, hogy felfogadott egy vállalkozót valami munkára, adott neki előleget, a munkából valamennyi elkészült, aztán a vállalkozó eltűnt. S mi lett a vége? Sem a munka sincs elvégezve, sem a pénz nincs sehol. Nyilatkozott a rádióban jogász, érdekvédő, fogyasztásvédő, kárvallott, és parlamenti képviselő, hogy mit lehetne mégis tenni. Sajnos, mindennapos történet ez. Hát egy ilyen mindennapos történetet mond el Jézus, mely kivételes is, mert végkifejlete tragikus.  Bár ma már azon sem nagyon csodálkozzunk, hiszen mi a körbetartozások világában élünk, az emberek adósságláncon vergődnek, s ennek lehet ilyen tragikus kifejlete, mint amit itt a példázatban olvastunk. Pár napja hallottunk arról, hogy egy adós ember megverte a hitelezőjét, de arról is hallottunk, hogy egy hitelező meggyilkolta az adósát. Igen, ha kimondjuk a szót: adósságlánc, az emberi életnek szörnyű lehetőségét fejezzük ki. Nem csupán azt, hogy a kifizetetlen járandóságot, megfizetetlen adósságok egész láncolata alakul ki, egyik a másikba ér, hanem azt is, hogy ez valóban, mintha láncra verné az embereket: ki adós, az nem szabad. 

S mindjárt azt is meg kell kérdezzük, hogy vajon Jézus azért mondta ezt a példázatot, hogy megerősítsen bennünket abban, amit amúgy is tudunk? Puszta tapasztalatcsere lenne egy-egy példázat elolvasása, meghallgatása?  Azt olvassuk Isten igében, amit magunktól is tudunk? Igen, olykor erre is rászorulunk, testvéreim. De leginkább arra, hogy felfogjuk: az Ige üzenete, Jézus szava az, ami valójában evidens dolgokról szól! 

Jézus példázata mögött egy nagy botrány áll. Mert botrány történt néhány napja. Egy szép tavaszi napon egy galileai zarándok úgy vonult be Jeruzsálembe, mintha király, egész pontosan: mint messiás-király volna. Nagy ribillió, ujjongás, drámai jelvények közepette tette ezt. Bevonulása közben pedig úgy nyilatkozott meg, mint aki inkább próféta. Mert meg sem érkezett Jeruzsálembe, még a kapukon kívül megjövendölte pusztulását és elsiratta. Amikor pedig beérkezve a városba, sem mint király, sem mint próféta, hanem mint pap lépett be a templomba, a szent helyre, és megtisztította.

Óriási hullámokat váltott ki ez a rövid eseménysorozat, mely feltehetően annyit sem tartott, mint a mi istentiszteletünk fog. Mégis, mint ahogy a vízbe dobott kő csak gyűri-gyűri a víz felszínén a hullámgyűrűket, úgy tart majd ennek hullámverése egészen nagycsütörtökig, mikor a virágvasárnapján történteket, meg, ami utána elhangzik, s ami itt is elhangzik, ezt gyűrik össze Jézus ellen halálos váddá. De addig meg kell magyarázni, mi történt ott virágvasárnap, meg kell magyarázni, hogy Jézus miért tisztította meg a templomot. Meg kell magyarázni, hogy az évszázados, jó renden miért akart változtatni.  Miért nem volt jó neki az. Hiszen klappoltak a dolgok, vagy másképp szólva, és ezt most nem véletlenül így: kvadráns volt minden. És akkor jön ez a Jézus, mindent felborít, mindent megváltoztat, mindent megkérdőjelez, aztán régi, homályos prófétai szavakat idéz. Nos, ezt meg kell ezt magyarázni. S Jézus kész is arra, hogy magyarázatot adjon, de sejtjük, hogy ez a magyarázat sokkal több, mint magyarázat. 

Mert mit is kéne voltaképpen Jézusnak megmagyaráznia? Azt, amit tett? Hogy pár napja politikai veszedelmet is felidézve, felborította a jó rendet? Hogy Galileából érkezett zarándokok élén némi zajongás közepette bevonultak Jeruzsálembe? Hát a galileaiak mindig ilyenek voltak! Nagy szólás-mondások voltak róluk Jézus korában, főleg, ha Názáretből érkeztek. Azt a szó járta: jöhet Názáretből valami jó? Ezt  még éppen Jézusra is rámondták egy alkalommal. Ezt kéne Jézusnak megmagyaráznia?

 S nem inkább azt, hogy – ha éppen ennél a példázatnál vagyunk – mi tartozunk Istennek? Mert ugye, ez a példázat a tartozás példázata!? S értjük jól, hogy nem a napilapból kivágott történetet mesél el Jézus, hanem isteni küldetésének lényegéről. Jézus a nagy tartozásról beszél. Tartozunk Istennek. 

S ebből rettenetes történet kerekedik (az egész történelem ez a rettenetes történet!). A próféták, a szentek, az Isten küldöttei mindig ezt kapták: beverték a szájukat, sőt, az egyiket meggyilkolták, a másikat megkövezték, s amikor Isten még többet küldött, akkor azokkal is elbántak. És amikor a Fiát küldte, azzal is elbántak. Ez azt jelenti, hogy az ember, aki egyébként jól tudja, hogy tartozik Istennek, nem viselheti, ha valaki erre őt emlékezteti! Amúgy sem viseljük szívesen, ha kötelességünkre emlékeztetnek. Hogy például, meg kéne csinálni a leckét, kisfiam! Jaj, mekkorát tud akkor tombolni a gyermek, emberi jogaiban van megsértve, és elmegy esetleg a Strassbourg-i bíróságra is. Tehettél volna, édesem, egy kis sót a levesbe, tudod, hogy sós a szám!  . mondja a férj hitvesének. Ezen aztán el lehet veszekedni egy hétig is, lám, a veszekedéshez ürügy is támadt. Haza adhattad volna a fizetésed, mert valamiből meg kell élni, és abból, hogy a haverok a kocsmában lapogatják a hátadat, mikor fizetsz nekik, abból nem lehet megélni. – mondja az asszony az urának. Jaj, micsoda tomboldává lesz egy-egy élet ilyenkor! Egyszóval, nem szereti az ember, ha kötelességére emlékeztetik.

És azért nem szereti ezt az emlékeztetés a legkisebb emberi kapcsolatban sem, mert ez is arra emlékezteti, hogy tulajdonképpen egész létével köteles. A régi latinok sokat fejtegették a religio [vallás] szónak az értelmét, mert ugyanabban vergődtek, mint mi, amikor régi magyar szavakat magyarázunk, melyek gyökerét már nem látjuk. Cicero mindenesetre úgy magyarázza a religio szót, hogy ez azt jelenti, hogy az ember újra meg újra olvas. A re-ligere igéből magyarázza: újra meg újra elolvasni. Mit olvasunk el? – a régit, a régi törvényeket, és megpróbáljuk felidézni az igazságot. És azok a vallásos emberek, akik – mert ezt is jelenti a szó – újra odakötik magukat az igazsághoz. Milyen különös dolog! Kihúzom a fiókot, kiveszem belőle az adóslevelet, és elolvasom, hogy tartozom. Milyen furcsa népek a vallásos emberek! Emlékeztetik magukat, hogy egész létükkel Istennek tartoznak! Egész létünkkel Istennek tartozunk! Nincs ezen mit magyarázni.

 Akkor vajon azt kellett megmagyaráznia Jézusnak, hogy Isten, aki sokáig tűr, és minket is tűrni tanít, ahogy a mai szép énekben énekeltük: Ő titokzatos módon nemcsak a bajainkat, gondjainkat, nyomorúságainkat hordja hanem elhordozza a bűneinket is, merthogy Ő hosszútűrő Isten, - azért mégsem fogja mindétiglen ezt tűrni?! Van-e ezen magyaráznivaló? Hogy eljön az idő, eljön a pillanat, amikor elkerülhetetlenül szembesülünk azzal, hogy még semmit nem törlesztettünk?! S mikor van ez, mikor jön ez a pillanat? Éppen akkor, persze – ahogy Jézus példázata mutatja –, amikor a gyümölcsöt meg kéne adni.  Értjük jól a példázatot, s akik falun nőttek fel, még jobban értik. Ki van adva felesbe a szőlő, erről szól a történet. Egy ember betelepíti a birtokát szőllővel,  sajtót (présházat) épít belé, körbekeríti, majd kiadja bérbe munkára, és egyesség szerint a szüretkor terményben kapja meg a járandóságát. Ezt faluhelyen úgy hívták: feles. Én is jártam felesbe kukoricát kapálni. A termény fele azé lett, aki dolgozott rajta, a másik fele meg a tulajdonosé. Vagyis akkor derül ki, hogy adósok vagyunk, amikor az életünk gyümölcsözőre fordul, s meg kéne adnunk azt, amivel Istennek tartozunk. Olyan szép a Jézus példázata!  Gyümölcsről beszél,  - nem pénzről, nem járandóságról, nem kamatról beszél, hanem gyümölcsről, és ez a Bibliában a legtitokzatosabb dolgok közé tartozik. A középkori teológusok még sokat beszéltek arról, hogy a boldog élet érlelődéssel kezdődik, s az igazi élet mintegy beleérik az istenibe. És ahogyan élvezzük a friss nyári gyümölcsöt, úgy élvezhetjük Istent. De nemcsak a középkoriak mondták. Így mondja ezt a Heidelbergi Káté és a Westminsteri Hitvallás is: mi végre teremtette Isten az embert? Azért, hogy Istenét megismerve, Ővele örökké tartó boldogságban együtt élvén, és Őt élvezvén dicsőítse Őt. – És itt latinul a fruitio szó áll. (A frui gyümölcsözést jelent). S lám, nem akarja ezt az ember. Vagyis nem azért adós az ember, mert belekeveredett valamibe, például úgy vett fel hitelt, hogy nem is volt fedezete. Itt  mélyebb a dráma. Volna miből fizetni, de nem akarják megadni, amivel tartoznak. Hogy mondja Jézus? Elérkezett a gyümölcs ideje, elérkezett a szüret ideje, van tehát gyümölcs, van mit szüretelni,  - de az ember a járandóságot nem akarja megadni. S ezt kellene elmagyaráznia Jézusnak?

Hiszen a példázat szerint, az Isten és ember egész története szerint, egy valaki nem tartozik magyarázattal: Isten. Isten nem tartozik magyarázattal. Kirkegaard így szokta mondani: Istennel szemben soha sincs igazad. De én nem akarok filozófus lenni, egyszerűbbet mondok: Isten nem tartozik magyarázattal. Pedig, de sokszor számon kérjük Őt,  - egy kudarcban, egy betegségben, egy nyomorúságban, egy félrecsúszott életben, amikor elérkezünk a zsákutcában a falig, és nem tudjuk, hogyan tovább! De egyszerű, fizikai fájdalom esetén is, követeljük: magyarázza meg az Isten! Magyarázattal tartozik? Nem tartozik magyarázattal! S éppen ezt magyarázza el Jézus példázata. S megmutatja, hol nyílik kiút lehetetlen helyzetünkből. A maradék időben, ezekről szeretnék néhány szót szólni, kedves testvéreim.

Az először Istennel való történetünk egy nagy cserével újul meg. A példázat történet is cserék sorozata: valakinek birtoka van, és a bortok megműveléséért cserébe terményt ad, és fordítva: cserébe, hogy munkát adott, ő is terményt vár. De a történet végén is csere megy végbe, a gazda leszámol a gyilkosokkal, - és másokra bízza az ültetvényt. Pestiesen: lecseréli őket. Olyanokra bízza a munkát, olyanoknak adja a szőlőt, akik érdemesek rá. Ez csere. Azt olvassuk később: Jézus ellenségei megértették, hogy róluk beszélt, ezt azonnal megértették. Milyen érdekes ez is! Azt nem akarja az ember felfogni, hogy élete gyümölcsével tartozik Teremtőjének, de azt már nagyon is érti, mikor kifelé áll a szekere rúdja, akkor már nagyon fel tud háborodni, s tud haragudni. Pedig elkerülhetetlen a csere - Jézus ezt mondja a példázattal. Isten másoknak fogja adni a dicsőítés dicsőségét. Ahogyan a samáriai asszonynak mondta: Isten olyan imádókat keres, akik Őt lélekben is igazságban imádni. Ez a csere lényege. Nem olyanokat keresi Isten, hogy munkájába állítsa őket, formálisan eleget tesznek valami kötelezettségnek, hanem igaz imádókat keres, akik lélekben és igazságban akarják Őt imádni.

Másodszor, egy megfordítás is láthatóvá válik. Amikor a történet tragikusra fordul, a gazda így okoskodik: elküldöm a fiam, ő az örökös, ő az én képem, ha ő odamegy, mintha én mennék,  neki csak megadják hát. S lám, nincs itt semmi félreértés! Az ember Istennel szembeni adóssága nem balfogások nyomán alakul ki.  A szőlőmunkások tökéletesen tisztában vannak vele, hogy adósok, hogy szerződésszegők, szövetségtörők. S ezt éppen az a mozzanat világítja meg, hogy amikor meglátják a fiút, egyszerre kitűnő jogász lesz mindenikből. De borzasztó, mikor a zsiványok lesznek jogásszá, de borzasztó, mikor a gonoszok hoznak törvényt! Mit mondanak? Itt az örökös, gyertek, öljük meg őt, és miénk lesz az örökség. És olyannyira tudják a jogot ezek a gyilkosok, hogy kirángatják a gyepűn kívül, és ott verik agyon. Mert ha területen belül teszik ezt, nem nem birtokolhatják el a szőlőskertet. A kifolyt vér földszerző erejű volt. Emlékszünk a löcseiek dicső történetére mi is. De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy Jézus itt hirtelen képet vált. Eddig egy szőlőskertben voltunk, és a birtokszerző ember mohóságáról hallottunk. Ám Jézus a végén megfordít mindent, és ezt egy teljesen más képpel fejezi ki. A hallgatók konklúziója ez: a gazembereknek el kell veszniük, majd másnak kell a szőlőbe bemennie, és azon munkálkodnia! Jézus azonban nem éri be a cserével, fordít is, és ezt mondja: hát sohasem olvastátok az Írásokat? Amely követ az építők megvetettek, azt lett szegeletnek fejévé, az Úrtól lett ez és csodálatos a mi szemeink előtt! Jézus szegeletkőről beszél, a szegeletkő pedig nem kvadrátkő. Nem véletlenül mondtam az igehirdetés előtt, hogy ott a templomban, ahol minden kvadrált, minden összeilleszkedett, minden össze volt csiszolva, éppen az mutatkozott, hogy tud így élni az ember: minden szépen össze van illesztve, mindig-minden klappol. Az életemben minden a helyén van. De ha nincs zárókő, ez mindegyre összedől. A múlt héten lementem a Ráday utcában, a püspöki hivatal pincéjébe, ahol most munkákat végeznek. Régi, százhúsz éves épület ez, a egykor még a pincébe boltíveket raktak. Most aztán a kőműves nekiállt, hogy egy felbontott falszakaszt ennek az ívnek a mintájára rakjon vissza. Elálldogáltam ott, és nézegettem, hogy egy 21. századi mester tud-e még boltívet rakni. Tudott. A sok szép, egyforma kőből rakta az egészet, de utolsó, a sarokkő vagy pontosabban a zárókő az nem kvadrát volt, az nem ugyanolyan volt, mint a többi, annak másmilyenne kell lennie. Mit mond Jézus? Egy építkezés példáját idézi föl. Talán azt a pillanatot, ahogy a pallér rakja a falak, a segéd meg adja a kezébe a köveket.  S aztán a mester kezébe kerül egy kő, amit ő félredob, mert nem jó, nem kvadrál.  Aztán megint a kezébe adja ezt a követ, s talán már veszekszik a segédjével: mit akarsz ezzel a kővel, ez nem illik ide, s elhajítja. Nem jó semmire. Ám amikor be kéne zárni a boltívet, éppen az a kő lesz jó, sőt, egyedül az a kő a jó.

Jézus önmagára mutat: amely követ az építők megvetettek, azt tette Isten szegeletnek fejévé! Amely követ az ember úgy ítélt, hogy semmire sem jó (ahogy Ézsaiás próféta mondja az Úr szenvedő szolgájáról: nem kívántunk rátekinteni, és utálatos volt a mi szemünkben, és azt hittük, hogy verettetik és ostoroztatik, és Istentől el van hagyva, és nem volt kívánatos a számunkra!), tehát azt a Jézust, akit kivetettek a falon kívül, mert a Golgota a gyepűn kívül volt, a szőlőskerten kívül volt, és megfeszítettek és félrehajítottak, - azt tette Isten zárókővé. Krisztus nélkül hiába stimmel minden kedves testvéreim, hiába a méretre vágott, összecsiszolt, egymást is látszólag megtartó falrengeteg, hiába épít az ember életet, rak gondolatot gondolatra, érdemet érdemre, erényt erényre, eredményt eredményre, - zárókő nélkül mindegyre összedől minden. Boldogító fordulat ez, amit Jézus mond, és csodálatos! Hiszen amit az ember félrehajít, azt használja Isten arra, hogy mindent összefogjon és megtartson vele! Boldogító változás ez, mert ami a számunkra haszontalan, az a leghasznosabb, amit mi elvetünk, az tart meg bennünket. Milyen kellemetlen az, ami az Istenhez tartozásunkra emlékeztet, hiszen az egész nagy életadósságra emlékeztet. S emlékeztet, hogy Istennel szemben soha sincs igazunk, s hogy Isten nem tartozik semmit megmagyarázni. S most éppen ez magyaráz meg mindent, ez igazol, ez tart meg.

Mikor az utolsó mondatot halljuk: csodálatos ez a mi szemeink előtt, - értjük már, miért mondja Jézus: csodálatos! A megváltás titkáról szól. Arról, hogy a világ rakja a köveket, de mindig minden összedől. Miért is? Isten ebbe a csodálatos teremtésbe beállította az embert, gyepűt épített, határt szabott a földnek, sajtót épített, van mivel a szőlőt kipréselni, hogy mustját igyuk. Miért tette ezt? – hogy osztozzunk a gyümölcsön. Hadd maradjak a falusi hasonlatnál: azért tette ezt, hogy felesbe legyünk az Istennel. Viszont, amit az ember gőgösen és ostobán elvon az Istentől, azt teljesen el fogja veszíteni. Ez nem titok. A titok abban van, a nagy csoda abban van, hogy ha mégis engedünk Isten unszolásának, akkor miénk lehet mindaz, amit Pál apostol a Lélek gyümölcseiről mondott. Mert csak ezek a gyümölcsök számítanak, ezeket kéri rajtunk számon Isten, mert erre teremtett bennünket, ezért hordoz bennünket, ezért áld meg bennünket naponként, ezért bocsátja el Szentlelkét és megannyi áldását. Miért? Hogy amikor eljön a gyümölcs ideje, megadjuk neki is magunkat, és élvezzük Őt, a gyümölcstermő, boldogító Urat, aki Krisztusában mindent egybetart, és minket is megtart az örök üdvösségre.
Ámen