Csak az szabad, aki szeret

Amikor két emberöltő eltelvén Isten módot ad nekünk arra, hogy eltemetett és feledésre ítélt, régi dolgok megnyíljanak előttünk, de ne csak úgy, hogy odatekinthessük és gyorsan elforduljunk tőlük, és ne akarjuk őket többet látni, hanem úgy, hogy elkötelező példaként álljanak előttünk – ez a pillanat éppen olyan drámai, és éppúgy a szívünkbe ég, mint az a jelenet-sor, melynek egy részét János evangéliumából olvastam. Megváltónkról olvasunk itt, aki a jeruzsálemi templomban tanít, egész pontosan: bemutatkozik, megnevezi önmagát. A világ világosságának nevezi magát, és azt ígéri, hogy aki Őt követi, szavára hallgat, igazságát elfogadja, az nem járhat többé sötétségben, mert vele van a világ világossága. Ezt követi az a különös beszélgetés, melynek egy rövid részét olvastam fel. Jézus erre tanítja a benne hívőket: megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket. Követői megdöbbennek szavai hallatán, mert akik ezt hallják, azok mind szabad emberek. És így szólnak, okkal: Mi Ábrahám gyermekei vagyunk! Márpedig aki Ábrahám gyermeke, az a hit örököse, aki pedig Isten ígéreteinek örököse, az kiválasztott. Mi Ábrahám gyermekei vagyunk – mondják Jézusnak –, mi soha, senkinek nem szolgáltunk. Miért mondod azt, hogy szabadokká lesztek? Jézus azért mondja ezt: mert az igazság szabadít meg. S azon, amit most Jézus igazságon ért, csak úgy tudunk igazán eltűnődni, ha hagyjuk, hogy bennünket is megrendítsenek, mi több, akár fel is háborítsanak Jézusnak szavai: az igazság szabadokká tesz benneteket. De néhány lépést meg kell tennünk, hogy ez a szó elérjen a szívünkig.

Az első lépés egyszerű, nem is akarok róla sokat szólni. Ez a Pilátus kérdése, amelyen minden komoly és tisztességes ember gyorsan átlép. Mégis, idézzük csak fel egy pillanatra! Amikor Jézus Pilátus előtt áll, és Pilátus már eldöntötte, hogy halálra ítéli őt (Pilátus a császár barátja, és a császár barátja nem engedhet szabadon egy szabad embert, vagyis egy lázadót!), ekkor Jézus azt mondja: én azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Azt kérdezi-feleli Pilátus: mi az igazság? (Jn 18,36) Mi gyorsan átlépünk ezen, mert ez a cinikus emberek kérdése. Egészen pontosan, a cinikus ember számára nem kérdés, hogy van-e igazság vagy nincs, és csak azért teszi fel ezt a kérdést, ha felteszi, hogy jelezze: szerinte nem érdemes keresni az igazságot.

De van egy következő lépésünk is, és ez már nehéz lépés, mert személyes ügy. Itt már én kérdezek. Én, az igazságától, jussától, becsületétől, méltóságától megfosztott ember kérdezem: mi az igazság? Vagy: hol az igazság? S még inkább a szenvedő Jóbbal együtt mondom, aki így kiáltott a vigasztalásra érkező, végül kellemetlen és rettenetes vitapartnereivé váló barátainak: amitől rettegtem, az esett meg rajtam (Jób 3,25), a Mindenható elforgatta igazságomat (Jób 8,3)! Igen, ez nem a Pilátus cinikus, fokhegyről odavetett kérdése: ugyan, mi az igazság? Ez a megvert ember, a szenvedő ember, a méltóságától, jogától, ember-voltától, tisztességétől megfosztott embernek a nagy felkiáltása, nagy drámája: elveszett az igazság!

De tegyünk még egy lépést. Ehhez útitársul fogadhatjuk a nagy bölcseket, a filozófusokat, a költőket, akikről megsejtjük – mondataikból, a verseikből, a gondolataikból –, hogy talán onnan, ahol az ihletett költő szépen fogalmaz, talán onnan, ahol a bölcs mély gondolatokat oszt meg velünk, talán onnan, ahol vannak emberek, akik töprengenek a világ dolgain, korszakokat forgatnak az elméjükben, átadják magukat a feltétlen ihletnek, talán onnan, onnan jön még valami vigasztalás, valami remény. Mert, ha már nincsen politikai, történelmi, jogi, gazdasági igazságtétel, azért még – ahogy mondják a bölcsek, legalábbis Kant – költői igazságtétel van. És itt megtehetünk még sok-sok lépést. Megtehetjük a két-három nemzedékre vonatkozó nagy lépéseket, és elmondhatjuk, hogy a szörnyű 20. század után, meg egy nem túl jól kezdődő 21. század néhány esztendeje után, talán mégis megnyílott a számunkra, túlélők számára, utódok számára, emlékezők számára valami, ami azzal kecsegtet, hogy ránk talál az elveszett igazság, megtalál az elveszett méltóság, megtalál bennünket a mindenéből kifosztott és porba taposott emberség. Mert, a mögöttünk lévő néhány nagyon hosszú és kemény évtizedben – úgy tűnik – nem találtuk meg. De talán majd maga az igazság talál meg bennünket! De kezdhetünk évszázadokban és évezredekben gondolkodni, és mondhatjuk, hogy amit elrontott az önhitt és pökhendi ember, amit szétzúzott a magát istenítő ember, a 20. század vér- és vasembere, aki révült ámokfutása jegyében tönkretett civilizációkat, kultúrákat, megsemmisített milliókat, nos, amit tönkretett az ember, azt majd begyógyítják az évezredek. Persze, a seb sosem tűnik el, de talán a sebből heg lesz. Már nem vérzik ki mindig. Majd csak akkor fog fájni, ahogy a heg fáj, amikor változik az idő. 

Így talán értjük már a hívők döbbenetét ott, Jézus körül. Ők az Ábrahám nemzedékéből való, évezredek óta szabad, és szabadságukra büszke hívők serege. Azt mondják: mi soha senkinek nem szolgáltunk. Lehet, hogy a Pilátusok, elvitték tőlünk az adót és bezártak bennünket egy szűk országba, de mi nem szolgáltunk nekik. Lehet, hogy hozta úgy az életünk, hogy cselédek lettünk a saját birtokunkon. Kényszermunkások. Termelési egységek (Sárbogárdon nem kell külön mondani, mi volt a tsz-ben a termelési egység!), de valahogy mégis szabadok voltunk. S mondhatták Jézusnak is a háborgók, hogy a történelmük úgy alakult évszázadokon keresztül, hogy bár leverték őket, rabigába döntötték, de ők soha senkinek nem szolgáltak, még rabként sem, halálig sosem. Ha elhurcolták őket, akkor sem. Ha bőrére tetováltak egy számot, akkor sem. Ha kínozták a kápók, akkor sem. Ha a nácik után bejöttek a szovjetek, akkor sem. Ha bejöttek a nyilasok helyébe a kommunisták, akkor sem. Mindig szabadok voltak. Mindig szabadok voltunk. Miért mondod azt, hogy az igazság tesz titeket szabadokká? 

Azért, mert az az igazság, amelyről Jézus beszél, nem elvonatkoztatott, vagy törvényekbe foglalt, agy a történelem keserveiből kiizzadt igazság, nem a filozófus által megálmodott, vagy a költő által megénekelt igazság! Ez az igazság: maga az Úr Jézus Krisztus. Én vagyok az út, az igazság és az élet – mondja, senki sem mehet az Atyához, hanem csak énáltalam. (Jn 14,6) Krisztus az igazság, Ő tesz bennünket szabadokká. Ő nyitja meg a számunkra az utat, hogy az emberi élet döntő kérdésére megkapjuk a feleletet, és e döntő kérdésben meg is történjen az, amire a felelet utal. Hogy mi, akik Istentől elidegenedtünk, mi, akik be akartunk ülni Isten trónjába, mi, akik gondviselés helyett csak a saját kalkulusaink mentén bolyongtunk, mi mind ilyenek, visszataláljunk az élet forrásához. Nem az a szabad, akinek a kezén nincsen bilincs, nem az a szabad, aki kiharcolt magának jogokat, nem az a szabad, akinek a földjén nem tapodnak idegen katonák, nem az a szabad, akinek a fejét soha nem hajtottak rabigába! Az a szabad, aki szeret! Csak az a szabad, aki szeret.

Egy régi könyvben a Tízparancsolatot magyarázza a tudós szerző, de vitatkozik is. Vitatkozik saját kortársaival, akik felette emberségesek akartak lenni, ezért felállították azt az elméleteket, hogy a Tízparancsolatnak, Isten szent élettörvényének az erős szigorát úgy kell enyhíteni, hogy azt csak néhány szentre, kiváló kegyesre hagyjuk, a többi halandó számára pedig csupán isteni tanácsok legyenek. Valahogy így: jobb lenne, ha nem ölnénk, jobb lenne, ha nem lopnánk, jobb lenne, ha nem kívánnánk a másét, jobb lenne, ha nem tennénk hamis tanúbizonyságot felebarátunk ellen. Ezt a törvényt tartsa meg néhány szent. A többieknek ez jó tanács! Milyen kedves, megértő ez a felfogás! De ezzel nem könnyítenek semmit az emberen, mert nem a másik embert szeretni a nehéz, nem az a nagy feladvány, hogy ne kívánd, ne ölj, ne tégy hamis tanúbizonyságot. A legnehezebb, a lehetetlen: Istent szeretni. Ez a feladvány, ez a kemény törvény. És magunktól az a lehetetlen. De máris itt vagyunk a szabadságnál – csak az szabad, aki szeret. Aki szereti az élet forrását. Aki szereti Teremtőjét, aki olyan csodálatosnak, fenségesnek, lenyűgözőnek teremtette az embert (így mondja a 8. zsoltár: Ó, felséges Úr, kicsoda az ember, hogy az angyaloknál kevésbé, kisebbé tetted őt és megkoronáztad dicsőséggel!) Így teremtett minket az Isten, Akiről azt mondja Mózes: a maga képére és hasonlatosságára teremtett minket (1Mózes 1,26). Csak az szabad, aki szeret. 

És csak az tud szeretni, akit ez a Jézus életével, halálával, feltámadásával, kegyelmet szerző áldozatával, örök tökéletes és szent igazságával megszabadít. Államtitkár úr említette gyermekkori csínytevésüket itt Sárbogárdon a szovjet katonai síroknál. Mi is követtünk el efféle csínyt. Április 4-én, a szovjet „felszabadulás” kényszer-ünnepén mindig azt énekeltük: Úr lesz a Jézus mindenütt, hol csak a napnak fénye süt..., Ő királysága bő áldás, ott van a felszabadulás! (Református Énekeskönyv, 398. ének) Amikor egy eltipró totális hatalom ünnepeltette magát, és felszabadulásnak dicsőítette rabságunkba döntésünket, találtunk egy kis rést, egy énekversikét, amelyben azt dúdoltuk, hogy ahol Jézus az úr, ott van a felszabadulás. Nem értettem én ezt igazán gyerekként. Amolyan jópofa dolog volt. Kellett egy-két ősz hajszál, kellett néhány nagy pofon, kellett sok nehéz helyzet, amikor az ember maga is Jóbbal kiáltott: elveszett az igazságom, és kellett belelátni a történelem rettenetes és szomorú lapjaiba, találkozni olyanokkal, akiről gyermekkoromban nem tudtam, hogy micsoda mérhetetlen gyászokat hordoznak magukban...., és meg kellett tudni, hogy nemcsak a szomszéd utcából tűnt el egy bácsi valamikor, hanem ezrek és milliók pusztultak, igen, kellett mindez, hogy kezdje az ember szíve sejteni, megérezni, először talán meghökkenve, hogy miért mondta Jézus ott, egykor azoknak a szabad embereknek: ha a Fiú megszabadít titeket, akkor lesztek valósággal szabadok... Ezért mondja Pál: az Úr pedig a Lélek, s ahol az Úrnak Lelke, ott szabadság (2Kor 3,17).

 Adjunk hálát Istennek mai szép emlékezésünkben azokért, akik nem engedtek egy tapodtat sem ebből a Krisztus által elnyert szabadságukból, nem engedtek egy tapodtat sem abból, hogy szeressenek – tehát szabadok voltak. Azt kívánom, hogy most az emlékezés pillanataiban érkezzen el mindannyiunk szívéig ez a különös, meghökkentő és mégis üdvözítő mondat, és ébresszen vágyat bennünk a krisztusi szabadításért: megismeritek az igazságot – s Krisztusunk immár magára mutat! –, és az igazság megszabadít titeket. Akiket a Fiú megszabadít, azok szabadok valósággal. Nincs más imádságom, nincs más sóhajtásom, mint hogy a mi magyar népünk, ez a szabad nép, ez a büszke nép, a bilincsekben sem szolgáló nép, egyszer, igazán, belül a szívében meghallja újra azt, amit annakidején Sárbogárdon is sokan meghallottak, s hisszük, hogy köztük Kenessey Gyula is meghallotta: hogy az ember nem szabadíthatja meg önmagát sem vérrel, sem vassal, sem törvénnyel, sem igyekezettel, sem történelemmel, sem nagyságokkal, sem kicsinységekkel - csak Krisztus szabadít meg! Krisztus, aki elvezet bennünket az örök isteni szeretet forrásához, és megbizonyítja nekünk, hogy csak az szabad, aki igazán szeret.

Ámen