Buzdító

Kedves Testvéreim!

Egy különös levelet olvasunk most a Bibliaolvasó Kalauzban. Azért különös ez a levél, mert a legnehezebb emberi helyzetben íródik. Pál apostol börtönben van, és mégis ez a levél az, amely legtöbbször és a legerőteljesebben szól a keresztyén élet, a gyülekezethez tartozás, a Krisztusnak elkötelezett, Istenhez való hűség öröméről. Örüljetek az Úrban, ismét mondom, örüljetek, mondja az apostol. És ez a szerkezet végig is vonul a mondandóján. Különös hát a levél, és mégis a helyzet nehézségére utal az a kicsi árnyék, ami ide vetődik a sorokból, erről  szeretnék most néhány szót szólni. Timótheust ajánlja az apostol, elküldi, hogy tájékozódjon   a filippi gyülekezet helyzetéről, helyesebben visszaküldi, mert Timótheus tőlük jön, ajánlja őt újra jó szívvel a gyülekezet figyelmébe. Röviden az önmaga helyzetét is jellemzi az apostol, mikor azt mondja, hogy elküldöm hozzátok Timótheust, mert nincs velem senki hozzá hasonló indulatú. Őszintén és keresetlenül elmondja a filippieknek, hogy az, akit most küld, páratlan, szinte egyedüli személyiség, majd hozzáteszi, és ez az árnyék, amiről szeretnék szólni, mert mindenki a maga hasznát keresi, nem a Krisztus Jézusét. Nem tudom, szabad az ige fényében ennyi kritikát és önkritikát gyakorolni, lehet hogy ma ez a Magyarországi Református Egyház mottója, mindenki a maga hasznát keresi, nem a Jézus Krisztusét. Persze pontosan kell az igét fordítanunk és belenéznünk, így van a revideált Károli szövegben, szószerint azonban úgy is lehet fordítani, hogy mindenki magáért buzog, és nem a Jézus Krisztusért. Vagy ha az eredeti görög igét nézzük, így is lehet kiegyenesíteni főnévi alakban: mindenki önmaga zélótája, és nem a Jézus Krisztusé. Emlékezzünk, és talán okkal használja Pál itt ezt a szót, amikor önmagáról mondja még farizeus korából, hogy felette buzgó voltam, ugyanennek a szóvilágnak  az egyik képzett  alakja jelenik meg itt. Buzogtam magamért, buzogtam egy ügyért, amiben én nagyon fontos voltam, Buzogtam egy hivatásért, amiben én önmagam, amiben én a magam számára valami előre lépést, előmenetelt láttam. Önmagamat is odaszántam, odaajánlottam, de végül is csak magamért. Szomorú látlelet ez, amit az apostol az első időkből mond, ha valakit vigasztal ez a szomorúság, mondhatnánk úgy, hogy akkor sem volt másképp. De persze másképp volt és ma is másképp kell lennie a dolognak. Jó lenne azt tudni a református egyházról, a mi gyülekezeteinkről, vagy csak önmagunkról, lelkipásztorokról, hogy mindenki Jézus Krisztusért buzog. Mindenki a Jézus Krisztus hasznát keresi. Mindenki azért fáradozik, hogy mindig mindenben  Ő legyen az első. Mindig mindenben az Ő országa épüljön. Mindig, mindenben  a Krisztus dicsőítessék. Mindig, mindenkor, mennyen, földön, föld alatt minden térd az Ő neve dicsőségére meghajoljon. Ma jórészt a misszióról fogunk beszélgetni, arról az ügyünkről, amely – meggyőződésem –, hogy nem lehet külön téma, minden tevékenységünket, gondolatunkat át kelljen, hogy hasson, mégis ma külön is beszélünk róla. Nemcsak azért, mert érleli egyre nyomasztóbb erővel a helyzet, hogy nyíltan, őszintén, a helyzetünket kendőzetlenül feltárva beszéljünk erről. Hol állunk ebben? Milyen erőink vannak ehhez, milyen készségeink vannak hozzá? Akarjuk-e igazán a missziót tenni? Mi az, amit missziónak nevezhetünk?  Nem baj, hogyha a filippi levélnek , ennek az örömre indító és örvendező levélnek ez a kis árnyéka most ránk vetül intésként, figyelmeztetésként, kérdésként. Tényleg igaz, hogy mindenki a maga hasznát keresi? Igaz lehet, ha esetleg közöttünk lenne Pál apostol, hogy úgy küldené el Timotheust közülünk valahova, és ha ő elmegy, akkor végképp magamra maradok?

 Akkor már nincs velem senki?  Nehéz és súlyos kérdések ezek. Nem akarom, hogy ez a mai összejövetelünk egzisztenciális drámává váljon. Meggyőződésem, hogy közöttünk is sokan, mindannyian, akik a meghívást elfogadták minden erejükkel a Krisztus ügyéért akarnak buzogni, Krisztusért akarnak fáradozni. De azért nem baj, hogyha ez az apostoli megjegyzés fülünkbe cseng, bennünket is kérdez, és elsősorban bennünket. Sőt, akkor lenne igazán áldott bennünk ez az ige, ha nemcsak az ige magyarázója, nemcsak a levél írója, nemcsak az ige kérdezné ezt, hanem kérdeznénk önmagunkat. Adjon Isten erőt nekünk, hogy ezt a kérdést feltegyünk, és jó feleletet tudjunk adni nemcsak most, hanem életünkkel, minden feladatunkban, minden dolgunkban. Ámen