Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Néhány nappal ezelőtt a püspöki hivatalba egy levél érkezett, mely ugyan nem az illetékes püspökhöz jött, hanem egy másik kerületből küldték talán véletlenül a mi hivatalunkba, s amelyben egy atyafi röviden annyit írt: „kérem tisztelettel nevem törlését az egyháztagok listájáról, nem akarok az ügynökök egyházának tagja lenni.” Én illedelmesen tovább küldtem ezt a levelet az illetékes kerülethez, de azóta is ezen a mondaton tűnődök, s mint egy paradigmát, elkezdtem ragozni, ahogy nyelvtan tanuláskor tesszük, hiszen bizonnyal okkal lehetne számos ilyesfajta levelet írni. Például lehetne ilyen levelet is írni: „én a papok egyházának nem akarok tagja lenni!” Vagy lehetne ilyet is írni: „én a gyávák egyházának nem akarok tagja lenni!”  Lehetett volna és ma is lehetne, ha azt nézzük, hogy ki hogyan szavaz, ilyen levelet is írni: ”én kommunisták egyházának nem akarok tagja lenni!”, aztán lehetne folytatni SZDSZ-szel, Kisgazdákkal, Fidesszel, MIÉP-pel, meg mindenféle nem létező párttal. Lehetne ilyet is írni: „én nem akarok a homofóbok egyháza lenni!”, vagy a „heteroszexuális egyház tagja lenni!” és továbbá: „nem akarok a magyarok egyháza tagja lenni!” Végtelenségig lehet folytatni a sort. Ám akárhogy is nézzük ezt a dolgot, kedves testvéreim, egy mozzanatot mindenképpen ki kell emelni, akár vitába bocsátkozunk ezzel az atyafival vagy azzal az össztűzzel, ami most az egyházakra zúdul a tervezett ügynöktörvény kapcsán, az itt-ott felbukkanó ügynöklisták tekintetében, akár arra tesszük a tétet, hogy békében megmaradunk. Igen, ahhoz képest, hogy egy valamikori uralkodópárt az egész magyar társadalmat ellenségének tekintette, és ily módon az egyházat is ellenségnek tekintette, s nyilvánvaló, hogy kémkedett utána, s mindezt tudjuk is, egy momentumot mégis ki kell emelnem, és ma, ennek a felolvasott igének a fényében, erről szeretnék néhány szót szólni.

Ha ez az atyafi így írta volna a levelét, hogy „nem akarok a bűnösök egyháza tagja lenni”, akkor már volna mit megfontolni a levelén. Hiszen bűnösök vagyunk. Mi, akik az egyházat alkotjuk, annak a tagjai vagyunk, annak valamilyen lajstromán szerepelünk, valamelyik gyülekezetébe tartozunk, valahova templomba járunk, valamilyen kapcsolatunk van egyházi közösségekkel – egyszóval, mi mindannyian bűnösök vagyunk. Félreértés ne essék, senki számára nem kívánok mentséget adni, s éppen erről fog szólni a mai igehirdetés. Az bizony régi muzsika lenne, ha azt mondanánk: mi mindannyian bűnösök vagyunk, mert természetesen bűnösök vagyunk mindannyian, ezért spongyát rá! Fátylat a múltra, fátylat a jelenre, és lehetőleg készítsünk egy jó-nagy adag fátylat a jövőre is, mert ez a jövőben is így lesz. Ez a cinkosok összesküvése, kik egymásra kacsintanak, és azt mondják: te is bűnös vagy, és is bűnös vagyok, hallgassunk hát szépen csendben. Te is vétkeztél, én is vétkeztem, hallgassunk! Ez talán a politikában, meg az életnek egyéb területein megengedett dolog, ott szoktak efféle alkukat kötögetni. Mi nem azért mondjuk, hogy a bűnösök egyháza vagyunk, hogy ezzel bármilyen bűnre is felmentést adjunk, hanem egyszerűen tényként megállapítjuk ezt. Egészen pontosan, Jézus szavai értelmében bűnbocsánatot nyert bűnösök egyháza vagyunk, mert az egyház abban létesül, hogy emberek, bűnösök, Isten ellen fellázadtak, vétkekben élők Krisztus kegyelmében és szeretetében bűnbocsánatot és megigazulást kapnak. Az egyház abban létesül, hogy Isten igéje és Szent lelke által a világ kezdetétől fogva, annak végéig, az egész emberi nemzetségből, a massza perditionisból, ahogy Augustinus mondta, a kárhozott tömegből egyeseket elválaszt, őket egyházzá formálja, oltalmazza és megtartja. Az a mi boldogító hitünk, hogy egyenként is mondhatjuk: én hiszem, hogy annak én is tagja vagyok és az is maradok. Ma, a böjtben, az úgynevezett fekete vasárnapon vagyunk Az erre a napra rendelt 43. zsoltár szavai szerint a böjtölő ember Isten előtt önvizsgálatot tart: vizsgálj meg, Uram, engemet. Nos, magunkat is ezeknek az igéknek a fényében kell megvizsgálnunk.

Ugyanis, mikor könnyedén kimondjuk, hogy a bűnösök egyháza vagyunk, valamit hajlamosak vagyunk elfelejteni. Nevezetesen azt, hogy mi mégis a Krisztus egyházáról beszélünk. S az bizony furcsa és megdöbbentő lenne, hogyha valaki írna egy levelet – mondjuk nekem, mint egyházközségi lelkipásztornak vagy mint püspöknek – és azt írná: nem akarok a Krisztus egyházának tagja lenni. Hova küldjem tovább ezt a levelet? Ki az illetékese? Mert voltaképpen, amikor bajunk van az anyaszentegyházzal, az abban levő bűnösökkel, vétkező, gyarló emberekkel, akkor arra is ki kell tekintenünk, hogy miben is gyökerezik, miből is ered, honnan is sarjad az egyház valósága.  Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők – mondja Jézus tanítványainak a tanító és buzdító allegóriát. Maradjatok meg énbennem, mert a szőlővessző sem teremthet magától gyümölcsöt, ha csak a tőkén nem marad. Az egyház Jézus Krisztus egyháza, nem a papok egyháza, nem a politikusok, a pártok, nem a magyarok, nem az ilyenek, olyanok egyháza, nem is a bűnösök egyháza, az egyház Jézus Krisztus egyháza. Így aztán, kedves testvéreim, a jézusi igék egészen fontos – és azt hiszem nagyszerű és szép – vigasztaló üzeneteket tartalmaznak a számunkra, főleg ha ezt a két állítást így most egymás mellé tesszük. Igen, az egyház, amennyiben magunkat nézzük, az egyház emberi vetületét nézzük, vagy a saját élettörténetünket nézzük, ahogy divatosan mondják,  CV-nket, a curriculum vitae-nket nézzük, akkor bizony a bűnösök egyháza, életfutásunk a bűnöknek a curriculum vitae-je! Ám oda kell tennünk mellé az ősállítást, az őstényt, hogy az egyház Krisztus egyháza. Mit jelent mindez ennek a felolvasott igének a fényében?

Az első, amit szeretnék Jézus szavaiból kiemelni, így hangzik: maradjatok meg bennem! Mert ha bennem meg nem maradtok, gyümölcsöt nem teremhettek! Jézusnak ez a szava megsemmisít minden más lehetőséget az egyház számára, és megsemmisít minden más lehetőséget az egyház tagjai számára is. Pedig úgy gondolnánk kedves testvéreim, hogy volnának ilyen lehetőségek. Például lehetőségként áll előttünk az, hogy ha az idők viharába kerülünk, az egyház csónakja, melyről hisszük egyébként, hogy hányattatik, de nem süllyed el,  akkor a Jónást szállító hajó matrózainak módjára mi is elkezdünk mindent kidobálni a hajóból. Először a ballasztot, aztán a rakományt, aztán a felesleges dolgokat, és a végén majd ráakadunk a szundikáló Jónásra is, s kihajítjuk őt is. És lőn nagy csendesség…, Jónást elnyeli a cethal, nincs vele dolgunk tovább. DE jó ez! Hiszen miatta kerültünk a viharba…Nos, véljük, ez egy lehetőség. A Jónás történetének azonban, van újszövetségi párhuzama. Ez az, mikor a hajó alján alvó Jézus felkeltik. S nem kell Őt kidobni, Ő lecsillapítja a háborgó tengert. „Maradjatok meg énbennem!” -  Jézus minden más lehetőséget megsemmisít. Természetesen, lehetne úgy is megmaradni, és együtt maradni, hogy újra felfényezzük az egyház óriási, felmérhetetlen, gazdag szellemi örökségét. Mennyi mindenünk van, s valóban roppant sok az! Ne becsüljük ezt alá, ne menjünk el mellette, óh, bizony, mennyi mindent lehet az asztalra tenni! S elmondani, hogy a művelődésben, az oktatásban, a közéletben, a nemzet megtartásában mennyi, mennyi mindent tett már az egyház. Lehet ekörül is összeszerveződni. Nemcsak az emlékek ápolása okán, amolyan múzeumi-műegyleti egyházként, hol az ősök szép emlékét újra meg újra felfényezzük, hanem, mert ennek olyan impulzusai vannak a mára nézve is, hogy talán hatásukra még konszenzusra is jutunk abban, hogy mit kell ma tenni. Például, valamilyen jótékony akció-közösséggé formáljuk magunkat. Csak az a baj ezzel a megoldással, hogy a gyümölcsből akarja kisarjaztatni a gyökeret. Mert ezek gyümölcsök, azoknak a gyümölcsei, akiknek az élete a Krisztusba volt beoltva. Ezek azért maradandóak és azért értékesek és fontosak a számunkra, mert a Krisztusban teremtek. Jézus szava minden egyéb megoldást kizár. „Maradjatok meg énbennem, mert ha bennem meg nem maradtok, gyümölcsöt nem teremtek.” Jézus afelől sem hagy kétséget, hogy Ő a gyümölcs metaforáján semmi egyebet nem ért, mint az Istennek tetsző életet. Ez a tét. Kedves testvéreim, nem az a tét, hogy tetszünk-e a közéletnek, tetszünk-e ennek vagy annak a pártnak, vagy hogy mit akar velünk a magyar politikai elit, nem az a kérdés, hogy a népszerűségi listán hányadik helyen állunk, nem az a kérdés, hogy mennyire elfogadott az egyház jelenléte a mai társadalomban. Nem az a kérdés, hogy szeretik-e vagy nem szeretik a keresztyén embert, tetszik-e a világnak, amit csinál vagy nem csinál. Egyetlenegy kérdés van, ez az első és utolsó kérdés: Istennek tetszik-e az életünk, van-e gyümölcse az életünknek? Minden egyéb ebből következik.

Ha ez nincs meg, akkor valóban igaz Jézus szava, mikor Ezékiel prófétára utal: amelyik vessző nem terem, az levágattatik, félre dobják és megégetik. A próféta példálózik Isten népén, olyan szőlővesszőhöz hasonlítva, mely mind a két végén megszáradt már, sem ledugni nem lehet abban a reményben, hogy megered és tőke lesz belőle, sem gyümölcsöt nem hoz. Semmire nem jó. Azt mondja a próféta: tűzre vetik az ilyet, és megégetik. Isten népéről beszél, mely mindkét végén kiszáradt már. Azon a végén is, ahol még be lehetne oltani, valami dicső múltra hivatkozva, s hol még megsarjadhatna, belekapaszkodhatna valami élő televénybe, meg azon a végén is megszáradt, ahol meghajtana, és gyümölcsöt hozna, hasznos és fontos alkotó tagja lenne a társadalomban. Jézus minden más lehetőséget kizár. Solus Christus – egyedül a Krisztus – ez megáll, a szónak mostani értelmében is. Ha még hangsúlyosabbá akarnám tenni Jézus szavait, így is mondhatnám: bennem maradjatok meg! Így más az íze a kifejezésnek, és szabad is megízelgetnünk, amint Jézus önmagára mutat, és azt mondja: bennem maradjatok meg. Ennek a vigasztaló szakasznak egy másik részében Jézus arról beszél, hogy nincs nagyobb szeretet annál, mint mikor valaki életét adja a barátaiért. „Életemet adom érettetek, bennem maradjatok meg.” Mert abban érdemes és méltó megmaradnunk, aki érettünk életét adja. Ez a Jézus hívásának és a Jézus igényének az alapja.

Másodszor, kedves testvéreim, Jézus azt mondja: ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet én adtam néktek, amelyet én szóltam néktek. Kecskeméti István a Biblia-fordításában így fordítja ezt a mondatot: ti már tiszták vagytok az igéért. Az ő fordításának van egy hosszú évszázadokra visszanyúló teológiai indoka. Ezzel a fordítással próbálta elkerülni azt a vitát, mely a lutheránusok és a reformátusok között immár négyszáz esztendeje folyik. Az Ágostai Hitvallásban, a lutheránusok hitvallásában így áll: Isten az Ő megigazító kegyelmét az Igével és a Szentlélekkel adja. Cum verbo. Mi, reformátusok pedig úgy mondjuk, hogy a megigazulást Isten Szentlelkével adja az Ő igéje által. Nem cum verbo, nem az igével adja, hanem per verbum, az ige által. Ez a per verbum tartozik ide, mert itt a görög szövegben a dia szó szerepel, vagyis: ami által, amin keresztül, aminek az eszköze révén. Régi-régi vita ez, mert mi azt mondjuk a lutheránusokra - és itt az Úrvacsoránál is kérdés lesz ez -, hogyan adhatja az Úristen az Ő kegyelmét az ige puszta elmondása révén? Ha cum verbo, az igével adja, ez azt jelenti, hogy a Szentlélek bele van zárva az igébe, akkor egyszerűen az ige mechanikus elmondása, mintegy varázsige szerinti elmondása – karikírozom már a teológiai vitát! – adja nekünk a Szentlelket. Nem kell nekünk semmit csinálni, prédikálni sem kell, igét magyarázni sem kell, csak fel kell olvasni az igét! Emlékszem, teológus koromban, a dogmatika órák után jó hosszan vitatkoztunk ezen, és a végén lusta teológusként azt mondtuk, lehet, hogy a lutheránusoknak van igaza, nem kell többet igehirdetésre készülni, még imádkozni sem kell előtte, hogy az Isten áldja meg az igehirdetést, csak felolvasom az igét, s mint a törzsfőnök, azt mondom: uff, szóltam, bele van zárva a Szentlélek, aki veheti, vegye be!

De Jézus azt mondja,: „az ige által, amelyet szóltam néktek.” Az ige az eszköz, az Isten oltókése, mellyel megtisztítja a termő szőlővesszőket. Mert azt is meg kell tisztítani, azt is meg kell kacsolni, azt is meg kell rövidíteni, azt is vissza kell vágni a rügy fölé. S ez az ige vágja ki azt is, ami elszáradt és terméketlen. Így mondja ezt Pál apostol a korinthusiakhoz írt második levelében: Istennek igéje, amelyet mi szólunk, életnek illatja életre és halálnak illatja halálra. Majd ezután szól az apostol arról, hogy kétféle megszomorodás van: van Lélek szerinti megszomorodás, ami életre való, és van e világ szerinti megszomorodás, amiből halál jön. Kedves testvéreim, ha Isten igéje által, oltókése által belemetsz az életedbe, elkerülhetetlenül megszomorodsz. Nem abban van a hivő ember bánata, szomorúsága, és nem abban van az egyház bánata és szomorúsága sem, hogy mindenfélét ránk-kiabálnak - hadd kiabáljanak! Ma ezt kiabálják, holnap amazt fogják, míg világ a világ, mindig kiabálni fognak ránk valamit, Jézus efelől nem hagyott kétséget, hiszen azt mondta, hogy amilyen a dicsősége a mesternek, olyan a dicsősége a tanítványnak, amilyen a gyalázata a mesternek, olyan a gyalázata a tanítványnak is. Miért akartok különbnek lenni tőlem? Miért akarunk mi különbek lenni Jézus Krisztusnál? Hiszen bele vagyunk oltva, benne gyökerezik a hivő életünk! Miért akarunk mi különbek lenni, miért reméljük magunknak, hogy a világ gyermekei minket már nem fognak bántani? Igen, remélték ezt a tanítványok is, hogy majd csak kibontakozik Jézus a vádak alól, majdcsak kikerüli az ítéletet, majdcsak elkerüli azt az iszonyatot!  Nem kerülte el…Kiitta a keserű pohárt!

De nem is erről beszélünk, testvéreim, hanem arról, amikor az ige szomorít meg. Amikor tükröt tart eléd, megmutatja számodra, hogy ki vagy. S azt mutatja meg számodra, hogy bűnös vagy, azt mutatja meg, hogy vétkes vagy. Rögtön felhorkan a szívünkben a kérdés: hát, ha ez vagyok, akkor engem Isten igéje visszataszít a bűnösökkel való cinkossághoz, akkor ez a kérlelhetetlenül ítélő ige visszalök a világ gyermekeinek állapotára, vagy arra, amit Jézus mond korábban: nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme, énbennem nincsen semmije? Akkor visszalök az ítélő ige? Ha így érzed, ez a világ szerinti megszomorodás, ha így érzed, ez az ige illatjának halálra való illatja. De ha úgy érzed, hogy az ige megmutatva, megvilágítva, megharcolva, megmetszve, kimetszve, rombolva azt mutatja meg, hogy az életednek Krisztusban kell gyökereznie, akkor érted már, hogy csak benne tisztulhatsz meg, mert Ő forgatja ezt a metszőkést, Ő forgatja az ige kétélű, éles kardját, Ő tartja eléd a tükröt, az ige által, melyet ő szólt nekünk. Nem úgy általában az ige által, nem úgy általában valami beszéd által, nem úgy, valami magasságra emelt filozófia igazsága szerint. „Amelyet én szóltam!” Jézus szájából Szentlelke által szól az ige. Ez az Isten oltókése. Ó, adná Isten mindannyiunknak ebben a mostani böjtünkben, hogy tudnánk Lélek szerint, éltető ige szerint megszomorodni - életre, Krisztusba való begyökerezésre, benne való megtisztulásra és gyümölcsszerzésre. Mert, kedves testvéreim, ha megszomorodunk a világ beszéde által, és mindenféle vitatkozásba belekeveredünk, s arról próbáljuk meggyőzni a világot, hogy mi is bűnösök vagyunk, de nem annyira, mi is vétkeztünk, de nem annyira, csak egy kicsit kevesebbet, ezen a címen akarunk erkölcsi előnyöket kicsikarni magunknak, vagy éppen a világgal közös cinkos hallgatásba süllyedni –, akkor  elvesztünk. Akkor csak e világ szerint vitatkozunk arról, ami az ige szerint csak elveszés lehet.

És végül, kedves testvéreim, Jézus azt mondja tanítványainak: maradjatok meg énbennem, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Más fordítók, az allegóriához igazodva még szabatosabban így adják ezt vissza: mert rajtam kívül semmit sem cselekedhettek. Tudniillik, ha a szőlővessző nincs a szőlőtőkén, azon kívül, attól függetlenül, attól elszakadva van, semmit sem cselekedhet. Akkor sem gyökeret ereszteni nem tudsz, sem hajtást nem tudsz hozni, sem gyümölcsöt ne fogsz teremni. Óh de sokszor mondjuk ezt az igét, szinte ráolvassuk a másik ember fejére. Lám-lám, meddő az élete, lám-lám, semmire sem jutott, lám-lám, az ő nagy keresztyénségéről kiderült, hogy merő képmutatás, gyökértelen valami, üres hivatkozás! Pedig Jézus is megmondta: nálam nélkül semmit sem cselekedhetsz. Óh be sokszor mondjuk ezt – másokról! De most kedves testvéreim, azt szeretném, és éppen az előzőek fényében is, hogy az igehirdető gyarló emberi szavain keresztül most ezt úgy értsétek, mint amikor Jézus valóban először mondotta a tanítványainak. Nekik, és az ő nyomukon nekünk. Mert az mondja Jézus: abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek és legyetek nékem tanítványaim. Ez most hozzánk szól, a tanítványoknak és nekünk mondja Jézus: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Hadd fordítsam ezeket a szavakat úgy – mert így is lehet egyébként Jézus szavai értelmében: nálam nélkül a semmit cselekszitek. Nálam nélkül a semmit cselekszitek! Ami Jézus nélkül való, nem benne gyökerezik, nem a szentháromságos Isten örökkévalósága életforrásából jön, az semmi. Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak – mondja Jézus. Felbomlanak az elemek is égő tűzben – mondja Péter apostol, de Isten irgalma fölötte áll annak. S addig is Isten türelmesen vár, hogy mindenek megtérjenek, és életre jussanak. Elmúlik ez a világ és annak ábrázatja – mondja Pál apostol. De a Krisztus morféja (ábrázatja), a Krisztus alakja megmarad örökre! Hát valóban is, mit teszünk, kedves testvéreim? Mit tehetünk mi itt? Hangozzon hát Jézus szava most személyre szabott kérdésként! Mi marad meg? Óh, tudom én is, mire gondol ilyenkor minden jó ember, hallottam elég sokat a falumban öreg, tiszteletreméltó bácsiktól: tudod, Pistukám, ültetünk kinn a szőlőben egy diófát, az megmarad az unokáknak meg a dédunokáknak, ennyi marad utánunk. Aztán jön valaki, megveszi a szőlőt, kivágja a diófát. Mi maradt meg? S hány évig él a diófa? S mikor dől be a sírunk, melyre rá van írva nevünk, s hol unokáink áldó imádság mellett borulnak le? Meddig marad meg ez, s egyáltalán, mi marad meg? Nálam nélkül a semmit cselekszitek! – mondja Jézus. Igen, persze, eszünk, iszunk, ölelünk, alszunk, élünk – halmozódik az emberi életben, a történelemben, a tradícióban sok-sok érték. De Jézus most, kedves testvéreim, nem a városalapítókhoz, a birodalomszervezőkhöz, a felhalmozókhoz, az örökséghagyókhoz, hanem a tanítványokhoz szól. Egészen mélyen, mindent kizárva, mély, személyes viszonyban. Valóban, tényleg, rajta kívül mi van? És rajta kívül mi marad meg? Értjük hát, kedves testvéreim, Jézus szavait: maradjatok meg énbennem! Nincsen más vonatkozás, nincsen más lehetőség, de ez az igazi  lehetőség és ebben van minden vonatkozás.  A mostani időkben sokféle módon éri a keresztyén embert mindenfajta támadás, és legfőképpen kísértés, hogy azt mondja: ezzel az egyházzal – most ne is beszéljünk a többiről, elég a miénk -, a magyarországi református egyházzal nincs közöm. Bár minden ősöm református volt, volt még tán gályarab is köztük, de ahhoz, ahogy ez az egyház most áll, ennyi fekéllyel, nyomorúsággal, ahogy ezt itt rugdossák – és hagyja is, hogy rugdossák, ehhez nekem mi közöm!? Amúgy is csak egy vallás van a világon, melyre akármit lehet mondani, melyet akárhogy lehet szidni, s ez a keresztyénség! Van-e közöm nekem hozzá? De gondold meg, testvérem, hogy valóban erről kell-e döntened?! Hiszen nem ez a kérdés, hogy egy földi történeti alakzatot, egy adott közösséget a történelem egy adott pontján élő hívők gyülekezetét, egyházát otthagyod-e vagy sem.  Jézus szava szólt ma hozzánk: maradjatok meg énbennem, mert a megbocsátott, a megtisztított, a termő életre fordított bűnösök egyháza - ez a Jézus egyháza.

Vizsgálj meg, Uram engem, vizsgáld meg szívem és lelkem legmélyebb gondolatait, és ha meg is kell szomorodnom, adj nekem Lélek szerinti megszomorodást, mely életre való, növeli bennem a hitet, Hozzád kapcsol, megsegít, megbátorít és életet ad.
Ámen