Buda Béla temetése

Élni csak akkor érdemes, ha van feltámadás. Élni csak azért érdemes, mert van feltámadás. Érdemes élni. Nem a halált kicsinylem ezzel. Ellenkezőleg; ahogy Pál mondja: most is, mint a mulandó élet minden óráján, mindegyre az utolsó ellenséggel nézünk szembe, és ezt az ütközetet, tudjuk, mindannyian elveszítjük; de hogy mégse dezertáljunk az élet mellől, tudnunk kell – és ezt hirdetem most - : elnyeletett a halál diadalra. Igen, ezt a mi magunk ütkötetét elveszítjük, de még a halál árnyékának völgyében sem félünk; még akkor sem adjuk át magunkat a létrontás hazug hatalmának, ha minden reggel a halál keserű ízével az ínyünkben ébrednük; akkor sem lépünk zsoldjába, ha iszonyú késztetésként, másodlagos létmódként ajánlja magát, ha vonzóbb lét-oldónak álcázza magát, mint maga az élet. Tudnunk kell: legyőzetett a halál, Jézus feltámadott és él – mi is élni fogunk. Élni csak azért érdemes, mert van feltámadás.

Aki látja ezt, az boldog  ember, vagy (mivel, amit boldogságnak nevezünk, az az isteni teljességgel határos), aki látja ezt, az bölcs ember. Arról a bölcsességről szólok most, amelyről a szenvedő Jób könyvében olvasunk, és ezzel már abban a világban járunk, ahol Buda Béla oly sokat járt és oly ismerős volt, mert nemcsak a dolgát végezte mint gyógyító, hanem mérhetetlenül vágyott is ennek a világnak a legmélyebb megismerésére: nem elfutni a szenvedéstől, legkevésbé a szenvedőtől, hanem megismerni, hogy gyógyíthassa -, ez akarta, itt ahogy ő mondta ebben a „szétvert” világban, ahol a szenvedés és a szenvedély között oly gyakran elmosódik a határ, itt, ahol a sors oly könnyen válik sorsrontássá, itt, ahol a mindenből való feloldódás a legnagyobb megkötözöttség, itt, ahol az egész mindig csak töredék – itt. Ez az itt: ez a világ, ez az ember világa, vagy még inkább: ez a világ maga az ember – mikrokozmosz, de torz és gyógyítani való, mert az ember már nem tudja, hogy érdemes élni, már nem tudja, hogy van feltámadás,  - nem tudja, hogy van élet.

De éppen Jób esete mutatja, hogy ha a szenvedő gyógyítása és vigasztalása kockázatos is,  mindig gyógyítan kell, mert a szenvedő és megvert ember kiszolgáltatottsága és esendősége sokszorosa azénak, aki még meg tud valamiben, legalább önmagában, kapaszkodni. Ezt az érzékenységet,  a szó igazi, mély értelmében vett diszkréciót gyakorolta és tanította Buda Béla, - ez a lelkek megkülönböztetésének képessége (pontosabban: kegyelmi ajándéka), és ez minden bölcsesség oszlopcsarnokának küszöbe. Kell az a megkülönböztetés, mert még életünk legemelkedett pillanataiban is kiderül rólunk, ha feltárulkozunk, hogy nem tudjuk, minémű lélek lakozik mibennünk. De aki bölcs, az ismeri a megkülönböztetés ajándékát és gyakorolja is azt, hogy ne csak létezzen, hanem éljen is az ember, hogy ne csak kedveljen ezt-azt, valakit, valakiket, hanem szeressen igazán, hogy ne csak tetsszen ennek-annak, hanem szép legyen, hogy ne csak jussoljon, hanem ő maga legyen igaz emberré. S aki bölcs, az tudja azt is, honnét van ez a bölcsesség.

Mert honnét a bölcsesség?  - kérdezi Jób könyve. Ismerőseink és szomszédaink, barátaink mit sem hallottak róla. Pedig tudniuk kellene, mert az ember amúgy ügyes – feljárja a világot, feltárja a rejtett dolgokat is, aknát vág a mélybe, lépcsőt épít a magasságba – hogy kincset találjon (érezzük, az egész leírás metafora!), még a tengert, a folyót, az ősmélységet (és ez már nem metafora!) – és igen, még a halált is kifaggatja, de a válasz mindegyre kérdésbe fordul át: honnét hát a bölcsesség? Még a halál is azt mondja: csak hírből hallottam róla. 

De jaj nekünk, ha nem a miénk ez a bölcsesség! Akkor nem tudjuk, miért élünk, akkor borzasztó sejtelem bénít minket, hogy nem érdemes élni – s még a halál is (micsoda megrendítő kép ez!), tehetlenül tárja szét kezét: nem tudom, hol ez a bölcsesség! Honnét van hát e bölcsesség? Finom kérdés, nem az kérdi, hol van, hanem azt honnét van? honnan jön, miből ered, miben gyökerezik – de legfőképp: honnét jön? Mert adomány, kegyelem.

Istennél van, Istentől van ez a bölcsesség – azért nem ismeri a halál, mert Istentől van, és azért keresi hiába az, akinek csak, úgymond,  ősemlékei hordozzák ezt a rég elvesztett tudást (mert az is csak elveszett emlék, hogy lett volna ilyen tudás),  és azért keresi hiába az is, aki töredék-életekből akar remény-várat építeni – mert Istennél és csak Istentől van az. De aki ismeri Istent, az ismeri a Szentháromság második személyét, Krisztust is, aki megkóstolta értünk a halált, és tudja már a szabályt: az Úr félelme a bölcsesség! A halál félelme lehet okosság, létsejtelem,  - de csak Isten félelme tárja fel az élet forrását és boldog végcélját.

Egy másik nagy szenvedő, a síró próféta Jeremiás azt mondja: mindazáltal ne dicsekedjék a bölcs a maga bölcsességével – mert ajándék ez az ismeret, ahogy az életünk is akkor lesz ajándékká (önmagunk számára is legkiváltképp!), ha tudjuk, hogy érdemes élni, mert van feltámadás, amit Krisztusban, az Isten bölcsességében ismertünk meg.

DE ezt már nem a szenvedő Jób vigasztalói mondják (itt már szertefoszlanak a szavaink), ezt a vigasztaló mondja, az egyetlen vigasztaló, a feltámadott Krisztus, aki nem maradt a halálban. S éppen a halál küszöbén mondja, éppen akkor, amikor egyébként nem hallunk semmit, bárki bármit mondhat, éppen ekkor és ott mondja, a testvérét gyászoló testvérnek, az embert gyászoló embernek, a halál foglyának: aki hisz énbennem, ha meghal is, él. Nem a szavát hinni, hanem benne hinni: ez a vigasztalás, ez az élet. Élni csak azért érdemes, mert van feltámadás. Ez a kegyelem.
Ámen