Bolond és bolond

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az emberi élet, különösen, ha életmódunkra, magatartásunkra gondolunk, és az újra meg újra elénk tornyosuló, sokszor megoldhatatlannak tűnő helyzetekre, azt kell mondjuk, hogy életünknek szinte minden nagy pillanatában, minden döntő választásban nagy paradoxonokkal találkozunk. Nem olyan paradoxonokkal, talányokkal, megoldhatatlannak tűnő rejtélyekkel, aminőket az emberi értelem, a logika vagy filozófia elénk hoz – ezekből is van bőséggel –, hanem olyan ellentmondásokkal, feloldhatatlannak tűnő igazságokkal, tényekkel, amelyekkel a mindennapi élet során találkozunk. Néha sokszor éppen ebből is fakad az, hogy haszontalannak és hiábavaló dolognak érezzük a filozofálást és a bölcselkedést, mert elvonatkoztatott dolgokat állítanak elénk, miközben mi a mindennapos dolgainkban szeretnénk eligazodni. Hadd idézzek két ilyen meghatározó, szinte feloldhatatlannak tűnő, mégis választás elé tartozó igazságot. Az egyiket József Attila híres párverséből halljuk:

Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis.

Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.

Ebben a párversben egy nagy filozófiai vita is megjelenik, a két verssor két nézetet tükröz. Megvolt egykor a mindkettőnek maga filozófiai iskolája. Az elsőt – mért legyek én tisztességes? kiterítenek úgyis! – a cinikusok képviselték, akik azt hirdették, hogy olyan rettenetes a vég, olyan elviselhetetlen az ember halála, hogy ezt a borzasztó pillanatot most, az éppen most pillanattal kell eltakarni. Miért legyek tisztességes, miért igyekezzem jóra, igazra, szépre? - kiterítenek úgyis! Éljünk hát a percnek, a pillanatnak! Szakítsd le az óra virágát – hirdették a cinikusok, s egész komoly filozófiai iskolájuk volt. A másik versmondatnak is megvan a maga filozófiai iskolája. Idézem még egyszer: Mért ne legyek tisztességes? kiterítenek úgyis! Ezt pedig a sztoikusok képviselték, akik azt mondták, hogy nem az utolsó és rettenetes pillanat az ami mindent eldönt. Emelkedjünk fölé, nézzünk szembe a halállal, nevessünk szemébe a halálnak, győzzük le a halálfélelmet. Seneca, a nagy sztoikus bölcselő azt mondja egyik vigasztalásában, hogy miért rettegsz a haláltól, hiszen ha meghalsz, éppen megszűnik minden félelmed tőle?! Mért ne legyek tisztességes? Emelkedjünk az élet nyomorúságai, bajai, viszontagságai fölé. Paradox helyzet ez, ahogy a költő megfogalmazza, s persze, ahogy megfogalmazza, érezzük, ő már döntött is: mért ne legyek tisztességes! 

De kedves testvéreim, a felolvasott igében ennél sokkal többről és mélyebb kérdésről van szó, mert ezt az igét hallva (ne felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, hogy ne légy te is bolond hozzá hasonlatos módon, illetve felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, nehogy bölcs legyen a maga szemei előtt), a paradox helyzet, ez az ellentmondásosnak, következetlennek tűnő magatartás igen mély igazságra vezet. Hogy ezt megértsük, hadd idézzek egy másik bibliai paradoxont is. Pál apostol mondja a Korinthusi levélben a keresztyén életről: aki él e világgal, úgy éljen vele, mintha nem élne vele, aki vásárol, úgy vásároljon, mintha éppen eladna, aki házasodik, úgy házasodjon, mintha nem házasodna, mert elmúlik ez a világ és annak minden dicsősége. Ugyanakkor ugyanitt, a Korinthusi levélben azt mondja az apostol,: ti keresztyének, akik üdvösségre hivattatok, mindannyian, maradjatok meg abban, amiben elhivattatok. Ugyanabban a hivatásban, ugyanabban a munkában, ugyanabban az életkörben.

Így érkezünk el a Példabeszédek könyvének ehhez a nagyon érdekes és feszült tanácsához, amelyhez Salamon hasonlatokat is fűz. Ilyeneket mond (bár most nehéz lesz erre hivatkoznom, mert mindjárt esni fog, látom, ahogy kinézek itt az ablakon). Azt mondja Salamon: mint a hó a nyárhoz, eső az aratáshoz, úgy nem illik – vagy egészen pontosan, úgy illik! – a bolondhoz a tisztesség. Hiszen, ha nyáron havazik, az mindent megfojt és elvész a szüret reménye. Hiszen ha aratásidőben kezd rá a jégeső, nemcsak a munkát tartóztatja fel, hanem elveri a termést is. Mintha azt mondaná: valahogy így illik a bolondhoz a tisztesség, a megbecsülés, a dicsőség, így illik a bolondot megtisztelnünk, - vagyis sehogy sem. Dietrich Bonhoeffer, a mártír teológus az egyik börtönlevelében arról értekezik, hogy sok nagy nyomorúsága van az emberi életnek, melyek közül sok mindent le lehet győzni, és sok mindennel pedig meg kell tanulni együtt élni, de van valami, ami a legborzasztóbb, a legveszedelmesebb: ez a bolondság. Mégpedig azért, és itt már nem is Bonhoeffert idézem, hanem Kálvint, tehát azért veszedelmes valami a bolondság, mert két nagy cölöpön, két nagy pilléren áll, és ez a két nagy cölöp vagy pillér az egész emberi élet nyomorúságába van leverve, abban gyökerezik, abban van megszilárdítva. Az egyik a magabiztosság, a másik az önhittség. S valóban, így is van, testvéreim! Amikor valakire azt mondjuk, hogy bolond, azt mi a szó morális, mitöbb, metafizikai értelmében vesszük (úgy, ahogy a Példabeszédek könyve tanítja, mikor azt mondja, hogy minden bölcsesség kezdete az Úr félelme, a bolondság pedig az Istennel szembeni makacsság és lázadás). Ha így nézzük, hogy mi a bolondság, akkor azt kell mondjuk: valóban, ott van a létünk mélyszerkezetében az önhittség; ez a legyőzhetetlen és lebirkózhatatlan meggyőződés, amely révén mindent magának tulajdonít az ember; magához érdemesít mindent, bármi történjék. Ha tavasszal Isten áldó melege süt és felolvasztja a jeget, a bolond a maga érdemének tartja azt. Ha nyáron meghűsítő zápor hull, a bolond azt is a maga érdemének tartja. Ha jól sikerül a vetés, és bő lesz az aratás, a bolond azt is a maga bölcsességének akarja tulajdonítani. Mindent-mindent önhitt módon magának tulajdonít, - de leginkább Isten előtt, Istennel szemben teszi ezt. Pedig Isten előtt csak üresen és alázattal lehet megállni, mert nincs érdemünk, nincs méltóságunk. Ha Isten egyszer beletesz mindent a saját mérlegébe, bizony, a vele szembeni lázadásunk, tőle való elhanyatlásunk, bűneink, makacsságunk, – s hozzáteszem – a bolondságunk mindent lehúzna abban a serpenyőben. S nincs mit a másik serpenyőbe tenni, csak Isten kegyelmét. Csak Jézus Krisztus váltsága az, ami mindezt kiegyensúlyozza, sőt – ahogy Pál apostol mondja – felül is múlja: ahol bővölködik a bűn, ott felettébb bővölködik a kegyelem. A bolondban önhittséget találunk, és persze, magabiztosságot. Nem Istenében bízik, nem Isten megsegítő kegyelméért fohászkodik, nem azt kutatja és keresi, amire a Példabeszédek könyve is tanít, hogy miképpen tehetné meg Isten félelmében az első, a második és az utolsó lépést is. Magában bízik, magabiztos. Ezért mondja a Példabeszédek könyve, hogy annak valamilyen egészen rendkívüli, vagy inkább, renden kívüli, még sajátosabban szólva, rendetlen dolognak kell lennie, hogy a bolondnak, a bolondságnak bármiféle tiszteletet adjunk.

Tudom, a mai világ abban erősen meggyökerezett, kulturális megszokássá lett, és így kívánja meg az úgynevezett politikai korrekt is, hogy mindennek, ami másmilyen, tiszteletet kell adnunk. Csak el ne vétsük a dolgot, kedves testvéreim! Nehogy a másmilyenen azt értsük, ami rendetlen, nehogy a másmilyenen azt értsük, ami felforgatja az élet jó rendjét, nehogy a másmilyenen azt értsük, ami téllé teszi a nyarat, és elviselhetetlen jégesővé az aratás idejét. Igen, óhajtjuk nyárban is a hűvöset, kívánja a föld is az áldó záporesőt, de mégsem gondolnánk, hogy rendes dolog volna, hogy nyáron nagykabátban jöjjünk templomba, télen meg strandpapucsban. Az rendetlen dolog. Annak nem jár tisztelet és megbecsülés. 

Ezért mondja a Példabeszédek könyve ezt a különös és talányos – mi több – ellentmondásos tanácsot, olvasom még egyszer: ne felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, hogy ne légy te is őhozzá hasonlatos. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ne felelj meg, ne vedd fel a fonalat, ne lépj a csapdába, ne felelj a bolondnak bolondsága szerint. Talán mindenki érteni fogja, hogy mire utal a Példabeszédek könyve, ha egy nagyon súlyos, az európai embert és keresztyénségünket is meghatározó javaslatra utalok, - de nem is egyre, hanem kettőre. Az egyik az egy szellemi, gondolati, filozófiai javaslat volt, amit teológushallgató koromban olvastam először. Egy tudós könyvben olvastam, hogy szellemi értelemben akkor korrekt a keresztyénség, akkor lehet partnere a filozófiának, meg a kor nagy szellemi mozgalmainak, ha úgynevezett ateista módszertannal dolgozik. Mit jelent ez? Ez az ateista módszertan azt jelentené, hogy a világ dolgairól, tényeiről, igazságról úgy kell gondolkodjunk, hogy közben nincs bennünksemmilyen előföltevés, legkevésé az, hogy van Isten. Hanem úgy kell vizsgálódnunk, mintha nem lenne Isten. Megmondom őszintén, hosszú éveket töprengtem, hogy megértsem, mit akar a szerző ezzel mondani. Tényleg lehet úgy élni, tényleg lehet úgy gondolkodni, tényleg lehet úgy az igazságot vizsgálni, tényleg lehet a tényeket úgy mérlegre tenni, mintha nem lenne Isten? Ne felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, nehogy hasonlóvá légy hozzá.

A másik javaslat inkább egyházunkat érintette itt, Magyarországon, még az úgynevezett kommunizmus ideje alatt. Az 1980-as években indult egy párbeszéd a keresztyének és marxisták között. Fiatalemberként nagy érdeklődéssel követtem. Ebben  a dialógusban hangzottak el olyan felvetések is a marxisták részéről, hogy miután az egyház úgyis meg fog szűnni, az lenne a jó, ha maguk az egyházak mutatnának hajlandóságot az önfelszámolásra. Ebben az esetben lehet barátkozni is. Végül is?! Ha nem kell az egyházat erőszakkal felszámolni, hanem fölszámolja magát erőszak nélkül is, szíves készséggel állunk rendelkezésére. Akkor már lehet a jó barátunk is, akkor lehetünk barátok. Körülbelül ez volt ennek a javaslatnak a lényege.

Ne felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, mert te magad is hasonlóvá leszel hozzá. Ne lépj bele a csapdába. Pál apostol az Efézusi levélben, amikor a lélek fegyvereiről beszél, és emlékezteti a keresztyéneket arra, hogy nagy harcuk van, akkor megdöbbentő szavakat mond (hallottuk a lekcióban): nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk! Amiről a Példabeszédek könyve beszél, az nem a mindennapos életben való egyszeri eligazodásról szól, hanem arról, hogy milyen alapelvek, milyen döntő igazságok, milyen mély meggyőződések szerint igazítja és rendezi az ember az életét. És ha most – hadd igazodjam az Efézusi levélhez – fölvesszük a bolondok fegyvereit, máris elvesztettük a csatát. Ha belemegyünk abba a játékba, amit ők ajánlanak föl, még be se léptünk a körbe, máris vesztesek vagyunk. Beszéljünk Istenről úgy, mintha nem lenne Isten? Elvesztettük a csatát. Építsük úgy az egyházat, hogy valójában leépítjük? Máris elveszítettük a küzdelmet. Legyünk tisztességesek úgy, hogy az első lépésnél nem tartjuk be a tisztesség elemi szabályait? Máris vesztettünk. Az első lépésen múlik minden. Odahaza a szülőfalumban a pályaudvaron kétfelé válik a vasút, az egyik vágány Budapest felé, a másik Székesfehérvár felé megy. Aki elvéti a vonatot, és mondjuk, a fehérvári vonat helyett a budapestire ül, az ahogy kigurul a vonat az állomásról, még mintegy 200 méterig ezt nem fogja észrevenni, mert még párhuzamosan mennek a sínek. Aztán jön a váltó, először csak húsz centi a különbség, aztán egy méter a különbség, végén pedig 64 kilométer, - a váltón múlik minden, az első lépésen múlik minden. Ne felelj a bolondnak, ne engedj a provokációnak, ne vedd fel a kesztyűt, ne engedj a kihívásnak, mert hasonlatos leszel hozzá.

Eddig rendben is lenne a dolog, azt gondolom, ez belefér a keresztyén ember magatartásába: határozottan és világosan nemet mondani, mindig nemet mondani, nem igazodni, nem hasonulni, nagyon odafigyelni, Isten lelke segítségét elkérni, vagy, ha már zsákutcába mentünk, akkor nagyon gyorsan, alázattal visszatolatni, és újra kezdeni a dolgot az indítóponttól. De vajon miért mondja a következő versben: felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, hogy ne legyen bölcs a maga személye előtt!? Most akkor feleljünk, vagy ne feleljünk, most akkor szóljunk vagy ne szóljunk? A mondatok eleje igen szigorúan, betűről betűre egyforma, tehát nem lehet variálgatni sem, hogy valami kis jelzős szerkezet vagy határozószó ezt megváltoztatná. Mind a kettő így kezdődik: ne felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, illetve ne felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, - csak ez igen és  a nem a különbség. De hogyan? Bolondsága szerint – ez viszont ugyanaz. Vagy mégsem? Felelj meg neki, magyarán: nevezd a dolgokat annak, amik. Ha önmagát akarná nőttetni, ha bolond létére bölcsnek akarna a maga szemében látszani, ha bolond létére tiszteletet követelne magának, és önmaga alá akarna gyűrni bennünket, csak egyet tehetsz: nevén nevezed a dolgokat. A bolondság bolondság, a bölcsesség bölcsesség, az igazság igazság, a hamisság hamisság, a becsület becsület, a lopás lopás, a szeretet szeretet, és a bűn bűn. A bolondság jellemzője nemcsak az, hogy hamis dolgokkal kínál meg bennünket, nemcsak az is, hogy ennek a magabiztosságnak és önhittségnek a pillérein állva, minket is valamiféle önhittségre és magabiztosságra akar vinni, magyarán, el akar bennünket szakítani Isten szeretetétől és Krisztus kegyelmétől, hanem az is céljai közé tartozik, hogy összezavarjon dolgokat. Éppen így tudja elérni, hogy Istentől elforduljunk, hogy összekever mindent, mixturát, elegyet, vegyüléket hoz létre, amiben minden mindennel össze van keverve. Meghagyom, testvérek, hogy először ez nagyon érdekesnek és különösnek is tűnhet, úgy, ahogy mostanában az úgynevezett posztmodern filozófiában van. Itt minden igaz, és semmi sem igaz, így is van, és úgy sincs. Ahogyan a gyerek gyurmázik. Nekünk volt gyerekkorunkban hat színből álló gyurmakészletünk Én meg kíváncsi gyerek lévén, összegyúrtam a pirosat, a sárgát, a zöldet, a kéket, a barnát meg a fehéret, ez a hat szín, -  és jaj, az elején ez együtt gyönyörű szép színes világ volt. Olyat művész sem tud festeni. Én meg máris valami egész nagy zseninek éreztem magam, amikor gyúrtam ezeket a kis golyókat, mert ahogyan kavarogtak, csavarodtak, fonódtak egymásba ezek a színek, az Isten szivárványa nem volt olyan szép. De ahogy gyúrtam egy kicsit tovább, az egész egy nagy szürke massza lett. Ez a bolondság csapdája: az elején még együtt van minden. Igaz és hamis, jó és rossz, igaz és becstelen, tiszta és tisztátalan,  - s ez nagyon érdekes, mit tudunk mi ebből kihozni, hogy tudjuk az élet nagy relativitásában ezeket a dolgokat úgy egymás mellé tenni, és nagy bölcsen felemelni az ujjunkat, és azt mondani: de kérem, minden relatív, minden viszonylagos, mindent egymáshoz kell mérni, minden a helyzettől, a szituációtól függ?!  Jaj, de érdekes ez! Színes! Míg aztán a végén az egész szürkévé nem válik. Igaz, a szürke szín sem olyan rossz, az is egy szín,  - csak egy a baj, hogy amit összekevertünk és eggyé gyúrtunk, azt már nem tudjuk egymástól szétválasztani, abból már nem lehet kinyerni az önálló, különálló színeket. Ott mind egyforma lett, és olyan lett, amilyenné gyúrtuk: semmilyenné.

Felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, s mond: ami tisztességtelen, az tisztességtelen, ami becsületes, az becsületes, ami hitből van, hitből van, ami hazugságból van, az hazugság, a semmiből nem lesz semmi, s az istentelenség csak istentelenség. A bolondság bolondság, a bölcsesség bölcsesség. Hogy ne legyen a bolond bölcs maga szemében. Mert ha bölcs lehet a maga szemében, máris uralkodni kezd rajtunk. Ezt mondja Bonhoeffer is, hogy az emberi életben azért a bolondság a legborzasztóbb, legelviselhetetlenebb, mert nem éri be azzal, hogy önhitten félrevonuljon a sarokba, vagy magabiztosan pöfögjön egy tükör előtt, hanem uralkodni akar rajtunk. Maga alá akar gyűrni bennünket, mert éppen az a bolond, aki nem viseli el, hogy másmilyen is van. Ez így van, testvéreim, éppen a bolondság nem viseli el, hogy másmilyen is van, éppen az úgynevezett posztmodern nem viseli el, hogy volna mégis igazság, és tűrhetetlennek tartja, hogyha valaki szilárdan, és tartósan kiáll valami mellett. A bölcs tudja, mi a nyár és mi a tél, a bölcs tudja, hogy mindennek rendelt ideje van, a bölcs tudja, hogy mikor kell vetni, és mikor kell aratni, a bölcs tudja, hogy aki Isten gyermeke és Isten bölcsességében jár, az Krisztus erejével nem múlandó dolgokban küszködik, hanem örökkévaló kérdésekben forog.

Besummázom. Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, ne feleljetek meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, hogy ne legyetek te is őhozzá hasonlatossá. Feleljetek meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, hogy ne legyen bölcs a maga szemei előtt. Mit jelent ez? Azt, hogy egyszerre ne mondj a bolondságra semmit, és mondj rá nemet. Egyszerre ne szólj hozzá semmit, ne mondj neki semmit, de mondj rá határozott nemet. Hogy ezt meg tudjuk tenni, ahhoz valóban Isten bölcsességére van szükségünk, a bölcsesség kezdete pedig az Úrnak félelme. Az Urat pedig akkor féljük igazán teljes szívünkből, ha üresen és alázatosan jövünk Hozzá, hogy megkérjük az Ő ingyenes jó kegyelmét, amelyet a mi Urunk Jézus Krisztus Urunkban nekünk ajándékozott. S ha ezt a kegyelmet megkaptuk, Krisztussal együtt megkapjuk a Lélek ajándékait is, annak erejét, igazságát, megtartó világosságát, - és akkor járhatunk teljes szabadságban, mint Istennek megváltott gyermekei.
Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük, Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által, hogy Igéddel ma is visszahívsz bennünket a kezdetekhez, mindennek a kezdetéhez, a bölcsesség kezdetéhez, a hitnek a kezdetéhez, az igazság kezdetéhez, és az üdvösség kezdetéhez. Mindez Tebenned van elrejtve, s mindezt Te az Úr Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá tetted, és Lelked hatalmában nekünk is ajándékoztad. Tarts meg hát bennünket minden küzdelmünkben, harcunkban, segíts bennünket a kétséges órákon, különösen akkor, amikor annyi ellentmondás feszül bennünk és körülöttünk, és úgy érezzük, nincs kire támaszkodnunk, mert mindenki mást mond, elvesztünk és eltévedtünk. Hívj bennünket ilyenkor vissza, hogy alázattal, üres szívvel kérjük a Te bölcsességed és tanácsodat, hogy az vezessen bennünket utunkon, hogy boldog szívvel megérkezhessünk majd Tehozzád.

Kérünk, Urunk, betegeinkért, elesett, szenvedő, megfáradt testvéreinkért, gyógyítsd őket, újítsd meg életüket, erősítsd őket, hogy közénk visszatérve, velünk együtt magasztalhassák ők is a Te áldó, gyógyító kegyelmedet, mi pedig dicsérhessünk Téged érettük, hogy szeretetedből megújítottad őket. Könyörgünk a szomorkodókért, töltsd be szívüket vigasztaló hűségeddel, erősítsd és bátorítsd azokat, akik a halál árnyéka völgyében járnak. Mi magunkért is könyörgünk, Mennyei Atyánk, hogy ez a most hallott ige legyen bennünk áldott magvetéssé, hogy Lelked segítségével gyümölcsét megteremthessük, s bőséges aratással dicsőíthessük nevedet minden jó munkánkkal. Taníts utadon járni, bölcsességed megismerni, abban megmaradni, az igaz hitet soha meg nem tagadni.
Ámen