Boldogok

Szeretett gyülekezet, Kedves testvérek!

Ma boldog nap van, két okból. Az egyik bennünket, reformátusokat talán kevésbé érint, a másik sokkal inkább. Először elmondom azt, ami kevésbé érint bennünket. Ma a római katolikus egyház boldoggá avat egy rendkívüli embert, Karol Wojtylát, akit II. János Pál pápaként ismertünk, aki valóban rendkívüli – mondhatnánk –, fantasztikus ember volt. Az ő személyében tanultuk meg mi, magyarok is, akik évszázadokon keresztül, ha azt hallottuk, hogy katolikus, akkor elhúztuk a szánkat. Ha azt hallottuk, hogy pápa, bár nem szoktunk füstölőzni, ám akkor hajlamot éreztünk, hogy előkapjuk a füstölőt és gyorsan, a pápa név után kifüstöljünk. De ez a pápa tanított meg minket, magyar reformátusokat is arra, hogy más felekezetben is van igazi, hiteles keresztyénség. De azért is tartjuk őt nagyszerű embernek, mert azon kevesek közé tartozott a közép-európai egyházi emberek közül, akik nem hódoltak be a kommunizmusnak. Tudjuk, hogy rendkívüli érdemei vannak abban, hogy az a világhatalom, az a szörnyeteg, amelyre még a szabad nyugati világ is olykor-olykor úgy tekintett, hogy öröklétig fog fönnállni, és valahogy meg kell vele alkudni, összeomlott. Talán attól a szótól, amit pápává avatása után így üzent a világnak: Ne féljetek, hanem nyissátok meg szíveteket az Úr Jézus Krisztus előtt. Ma őt boldoggá avatják.

Mi reformátusok ezt különös tartózkodással, vagy – ha szabad ezt mondani - tartózkodó egyetértéssel szemléljük, mert egyrészt elismerjük, hogy a pápa nagy ember volt és méltó róla emlékezni. De természetesen, mi furcsállva nézzük a római egyháznak azokat a különös kánonjogi procedúráit, eljárásait, amelyek során, hosszú-hosszú folyamatok végén kimondják, hogy ez az ember boldog. És itt jutunk el a mai ige döntő és lényeges üzenetéhez. Számunkra nem szükséges, hogy a római katolikus egyház eljárásain keresztülmenve nyilvánítsanak valakit boldoggá, - mert Isten igéje egyértelműen megmondja, hogy kik a boldogok. Nemcsak itt, a 32. zsoltárban, melyet felolvastam, hanem sokmás helyütt is, legkiváltképpen Jézus szavaiban, a Hegyi Beszédben. Erről szeretnék ma szólni: kik azok, akiket Isten boldognak nevez. Boldog emberről szól a zsoltár, és – amint jeleztem – ez majd elvezet bennünket a Hegyi Beszédig, a boldogmondásokig.

Amit a zsoltárban hallunk, az általában is igaz, sőt, először éppen egy általánosságot hallunk, mely egyetemesen érvényes. Így szól a zsoltár: boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfeleztetett, boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen. Általános igazság ez,  - boldog az, akivel szemben Istennek nincsen vádja, akivel szemben Istennek nincsen panasza, akinek Isten nem tulajdonít bűnt, akinek nincsen semmiféle csalárdsága. Ez a boldog ember. Tudom, testvérek, hogy mi itt, a 21. század elején sok egyéb gyönyörű definíciót tudunk arra, hogy ki a boldog ember. Tallózgattam is az elmúlt napokban bölcs mondásokat, idézeteket filozófusoktól, okosoktól, bölcsektől, költőktől, íróktól – szebbnél-szebb, varázslatosnál-varázslatosabb mindenik. De ha két lábbal járunk a földön, és körülnézünk abban a világban, amelyben élünk, sőt, csak a saját dolgainkban, akkor mondhatom, hogy szinte csak egyetlen definíciót találtam, mely többé-kevésbé érvényes a mai ember számára. Eszerint, boldog az, aki túl van jón és rosszon. Ez egészen a filozófus Nietzschéig megy vissza, ez a címe is (Túl jón és rosszon) nagy filozófiai művének, mely nagyon nagy hatással volt a 20-21. században. Mindenen túl - az az ember boldog, aki mindent megtapasztalt, jót is megtapasztalt, rosszat is megtapasztalt, s túl van rajtuk. Még lehetne a német szót úgy is fordítani, hogy teljesen túl van, sőt fölé emelkedett, ennek a világnak sem nyomorúsága, sem öröme, sem baja, sem áldása nem érinti az embert, ő már a túlsó oldalon van. Ezzel rivalizál egy másik gondolat, mely szerint azt tartjuk boldognak, akinek – úgymond – mindene megvan, telve van az élete. Gyakorlatiasan, azt tartjuk boldognak, aki meg tudja szerezni azt, amire szüksége van. Nem lát hiányt, de nem azért, mert semmi sem hiányzik neki, hanem, mert semmi sem lehetetlen a számára. 

A zsoltár azonban kijózanít bennünket, mert rögtön a lényegre tér, nem kerüli meg a dolgot, és azt mondja, hogy boldogságról egyedül Isten és ember viszonylatában beszélhetünk, minden egyéb megfontolás, amit mi boldogságnak tarthatunk, vagy a boldog élethez tartozónak gondolunk, rövid lejáratú, nem tartós. Azok a boldogságok, melyeket ma megszerzünk, melyekért megfáradozunk, megküzdünk, azokra mindre rá van írva a szavatossági idő. Sőt, azt tudom mondani, hogy igen gyakran hamis is ez feltüntetett a szavatossági idő. Előfordul egy-egy nagy áruházban, hogy a minőségi ellenőrök a szépen becsomagolt, mutatós terméken hamis dátumot találnak. A kereskedők fölülütötték a szavatossági dátumot, hogy a termék még ott lehessen a polcon, s talán jön egy balek és megveszi. A mi boldogság-csomagjainkra is rá van ütve a szavatossági határidő. Lejár egyszer, véget ér egyszer az érvényessége. Ezért mondja a zsoltáros egyszerű szavakkal, hogy boldogságról ott tudunk egyáltalán beszélni, töprengeni, gondolkodni, ahol az ember valamilyen viszonyba keveredik Istennel. Istennel való kapcsolat nélkül boldogság-utánzatok vannak és boldogság-retrók vannak. Tegnap a televízióban láttam egy riportműsort, melyben egy falusi tanító nyilatkozott, egy egyszerű, jóravaló, tisztességes, áldozatos ember. Elmondta, hogyan élnek a faluban, s hogy jönnek vissza a régi szokások, az emberek újra kimennek a földre, dolgoznak, otthon előveszik a citerát, a furulyát, igyekszenek vissza a régi világba. Aztán azt mondta ez a bölcs ember, hogy azért van ez így, mert az emberek boldogtalanok,  és azt hiszik, hogy a régi emberek boldogabbak voltak – és ez így is van! –,  de azt is hiszik, hogy abban volt a boldogságuk, hogy két kézzel túrták a földet, hogy közelebb voltak a zöldhöz, hogy még ott voltak a népi élet autentikus keretei. Pedig nem azért voltak boldogabbak, hanem azért, mert a régiek közelebb voltak Istenhez. Mi, persze, megyünk vissza, és az üres keretekben keressük a boldogságot. Magunkhoz öleljük az üres dobozt, és azt hisszük, hogy az maga a boldogság. Pedig, az Istennel való kapcsolatban van a boldogság.

A zsoltár azt mondja: Boldog ember az, aki (amúgy, pestiesen mondom) jóban van Istennel. Ennyi a boldogság. Jóban lenni Istennel. Mindannyian átérezhetjük ennek a kifejezésnek a lényegét: jóban lenni valakivel. Jóban lenni hatalmas, befolyásos emberekkel, jóban lenni a körzeti orvossal, jóban lenni az iskolaigazgatóval, és a hentessel is jóban lenni, mert akkor rendes húst fog adni. Ha jóban vagyok valakivel, az azt jelenti, hogy minősített, speciális kapcsolatunk van, nem formális a kapcsolatunk. Ezért, amikor azt mondom, hogy boldogságot latolgatni ott tudunk, ahol elindulunk a kérdés felé, hogy jóba vagyunk-e Istennel, akkor nagyon egyszerűen erre gondolok, - semmi különleges filozófia, semmi magasabb teológia, semmi elvonatkoztatás nincs ebben: jóban lenni Istennel. És máris értjük a zsoltár kezdő szavát: boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett, boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen. Ilyen egyszerű.

De ez az általános igazság mély értelmű és súlyos tétellé válik a zsoltár második szakaszában, ahol Dávid önmagáról vall. Hiszen nem elvonatkoztatott dolog a boldogság, hanem abszolút személyes, s néha annyira személyes, hogy szinte kifejezhetetlen. Dávid itt önmagáról vall, és azt mondja, hogy a tétel rendben van. Axióma. Cáfolhatatlan és bizonyítani sem kell. De magára térve, már azt kell mondania: amíg azonban én elhallgattam – tudniillik a bűneimet –, addig megavultak a csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Miközben éjjel-nappal rám nehezedett Isten keze, életerőm ellankadt mintegy a nyár hevében. Dávid bevallja, úgy akart boldog lenni, úgy akart Istennel jóban lenni, hogy elhallgatta a vétket. Egyszerű emberi megoldás ez – néha működik is (míg le nem jár a szavatossága!) Nem mondom meg a másiknak, nem vallom be neki, elhallgatom – és ha hallgatok róla, akkor nincs is. Ez bizony általános emberi gyakorlat. Amiről hallgatunk, az nincs - véljük. Nemrégiben emlékeztünk a csernobili atomerőmű katasztrófájára, és akik felnőtt fejjel megélték annak idején, emlékeznek rá, hogy napokkal az esemény után kezdtek arról beszélni, hogy valami történt a Szovjetunió Ukrajna nevezetű részén, de nincsen semmi baj. Mert ha hallgatunk róla – vélte a pártállam –, akkor nincs. Erről beszél Dávid is, és ha Dávid korában lettek volna atomerőművek, és ismerte volna az emberiség a maghasadás titkát és rettenetes erejét, akkor ezt a hasonlatot mondta volna: elhallgattam, hogy felrobbant az atomerőmű, és azt hittem, hogyha elhallgatom, akkor nincs sugárszennyezés. De miközben elhallgattam, miközben eltakargattam, aközben életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében, aközben csak jajgatni tudtam napestig, mert megavultak a csontjaim, hihetetlen nyomorúság, betegség, lesújtottság, végzetesség tört rám.  Azt hittem, hogy ezen az úton teszem jóvá magamat, ezen az úton keveredek jóba Istennel, ezen az úton érek el oda, hogy boldog legyek, s látom már, így nem lehet.

Azt mondtam, hogy az Istennel való kapcsolatban találjuk meg a boldogság forrását, s egyáltalán ott vethetjük fel a kérdést. Ezért a következő lépést is meg kell tenni, amit Dávid így mond: vétkemet bevallottam. Mert az az Isten, akiben mi minden boldogság forrását látjuk, beszélő Isten. Isten személyes Isten, Isten beszélgető Isten, Isten személyesen viszonyul hozzánk. Ezt mondja Dávid: bevallottam, nem bírtam tovább elhallgatni, nem bírtam tovább rejtegetni, rá kellett döbbennem megannyi életcsődben, megannyi összeomlásban, megannyi kudarcban, hogy el kell mondani, be kell vallani. Ezen az úton kell személyes kapcsolatot létesíteni. Sokszor vagyunk úgy, hogy följajongunk az égbe, elkiáltozzuk Istennek a szükségeinket, a kéréseinket, és – Adyval szólva –  ez föl-föl dobott kő visszahull, visszajön, vagy ahogy egy angol-amerikai költő, Auden mondja Újévi levél című versében, visszajönnek ezek a levelek - címzett ismeretlen. Igen, mert először ezt kell elmondani: megvallottam vétkemet, bűnömet nem fedeztem el, azt mondtam: bevallom hamisságomat az Úrnak - és Te elvetted bűneimnek terhét.

Ahhoz, hogy jóba legyünk Istennel, ahhoz két fél kell. Tehát meg kell vallanom, hogy úgy akartam jó kapcsolatban lenni Istennel, hogy én ebbe a kapcsolatba először hamisságot akartam belevinni. De nem lehet. Megvallottam hamisságomat, megvallottam Istennek, hogy trükközni akartam, megvallottam Istennek, hogy meghamisítottam a szavatossági dátumokat, megvallottam Istennek, hogy mást tüntettem fel önmagamról, mint ami vagyok. És itt nyílik meg legelőbb a boldogság, mert azt mondja a zsoltár: Te elvetted rólam bűneim terhét. Lehet Istennel jóban lenni, sőt - ha szabad azt mondanom – Isten jóban is akar velünk lenni. És Ő ennek megteremtette ennek lehetőségét az Úr Jézus Krisztusban.

Így érünk el a zsoltár végéhez. Még a zsoltár elején azt mondja Dávid a tanításban, hogy boldog, akinek Isten nem tulajdonít bűnt és a lelkében nincsen csalárdság, majd így fejezi be a zsoltár: vigadozzanak az igazak, örvendezzetek mindnyájan ti, egyenes lelkűek. Kétfajta lelkületről, kétfajta szívről, kétfajta magatartásról beszél tehát. Azt mondja, hogy a csalárd lelkűek nem lehetnek boldogok. Mert ott csalás van, mert ott hamisítás van, mert ott az ember hamiskodik, hogy elrejtse és eltakarja a tényt, hogy nincs a dolog rendben Istennel, hogy valami az ő Istennel való kapcsolatában megromlott. Például, ilyen hamisságnak tartom az ateizmust. Ez a legegyszerűbb megoldás: nincs Isten. Kész. És ezzel ez az egész probléma meg van oldva. De ez csalárdkodás, mert mindenki tudja, hogy van Isten, mindenki érzi, hogy van Isten, mindenki Istenben jár, kel, mozog, - ezt már megmondták a régiek is. Most azonban a zsoltár végén azt mondja Dávid: ujjongjatok ti, egyenes lelkűek. Isten elveti a hamisságot, a csalárdságot, a hamis mértéket és kiegyenesít. Ilyen egyszerű ez a szó: egyenes lelkűek, szó szerint így is lehetne fordítani: egyenes szívűek! Mi azt szoktuk érteni, amit lehet is rajta érteni: egyenes lelkű valaki, egyenes ember. Vagyis őszinte ember, aki nem bánja azt sem, hogy beverik a fejét, akkor is megmondja az igazat, egyenesen él, egyenesen jár, s nem lehet rávenni semmilyen hamis útra. De most, hogy a zsoltáros megkapta Istentől a megbocsátásnak, az elfedezésnek, a kiegyenlítésnek, a helyreállításnak a nagy ajándékát, azt mondja: ujjongjatok ti, mindnyájan, egyenes lelkűek. Örvendezzetek Istenben! Az egyenes szívűek, az egyenes lelkűek: örvendező emberek. A zsoltár végén érkezünk el oda, ahol minden kezdődik! Isten az embert boldogságban teremtette. Így mondja Pál apostol: Isten Ádámot örök szentségben és boldogságban teremtette. Az első magyar nyelvemlék, a Halotti Beszéd az első emberről azt mondja: Teremtette őt Isten mennyei malasztban, mennyei boldogságban. Isten boldogságban teremtette az embert, és ebbe a boldogságba akarja visszavezetni. Ezért kik a boldogok? Azok, akik örvendeznek Istenben. Az Istenben való örvendezés a boldogság nyitja, titka és igazi jelzője.

Életünkben sok mindennek lejár a szavatossága, lejár az erőnk szavatossága is, lejár a bölcsességünké is, lejár az ügyességünké is, lejár a fiatalságunké, lejár az öregkorunké, mindenre rá van ütve az idő pecsétje, de kegyelem által eljuthatunk oda is, hogy egy valamié nem jár le soha: az Istenben való örvendezésé. Azé a létmozdulaté, amely által visszatalálunk arra, amilyenné Isten bennünket teremtett, és ahova Isten maga is vissza akar bennünket vezetni. Ezért mondja Jézus a Hegyi Beszédben: boldogok, akiknek a szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják. Kik a boldogok? Azok, akik Istenben vannak, Istenben örvendeznek, akik nem rejtegetnek Isten elől semmit, akiknek életét és útját Isten kiegyenesítette, és akik ezen az egyenes úton indulnak és jutnak oda, ahova Isten meghívta őket - örök örömbe, üdvösségbe, végtelen boldogságba.

Ámen