Boldog, aki olvassa!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, nyilván nem mindenki hallotta vagy olvasta, hogy a három egyház, a római katolikus, a református és evangélikus egyház közösen 2008-at a Biblia évének hirdette meg. A három egyház sok helyen, sokfajta programmal, kiállításokkal, rendezvényekkel, előadásokkal, kiadványokkal próbálja meg fölhívni a a magyar társadalom és egyházunk tagjainak figyelmét arra, hogy hitünknek és életünknek a középpontjában Isten kinyilatkoztatása áll, ami a Szentírásban foglaltatott. Presbitériumunk meghagyása szerint a gyülekezetünkben is lesznek majd programok, ezeket szervezzük, s szeretettel várjuk rájuk a gyülekezet tagjait. Én magam annyival szeretnék ehhez hozzájárulni, hogy minden hónapban egy vasárnap az igehirdetést annak a kérdésnek szánom, hogy vajon miért igaz az, amit a Jelenések könyvében találunk, miután lediktálja az angyal a páthmósi számüzetésben levő Jánosnak a látomásokat, az üzeneteket, az isteni szavakat, hozzáteszi: „boldog, aki olvassa e könyvnek beszédeit.” Miért boldog, aki a Bibliát olvashatja? Miért nagy dolog, hogy Bibliánk van, miért nagyszerű, hogy magyarul olvashatjuk, miért nagy dolog, hogy ma már nem egy ökör árát kell megfizetni egy Bibliáért, mint kellett a 16. század végén? Ez mai árra átszámítva, egy középkategóriás személygépkocsi ára. Mi viszont néhány száz forintért vagy ezer forintért megvehetjük a Bibliát, és saját anyanyelvünkön olvashatjuk. Miért nagy dolog ez, miért boldog az az ember, aki Isten igéjét olvassa, mit talál benne, és mi teszi őt boldoggá?

A ma felolvasott bibliai szakaszok alapján arról szeretnék szólni, hogy milyen módon, és miért íratott le a Szövetség okmánya, mi ennek a jelentősége, mire utal ez? Mit látunk akkor, amikor ezeket a körülményeket megvizsgáljuk, hogy az Egyiptomból való kiszabadulás után pusztai vándorlás kezdetén az ígéret földje felé tartva a megszabadított nép Istentől törvényt kap és ez a törvény szövetségi okmány? Ez a törvény szabályozza Isten népe életét, Istennel való viszonyát, és ezért nem mindegy, hogy milyen körülmények között íratott le.

Először is mindannyian tudjuk jól, már gyermek-istentiszteletes korunkban megtanultuk, hogy a Szövetség tábláit kétszer kellett leírni. Mert miután először kapta Mózes mintegy Isten keze által kőtáblákba vésve a tíz igét, a Tízparancsolatot, akkor azt a nép közé vívén, a hegyről lejőve, azt látta, azt látta, hogy a nép, mely ugyan isteni kinyilatkoztatásban már hallotta a Szövetség igéjét és a Szövetség rendjét, attól teljességgel eltért. Bálványimádásba kezdett, aranyborjút öntöttek, azt táncolták körbe, annak énekeltek, annak tapsoltak, az előtt játszottak, ahogy az Ige leírja. Mózes ezt látva, haragjában, dühében – vagy még inkább: elkeseredésében - összetörte a Szövetség tábláit. Azt fejezte ki Mózesnek ez a tette, hogy nem érvényes a Szövetség, mert ahhoz két fél kell, még akkor is, hogyha ezek a felek nem voltak egyenrangúak, s ebben a szövetségben nem olyan üzleti szerződésről volt szó, melynek során két egyenrangú fél azonos feltételekkel megállapodik. Ha nem is így, de a Szövetséghez mindig két fél kell. Ráadásul, éppen az mutatja a bibliai szövetség csodáját, hogy a két fél nem egyenrangú, hanem a hatalmas és mindenható könyörül a kicsiny és múlandó népen. Ebben a szövetségben Isten népe kedvezményezett fél. „Én vagyok az Úr, aki kiszabadítottalak téged Egyiptomból, a szolgálat házából” – így kezdődik a Szövetség alapokmánya, vagyis minden Isten nagyszerű szabadító gesztusával, tettével kezdődik. Isten népe a kedvezményezett fél. De majd éppen a próféták fogják ezt velük megértetni, sőt leginkább az Újszövetség, hogy a kedvezményezettnek ugyanakkor kötelezettségei is támadnak, meg kell tartania Isten törvényét, hogy az a szankció, amit Isten a törvényekhez fűz valósággá legyen: - Cselekedd ezeket, és élni fogsz! A Törvény tehát Isten népe életéért adatik. Ám azon minutában, hogy Mózes nincs velük, s elunták visszavárni őt, aki fönn a hegyen kapja Istentől a Törvényt, visszatérnek az egyiptomi szokásokhoz, vagy éppen valami újfajta istenséget keresnek maguknak, azonnal kilépnek ebből a szövetségi rendből. Ezért Mózes, mint tudjuk, összetörte a Szövetség tábláit. Majd ítéletet hirdetett, és büntetést rótt Isten népére. De érezte, hogy ezzel nem oldódott meg a dolog. Akármilyen szankciókat találhatott ki Mózes, összetörette az aranyborjút, porrá törhették az aranyat, amit meg kellet inni, vagyis meg kellett egyék, amit maguknak főztek, rettenetes büntetéseket szabhatott ki Mózes, mégis érzi és tudja, hogy ezzel nem oldódik meg a probléma. A büntetéssel, a szankciókkal legfeljebb csak egy végzetes és halálos úton lehet elindulni. Nem. Inkább helyre kell állítani a Szövetséget. Eztán olvassuk Mózes 2. könyvében Mózes közbenjárást, imádságát, esdeklését, hogy Isten fogadja vissza ezt a hűtlen, keményszívű, önfejű, maga törvénye szerint élni akaró népet. És ennek érdekében, mint olvastuk, még egyszer leíratik a Szövetség táblája. Isten megkegyelmez, és népe számára újra leíratja Mózessel a Szövetség igéit. Azt is megfigyelhetjük, hogy ettől kezdődően többször olvashatjuk, mikor a Tízparancsolatról van szó, hogy ezek azok a könyvek, miket Isten leíratott Mózessel, ezek a Szövetség igéi, ezek a bizonyságok kőtáblái – újra meg újra meg újra. Ezen a nyomatékosításon azért kell elgondolkodnunk, mert már a körülmények is arra engednek következtetni, hogy bizony le kellett írni a Szövetség tábláit, s nemcsak leírni kellett, hanem újra meg újra emlékeztetni kellett Isten népét a Szövetség rendjére.

Az írásba foglalásnak, a rögzítésnek az a lényege, hogy ne lehessen másítani. Ne lehessen azt mondani, hogy ugyan az Ószövetség legnagyobb prófétája, Mózes által, Isten és az Ő népe megegyeztek, de két hónap múlva már nem úgy emlékszünk rá. Mai napig így van ez, szokták mondani: a szó elszáll, az írás megmarad. Néha megesik, gondolom, leginkább szülőkkel, hogy a gyermek egy hónap, két hónap, egy év, két év múlva emlékezteti a szülőt: - De apu, anyu, megígértél nekem valamit! – s akkor fogjuk a fejünket, megszégyenülünk, hogy ígéretünket már régen elfelejtettük, de nem úgy is gondoltuk, nem is azt akartuk. S magyarázgatjuk a dolgot. De számos csúnyább történet van arról, hogy még jószándék mellett sem nem úgy emlékeznek az érdekelt felek, ahogy megegyeztek volt szóban. Másra emlékeznek. Máshogy emlékeznek. Igen, írásba kellett foglalni Isten törvényét is, és újra meg újra ki kellett hirdetni – erről egyébként maga a Törvény rendelkezik. De ma azt kell hangsúlyozzuk, hogy a két kőtábla mintegy Isten kezével volt írva, és hogy a törvénynek ez a leírása dicsőséges körülmények között történt.

Azt halljuk, hogy Mózes mintegy bement Istenhez, találkozhatott Istennel, bár színről-színre nem láthatta, hanem Istennek mintegy a hátát láthatta. Ez is kegyelmes dolog. Mózes ugyan látni akarja Istent színről-színre, ám Ő azt feleli neki, hogy élő ember, nem láthatja Istent színről-színre úgy, hogy ebbe bele ne haljon, mivel minden ember bűnös.  Így csak mintegy Isten hátát láthatja. Viszont Mózes nem tudja, hogy amikor kijön Istentől a népe közé, fénylik az arca. Visszatükröződik rajta Isten dicsőségének a fénye, olyannyira, hogy megijedtek tőle, nem mertek közel menni hozzá. Aztán azt olvassuk, hogy Mózes lepellel takarta el az arcát, majd amikor újra bement Isten szavát elkérni, akkor levette a leplet az arcáról, s aztán, mikor megont kijött a nép közé, újra magára tette ezt a leplet. Két okból tette ezt, ahogy Pál apostol kifejti a 2. Korinthusi levélben. Egyrészt, olyan nagy volt Mózes arcán az isteni dicsőség visszfénye, hogy lepellel takarta el azt, másrészt – és ez talán a döntő dolog – azért is el kellett takarnia, mert ez a visszatükröződés elmúlott. Mózes lepellel takarta arcát – mondja Pál apostol –, hogy ne lássák az arcán visszatükröző dicsőség múlandóságát. A visszfény egy idő után eltűnt Mózes arcáról.

Két dolog áll hát előttünk, kedves testvérek, egyrészt egy dicsőséges esemény, másrészt valami múlandóság. Dicsőséges esemény az, amikor Isten szövetségének rendjét – mondjuk így – lediktálja Mózesnek. Leíratja Mózessel – vagy ahogy másutt olvassuk Mózes könyvében – mintegy a saját kezével rója rá a Szövetség kőtábláira. Mindig dicsőséges, ha Isten szól hozzánk, közöl velünk valamit. A Szövetség kihirdetésének minden alkalma dicsőséges alkalom volt, fogunk erre nézve példákat is mondani. Ugyanakkor – ahogy Pál apostol megjegyzi – az emberi arcon visszatükröződő dicsőség múlandó. Ez mintegy a múlandóságunkat fejezi ki, a sorsunkat mutatja, mintegy képzetszerűen is ott van előttünk, hogy ha nem vagyunk az Isten közvetlen közelségében, ha nem szemlélhetjük közvetlenül az isteni dicsőséget, akkor az a dicsőség, melyet az Istennel való kapcsolatunk, az Istennel való találkozásunk korábban mintegy az arcunkra ráfestett, el fog múlni. Más példákat is lehetne mondani. Hiába elégülünk meg az eledellel, – egy idő után éhesek leszünk. Hiába oltom a szomjamat és érzem nyomban, hogy már nem vagyok szomjas, és nem is kívánok egy kortyot sem inni – rövid idő múlva újra szomjas leszek. Hiába pihenjük ki magunkat éjszakai alvással és kelünk reggel frissen, erősen, s kezdünk a munkába nagy lendülettel, néhány óra eltelte után érezzük tagjainkban a fáradtságot. Nem az Isten dicsősége múlandó, kedves testvérek, hanem Mózes ábrázata, maga Mózes, maga az ember a múlandó. Az örökkévaló dicsőséget nem tudja az ember örökkévaló módon önmagán és önmagában megőrizni. Ám – hozzáteszi Pál apostol, és erre is előre kell tekintenünk!  – mi azonban fedetlen arccal szemléljük Istennek dicsőségét Jézus Krisztusban. És az a dicsőség már nem múlik el, nem tűnik el az emberből, hanem folytonosan formálja és alakítja az embert. Mert mi is változunk, de ez nem a múlandóság enyészetbe való visszaváltozása, hanem: „elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak ábrázatja szerint.” Vagyis feltárul egy különbség! Mózes világában, az exodus világában, a pusztai vándorlás világában, a törvény világában is ott van Istennek a dicsősége, de a Törvény nem tudja megtenni azt, amit majd Jézus Krisztus kegyelme és irgalma megtesz, hogy megváltoztasson bennünket. Ezért jövendöl úgy Jeremiás próféta: - eljönnek majd azok a napok, amikor új Szövetséget kötök, és nem úgy kötöm, ahogy atyáikkal kötöttem annakidején, akik hűtlenek lettek és ellenem föllázadtak, hanem a Törvényemet a szívükbe írom be!

A szívbe írt Törvény változtatja meg az embert. Amíg a törvény csak külsődleges, amíg kívül van, amíg pergamenre, kőtáblára, fatáblára van fölírva, amíg könyvbe van nyomtatva, amíg kódexek őrzik, amíg tanulnunk kell, amíg külső kényszer rajtunk – nos, ha van eszünk, kedves testvérek, természetesen megtartjuk. A saját, józan ítélőképességünk is arra visz bennünket, s erre nézve talán még a mai, elfajult világban is közmegegyezés van a tisztességes emberek között, akár hívők, akár nem-hívők, hogy ha egy csöpp kis eszünk van, akkor megtartjuk a törvényt. Betartjuk a Tízparancsolatot, mert az életre vall, és ezt egyszerű paraszti közbölcsességgel is lehet tudni. Ám azt nem teszi meg a törvény, hogy megváltoztasson bennünket. Erről beszél Pál apostol a Római levélben, amikor azt mondja, hogy a törvény megmutatja, hogy mi a jó, és mit kell tennem, de nem ad erőt, hogy megtegyem. Nem ad erőt, csak megmondja: tedd meg, s ha megteszed, jó lesz dolgod. Ezért jövendöl Jeremiás próféta arról, hogy Isten Jézus Krisztusban egy új korszakot hoz el, amikor Istennek az életrendje a szívünkbe lesz írva. S erről beszél az apostol, mondván: mi pedig elváltozunk - ha és amennyiben Istennek a dicsőségét Jézus Krisztusban szemléljük.

Ezek azok a körülmények, amiket itt figyelembe kell venni. Egyrészt tehát azt láttuk, hogy a törvény külsődleges dolog, kívülről érkezik az emberhez egy szövetség keretei között, másrészt pedig azt láttuk, hogy a törvény előleg, valamit megelőlegez. Nem a törvényé az utolsó szó, nem a törvényé a végső szó. A törvény lépcsőfok. Hallatlanul fontos, kihagyhatatlan, nem lehet átugrani, nem lehet kikerülni. De tovább is kell lépnünk, följebb kell lépnünk az isteni valósághoz. Miért is van ez így, kedves testvérek? Mondottam már, hogy Mózes könyve sokszor megemlíti, hogy miképpen lett leírva Isten törvénye. Máskor egyszerűen csak azt említi, hogy le lett írva. Azért, hogy ne lehessen azt mondani: igen, a pusztában volt valami, hallottak azok a régi zsidók valami tízparancsolat-szerűséget, nem is biztos, hogy tíz volt, lehet, hogy csak hét,  lehet, hogy csak egy. Az aszkéta-típusok azt mondják, lehet, hogy tizenhárom parancsolat volt, ők még vállalnak a tízhez néhányat írni. Mások meg eggyel is beérnék. Azt is hallottuk, hogy ezt a törvényt újra meg újra ki kellett hirdetni. Mert az a különös dolog itt, hogy ugyan igaz a latin mondás, miszerint a szó elszáll, az írás pedig megmarad, Isten világában van egy nagy titok, hogy ugyanis a törvénynek újra meg újra élőszóval ki kell hirdettetnie. Mert a latin mondással az apostol szava áll szembe: a betű megöl! A betű csak betű. Amíg  a szövetség igéi csak betű, addig külsődlegesek, amíg betű, addig paragrafusok, amíg betű, addig kodifikált szövegek amíg betű, addig csak törvény és nem az életnek beszéde. Ezért Isten már az Ószövetségben is rendelte – a törvénynek nem az olvasását, hanem – a felolvasását. Két esetet hadd idézzek. Egyrészt a Józsué könyvében olvassuk, hogy a honfoglalás után Sikemben Józsué nagy országgyűlést tartott. Igaz lett, valósággá lett, amit Isten ígért. Népének odaadta az ígéret földjét. Sikerült átkelni a Jordánon, sikerült elfoglalni a városokat, sikerült abba a birtokba jutni, amit Isten már Ábrahámnak odaígért és elpecsételt. Ekkor Sikemben egy nagy országgyűlést tartanak, ahol Józsué eléhozatta a törvény kőtábláit, amit a Szövetség ládájában őriztek, és felolvastatja. Újra megerősítteti a Szövetséget, igen, hallani kell a Szövetség Igéit! Majd Józsué azt mondja a jelenlevőknek: - Ha ti nem is, mindazáltal én és az én házam népe az Úrnak szolgálok. Igen fontos látni, hogy ez nem valamiféle szentimentális indulata a Józsué szívének, nem afféle modern liberális ő, aki azt mondja: mindenki úgy él, ahogy akar, azt  csináltok, amit akartok, én meg úgy döntöttem, hogy istenkövető leszek. Nem ezért mondja ezt Józsué, hanem mert hallotta a Szövetség igéjét – és felel rá. Ezért kell újra meg újra felolvasni, ezért kell újra meg újra hangzani ennek, és - tovább megyek - ezért kell prédikálni is. Egyszer egy fiatal, kicsit lusta segédlelkésszel vitatkoztam, akit gyötörtem, hogy készüljön az igehirdetésre, gondolja végig a mondandóját, ne szombat este válassza ki a textust, ne tekintse rettenetes kínnak, inkább csodálatos lehetőségnek, hogy prédikálhat, mire ő, ahogy a fiatalok szoktak érveket gyűjtögetni, azt felelte: hát aztán minek készülődni? Fölmegyek a szószékre, fölolvasom a Bibliából az igét, aztán kész. Aztán majd a Szentlélek elvégzi, amit akar. Mire én mondottam neki, akkor alapítsuk meg az országos református olvasókört, hova lehet jönni minden vasárnap, ki lehet nyitni a Bibliát, el lehet olvasni, aztán tudomásul szolgál. Hát nem így! Hanem hallani kell – kedves testvérek –, élő beszédként kell hallani Isten igéjét. Hadd igazoljam ezt azzal, hogy aki egyszer is hallott szép magyar verset kitűnő színésztől vagy szavaló művésztől, az már tudja, hogy ami le van írva, vagyis a szöveg, a betű nem tudja azt elmondani, amit magában foglal. Hogy is hallottuk Mózes 2. könyvében? – Isten rendeli, és azt mondja Mózesnek: - Írd fel ezeket a szavakat, mert ezeknek a szavaknak értelme szerint kötöttem szövetséget veled és Izraellel! Ezeknek a szavaknak értelme szerint élő beszéddé, szóvá, igévé kell lennie annak, ami le van írva, hogy az értelme, az ereje, a hatalma eljusson hozzánk! Erre felel Józsué.

S van egy másik történet is, mely Jósiás királyról szól, ki sokkal-sokkal, évszázadokkal később élt. Az ő idejében renoválták a templomot, és a templomban egy befalazott fülkéből előkerültek a Szövetség tekercsei. Bevitték Jósiás királynak a leletet, és felolvasták neki. Ekkor megrendítő dolog történik: a király, mikor meghallja – meghallja, nem olvassa! – a Szövetség Igéjét, megszaggatja ruháját, böjtöt tart és bűnbánatot rendel el. Megvilágosodik. Amikor felolvassák neki az isteni szövetség-rendet, akkor érti meg, hogy vétkekben éltek - Isten nélkül éltek. Ezt hallania kellett. Nem hinném, hogy Jósiás király analfabéta lett volna. A régi zsidóság körében általános volt az írni-olvasni tudás. Biztos, hogy tudott olvasni. Az is biztos, hogy gyerekkorában vagy ifjúkorában ilyen-olyan tekercsek voltak a kezében. Hanem hallania kellett az élő Igét. S hogy ez mennyire így van, még Jakab apostol leveléből is idézhetjük azt a részt, amikor arra buzdít bennünket az apostol, hogy az Igének ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk. Nem azt mondja, hogy az Igének ne csak olvasói, hanem hallgatói legyünk. Hallgatni kell az Igét, kedves testvérek. Ezért boldog, aki olvassa és még boldogabb, aki fel is olvassa. Magának is, a gyermekének is, a hitvesének is, a közösségének is. Hogy ne olyan legyen az Ige,  mint a tükör, melybe belenézünk, majd ellépünk előle, és el is felejtettük, milyenek vagyunk. Hanem boldog, aki olvassa, boldog, aki hallja, boldog, aki hallgatja. A szó azért van leírva, hogy újra meg újra fel-olvassák és mondják, hogy újra meg újra hangozzon, hogy a kihirdetésében, a megvallásában megjelenjen az isteni erő. Így értjük már meg, Jeremiás csodálatos ígéretét és jövendölését, és így értjük meg, hogy amiről most hallottunk, hogy milyen körülmények között és miért kétszer kellett a Szövetség tábláit leírni, - ez mind egy nagyszerű előleg volt. Isten törvénye, életrendje, a Tízparancsolat, a tíz ige – a Bibliában először itt olvassuk, hogy Isten beszédeit leírták, Isten üzenetét kőbe vésték, Isten üzenetét följegyezték – mindez nagyszerű előleg, hogy ez a szívünkbe lesz beírva. A próféta egy boldog időről vizionál, amikor már nem kell tanítani az isteni életrendet, nem fogja testvér a testvérnek, atya a gyermekének, gyermek a szülőnek mondani, hogy ez meg ez az Isten rendje, így kell élned, mert már be van írva a szívekbe. Úgy, József Attilával szólva: - az én vezérem belülről vezérel. A kőbe vésett törvény, a papírra írt törvény, a szent könyv, s mindaz, ami írva van: boldog megelőlegzés!

A törvény pedig úgy íratik a szívünkbe, hogy megértjük, mi az a teljesebb, amire a Törvény vezet . Ez pedig maga Isten kegyelme, mely Jézus Krisztusban lett teljessé. A Törvény, ahogy Pál apostol mondja, Krisztusra vezérlő mesterünké lett. Ha a leírt, a kihirdetett, a felolvasott, újra meg újra tanult, újra meg újra hallott, újra meg újra érvényre juttatott Törvény elvezet bennünket Jézus Krisztusig, hogy Őbenne fedetlen arccal szemléljük Isten kinyilatkozó kegyelmét, akkor ott múlhatatlan dicsőséget látunk, és e dicsőség által mi magunk is átalakulunk. Ha ez megtörténhet, elérte célját a Törvény, elérte a célt az Ószövetség népének adott isteni kinyilatkoztatás. Ezért boldog, aki a törvényt olvassa! Azt mondja a zsoltár: Boldog ember az, aki Isten törvényét szívében forgatja, éjjel és nappal azon gondolkodik. Ezért boldog ember. Mert a Törvény segedelmével, a Törvény fegyelme alatt, a Törvény megelőlegzett kegyelme által eljuthat Istennek teljes kinyilatkoztatásáig, melyben láthatja Isten irgalmát, megmentő szeretetét, örökké való hűségét. Boldog, aki olvassa, boldog, aki befogadja, boldog, aki hirdeti, de leginkább az a boldog, aki meg is tartja, hogy általa elérkezhessen Jézus Krisztusig. Ámen