Boldog leszel

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Különös dolgot kell mondanom: Jézus figyeli a körülötte lévőket. Bár ritkán olvassuk az evangéliumban, hogy Jézus figyelné a körülötte levőket, egy esetben egészen bizotsan így van ez. Amikor a templom kijáratánál perselyeznek a hívek, így írja le az evangélista, Jézus leült átellenben és figyelte, hogy miképpen adakoznak. A most felolvasott részből is kiderül azonban, hogy Jézus figyeli a körülötte levőket. És megjegyzéseket is tesz arról, amit lát és tapasztal. Azért mondom mégis, hogy ez különös dolog, mert éppen fordítva kezdődik a történet. Azt olvassuk, hogy Jézust az egyik főfarizeus meghívta szombatnapon étkezésre, és ott a többiek leselkedtek utána. Tehát fordítva kellene mondani, Jézust figyelik, leselkednek utána. Tudjuk Jézust szüntelen figyelték, nyomon követték, hol jó szándékkal, hol rossz szándékkal, hol kíváncsiságból, hol másért..

Most azonban arról kell szólnom, hogy Jézus is figyeli azokat, akik körülötte vannak. Amikor észleli, hogy a főfarizeus házában a szombatnapi étkezésen figyelik, lesik őt, szinte provokatív módon meggyógyít egy vízkóros embert, s a gyógyítás kapcsán föltesz egy nyugtalanító kérdést: szabad-e szombatnapon gyógyítani? Más szakaszokból tudjuk, hogy Jézus súlyos támadásoknak volt kitéve a szombatnap kapcsán, és ez nem véletlenül volt így. A korabeli zsidóságban talán a szombatnap volt az a törvény, melynek megtartása felől egyértelműen lehetett rendelkezni. Azt, hogy ki milyen szívvel mutatta be az áldozatot, azt, hogy ki milyen lélekkel böjtölt, ki hogyan tett eleget sok egyéb törvényi előírásnak, azt bizony nagyon nehéz volt megállapítani. De hogy a szombatot megtartották vagy sem, az egyértelmű dolog volt, mert Isten törvénye nyugalmat rendelt erre a napra. Az aggályos lélek igyekezett hát mindent megtenni, hogy legalább ennek a törvénynek a megtartása száz százalékig biztosítva legyen. Jézusnak konfliktusai támadtak emiatt, - emlékezzünk csak, hogy tanítványai szombatnapon kalászt tépnek, máskor meg Jézus beteget gyógyít. Megtámadják hát.

Így most a fő farizeus házánál Jézus első megjegyzése az időnkre vonatkozik. Mit kezdesz az időddel? Mire való az időd? Lehet-e szombatnapon gyógyítani? Ha az ökröd vagy a szamarad kútba esik, vajon eszedbe jut-e, hogy „hoppá, szombat van!?” Bizony, ilyen vészhelyzetben nem ez jut eszedbe. Ekkor csak az jut eszedbe, hogy ki kell húzni, meg kell menteni. Ha – ahogy mondani szoktuk– vis major helyzet áll be, gondolkozol-e azon, hogy milyen nap van most, mi dolgom lenne nekem, mire készültem? Mire való az időd? A szombat szent idő, és az embernek szüksége van szent időre. Szükségünk van rá, hogy az életünket Istentől rendelt alkalmak tagolják, hogy ne úgy éljünk, mert így nem élhetünk, hogy egyik nap zuhan a másikba, egyik időből zuhanunk a másikba, s napjaink számát sem tudjuk már. Így, kedves testvérek, csak a rabszolgák élnek! Amikor Isten kiszabadítja népét a rabszolgaságból és új életrendet ad nekik, ennek az életrendnek a tengelyében ez áll: - Én vagyok a szabadító Isten, szenteld meg a szabadító Isten szombatnapját. Ez a szabadság napja.

Jézus kérdése éppen arra irányítja a figyelmet, hogy szabad-e a szabad napon gyógyítani, szabad-e a szabad napon menteni, szabad-e a szabad napon jót tenni? Vagy csak azt szabad a szabad napon, amit a hagyomány, az életrend, a megszokások, a törvények előírnak? Jézus egy ellentéttel világítja meg a kérdés mélységét. Egy szükséghelyzetet mutat be. Ha a szamár vagy az ökör kútba esik, ha valaki beteg lesz, ha valami nagy probléma lép fel, akkor oda a szabadság, akkor szükséghelyzet áll be! Mondhatjuk-e a szükséghelyzetben, hogy: kérem, majd holnap utána nézünk a bajnak, most szabad idő van! Emlékszünk Jézusnak egy másik példázatára. Abban éjszaka egy ember bekopogtat a barátjához, és azt mondja neki: kelj fel kérlek és adj nékem kenyeret, mert barátom érkezett hozzám, és nem tudok semmit az asztalra tenni. Ez szükséghelyzet. S bár előbb kikiabál a felvert szomszéd, hogy hagyjál békén, lefeküdtem már, a gyerekeim is ágyban vannak, az ajtót hétlakatra zártam, nem tudok kimenni, a barátja addig kopogtat és zörget, míg ki nem megy hozzá és kenyeret nem ad neki. A szükséghelyzet ezt kívánja. S mintha  ezzel Jézus azt mondaná: íme, a szabad idődet, a szabadságodat azzal tudod megváltani, azzal kapod vissza, akkor kapod meg újra, ha a szükséghelyzetet megoldod. Így mondja az evangélista: „És akkor megfogta azt a vízkóros embert, magához vonta, meggyógyította és elbocsátotta.” Így is lehetne az „elbocsátotta” szót fordítani: szabadon bocsátotta. Szabadon bocsátotta. Meggyógyult a beteg ember – tehát szabad lett, de a főfarizeus házában levő emberek is szabadok lettek, szabad lett újra a szombat. Szabad lett újra Isten áldott napja. De előbb a szükséget meg kellett oldani.

Jézus folytatja a körülötte levők megfigyelését, mondja Lukács evangélista. Egy példázat mond a  vendégségben résztvevő meghívottaknak, mikor észrevette, miképpen válogatják a fő helyet. Általában úgy vagyunk a helyekkel, ha vendégségbe, alkalomra, ünnepségre megyünk, hogy gyorsan megkeressük a magunkét, leülünk, és legfeljebb azért forgatjuk a nyakunkat, hogy látunk-e ismerőst, olykor talán föl is állunk, odamegyünk, szóba állunk, köszönünk, odabólintunk egymásnak. Nem nagyon szoktuk figyelgetni, hogy is van a főhelyek dolga. Legkevésbé tesszük meg, hogy fölállítjuk a másikat, ha a helyünkre ült véletlenül. Régen azonban ez nem így volt. Jézus egy ilyen pillanatot figyel meg, s látja, hogy a vendégek miképpen válogatják a fő helyeket. Az itt álló görög szó azokat az alkalmatosságokat jelenti, amelyekre a keleti étkezési szokások szerint le szoktak heveredni. Miért van főhely? Azért, mert a főhely fontosságot jelöl –a főhelyre viszik először az ételt, a legjobbat, a legfrissebbet, a legillatosabbat. A főhely az elsőbbséget reprezentálja.

De hagyjuk a gyomrot, menjünk följebb, mert följebb is van érv a főhely mellett, ugorjunk az észhez – a szívet a végére hagyom. Itt komoly racionális megfontolások vannak. A főhely azért főhely, mert aki a főhelyen ül, az valaki. Nem úgy van az, hogy bekódorgunk valahová, aztán lehottyanunk egy székre, aztán kiderül – hogy, jaj, hát ez a főnök helye lenne?! Üljön csak a főnök máshová! Nem. A főhely az főhely. Akit elsőre hívnak, akit előre ültetnek, azé első hely. S azért annyit adunk magunkra, ha éppen elsők vagyunk, hogy az első helyre üljünk, ha másodikak, akkor a második helyre. Ha pedig negyedikek, akkor a negyedik helyre, és nem a huszonnegyedikre. Bizony, hiába véljük, hogy ahol én ülök, az a főhely! Megesett egy püspökkel a 19. században, mikor vizitálni ment, hogy olyan lassan sodródott ki a nép a templomból, hogy már mindenki benyomult fogadóhelyre s a püspök helyét is elfoglalták, mire ő maga odaért. Nem csinált belőle nagy ügyet, leült valahová. Futott utána a kurátor, a presbitérium: - De püspök úr, püspök úr, magának ott a helye, magának ott a helye, az a főhely, az ott első hely. Mire azt mondta: - Kérem, jegyezzék meg, ahol én ülök, az a főhely. De nem így van ez, kedves testvérek. Jár az első hely. Az eszünk, a neveltetésünk, a jó rend iránti érzékünk mind azt mondja, hogy jár az.

És most ugorjunk középre, kedves testvérek, mert a szívnek is meg vannak itt az érvei. Milyen boldogság, milyen sok sérelmet gyógyító, mennyi bánatot elcsitító, ha az embert oda ültetik, ahova valóban való. De sokszor szorítottak félre minket, de sokszor könyököltek minket hátra, de sokszor meg se hívtak, észre sem vettek bennünket! A ilyenkor máris mondjuk: én senki vagyok. De a helyünkre ülni azt jelenti, hogy mégis vagyunk valakik. Erős érvek ezek, és ezt látja Jézus. Mennek az atyafiak, adják-veszik, válogatják, csereberélik a helyeket. Nem is lehet a jelenetet igazán pontosan leírni, de fantáziálni lehet, ahogy ott vitatkoznak egymással – enyém ez a hely, enyém ez a hely. S majd jön a házigazda, és azt mondja: Ne haragudj, rossz helyre ültél.  Jézus ezért ezt a példázatot mondja: ha vendégségbe hívnak vagy lakodalomba, ne ülj a főhelyre, mert netalán nálad nagyobb tiszteletben levő jön és a házigazda föl fog állítani, és puszta udvariasság okán fog megszégyeníteni. Milyen paradoxon ez, kedves testvérek! Nekem meg kell szégyenülni, mert az a hely, amit elfoglaltam, a másiké. Senki nem akar engem megbántani, senki nem akar háttérbe szorítani, de nem a helyemen ülök. Egyszer egy atyafival beszélgettem, aki a politikának nevezett különleges világban mozog, s ott azért van adok-kapok, vita, sérelem. Egy rendezvény kapcsán beszélgettem vele, és ő dohogva mondotta, hogy őt a hatodik sorba ültették. Durcás hangon, mint a kisgyerek mondta: Tudom én a helyem, tudom én a helyem! De a hangjában sértettség volt, fenyegetés, megalázottság. Mondtam neki: ha tudod a helyed, akkor boldog ember vagy. Nem értette, hogy miért mondom ezt neki, hogy ha tudja helyét, boldog ember. De nem így van? Ha tudjuk a helyünket, akkor boldogok vagyunk.

Jézus, láttuk, a helyükről is beszél. Nemcsak arról beszél a főfarizeus házában, hogy miképpen vagyunk az idővel, hanem arról is, hogy miképpen vagyunk a helyünkkel, és ha nem tudjuk a helyünket, bizony, boldogtalanok vagyunk. Ha tudjuk a helyünket, boldogok vagyunk. Aki, mondja Jézus, fölmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, fölmagasztaltatik. Jézus a megkísértetésében megízlelhette, megtanulta és átélte, mit jelent a fölmagasztalás óriási kísértése. Fölvitte őt az ördög egy magas hegyre, a legmagasabb helyre, s megmutatta neki a föld minden országát. Neked adom ezt, ha leborulva imádsz engem, neked adom, ha megalázkodsz most előttem. És ekkor Jézus azt felelte: Ne kísérts engem, mert meg van írva, hogy egyedül a Te Istenedet imádd, és Néki szolgálj. Aki megalázza magát – ez a kifejezés mindjárt kettőt jelenthet. Ördög őfelsége azt mondja: aki megalázza magát előttem, alkut köt velem, bókol nekem, azt magas helyre, magas polcra teszem. A zsoltár – amit Jézus idéz – azt mondja: aki a helyén van, tehát Isten előtt van a maga teremtményi mivoltában, a tehát Isten előtt megalázkodik, annak nem kell ígérni semmit, az már a helyén van. Csak azt az embert lehet húzni-vonni, mélybe dobni, magasba rántani, mélybe hajítani, aki nincs a helyén. Csak az ilyet lehet megkísérteni, és azzal áltatni, hogy ha cimborálsz az ördöggel, még magas helyre is juthatsz. Csak egy kicsit pukkedlizel neki, na, mit számít az, és tied lesz a föld minden országa, tied lesz az első hely a protokollban, te leszel a „number one!” Csak akkor hallod meg ezt a kísértést, ha nem vagy a helyeden.

S végül annak is mond egy példázatot Jézus, aki meghívta Őt, mert ebben az emberben is észrevesz valamit. „Mikor pedig ebédet vagy vacsorát készítesz, ne hívd a barátodat, se testvéreidet, se rokonaidat, se szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged, és még visszafizessék neked, hanem mikor lakomát készítesz, hívd be a szegényeket, csonka-bonkákat, vakokat, s boldog leszel, mivelhogy nem fizethetik vissza neked, mert majd visszafizettetik néked a halottak feltámadásakor.” Kedves testvéreim, hadd legyek őszinte, nem hiszem, hogy a keresztyének, Jézus követői olyan nagyon komolyan vennék Jézusnak ezt a szavát. Magamra is mondom ezt. Ebben nem igazán gyakoroljuk a tanítványságot. Mi az, hogy ne hívjam meg a barátaimat, ne hívjam meg a rokonaimat, a testvéreimet? Mit akar Jézus? Ez nonszensz. Ilyen nincs. Azért rendezünk vacsorát, ebédet, lakomát, lakodalmat, tort, hogy a miéink ott legyenek, és velünk együtt legyenek. Nekik rendezzük. Ha így érvelünk, jó és helytálló az érv. De figyeljük meg, miről is beszél most! Azt mondja– olvasom még egyszer – mikor lakomát készítesz, ne hívd meg barátaidat, testvéreidet, stb., stb., nehogy viszont ők is meghívjanak téged és visszafizessék neked… Néhány évvel ezelőtt egy idős nénivel beszélgettem, aki az unokájának a lakodalmára készülődött, és friss huncutsággal megjegyezte, hogy csak egyet sajnálok, tiszteletes úr, hogy nekem egy szem unokám van. Hát – feleltem –, azt én is sajnálom, mert unokából legalább egy szakajtóra való kellene De láttam még akar valamit mondani. Azért sajnálom – mondta –, hogy csak egy szem unokám van, mert nem lesz már unokatestvér a családban, akit meghívhatnánk a lakodalomra, hogy majd visszahívna. Először nem is érettem, de lám, erről beszél Jézus. Nem azt mondja: hogy vacsorát, lakodalmat, ebédet, tort készítesz a tieidnek, hanem azt mondja, hogy magadnak készítesz. Erről van szó. Magadnak készítesz. „És történt, amikor a főfarizeusok közül egynek házához ment szombatnapon kenyeret enni...” Ez a fő farizeus magának készítette ezt a lakodalmat. Aki ott volt, statiszta volt, aki ott volt, azért volt ott, hogy az jó sokat ehessen és elmondhass, hogy „ez egy tehetős ember.” Nála még a morzsából is meg lehetett volna hízni. Ez egy rendes ember. Nem sajnálta tőlünk a magáét. Ha ad, csak azért ad, hogy nőtesse magát. Ezért, mondja Jézus, ne hívd meg őket! Ezért ne hívd meg őket. De hívd meg a szegényeket, csonka-bonkákat, a sántákat, a vakokat, akik el sem tudják mondani másnak. Mondanád, hogy Dunába öntött víz az, amit a szerencsétleneknek adunk, helyzetükön nem változtatunk? Mégis, őket hívd meg, mert soha visszafizetni nem tudják. Mit figyelt meg Jézus? Azt figyelte meg Jézus, hogy ez a főember az erejét, a tehetősségét, a vagyonát önmagára költi. Csak azért hív vendégségbe, hogy jól megetesse, megitassa a vendégeit, s azok megdicsérjék őt, s alkalomadtán visszafizessék. Lekötelezte őket. Vagy a szó szoros értelemben, íme, talán innen is származik a magyar kifejezés: lekenyerezte őket. Összejöttek szombatnapon kenyeret enni. Miért hívta meg őket? Hogy lekenyerezze őket. Mire való az erőd, a tehetséged? – kérdezi Jézus. Te mire költöd azt? Te kinek terítesz asztalt, miért terítesz asztalt? Jézus nem arról szól, hogy soha testvért, barátot, rokont az asztalomhoz nem hívhatom, soha lakodalmat, tort, vendégséget nem tarthatok. Azt mondja, hogy magadnak ne tarts, önmagadért ne tarts. S azért ne, mert bár ez egy jó számítás, s talán merkantilista módon is megéri, de neked ugyanazért kell másképp tenned, mint amiért szombatnapon szükségből megbontod a törvényt és megmented, akit meg kell menteni, meggyógyítod, akit meg kell gyógyítani. Ugyanazért tégy így, amiért nem ülsz a főhelyre, még ha a tied is a főhely. Mert te önmagadat nem magasztalod föl, hiszen tudod, hogy Istennél a helyed, neked Isten gyermekei között a helyed, s majd Isten elkészíti az ülésrendet. Ha asztalt készítesz, lakomát adsz, hívd a szegényeket, csonka-bonkákat, sántákat és vakokat, és boldog leszel. Boldog leszel, mert nem fizethetik vissza néked. Ismeritek ezt a boldogságot? Úgy adtam, hogy ő nem adhatja vissza, úgy adtam, hogy soha nem lett adósom. Úgy adtam, hogy ezzel nem hoztam kényszerhelyzetbe, hogy valamilyen módon mégis megfizesse nekem. Úgy adtam, hogy egészen az övé lett, amit adtam. Ismered ennek a boldogságát? Ez az igazi boldogság. Az az igazi boldogság, amikor neked nem tartozik senki.

Egyszer azt mondta valaki, nem az a legrosszabb, ha az ember adós, hanem az, ha tartoznak neki. Ismered azt a rossz érzést, hogy valaki tartozik neked? Mennyi kín van ebből, mennyi boldogtalanság! De még egyszer megkérdezem, ismered-e azt a boldogságot, hogy nekem senki nem tartozik? Talán ide is vonatkozik, amit az apostol mond a Római levélben: adjatok meg mindenkinek mindent. Akinek a vámmal tartoztok, a vámot, akinek az adóval tartoztok, az adót, akinek a kötelezettséggel tartoztok, a kötelezettséget, senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeretitek. Azért tartozik ez ide, mert megfordítva is igaz. Neked ne tartozzon senki, ne tarts számon adósságod, ne tarts számon protokollt, ne tarts számon szívességet, ne tarts számon kedvességet, akinek adtad, legyen teljesen az övé. Így mondja Jézus: boldog leszel, mivelhogy nem fizethetik vissza néked. Mert majd visszafizettetik néked az igazak feltámadásakor. Az igazak boldogsága, az igazak öröme, hogy ők nem tartanak számon adósokat. Az igazi boldogság az: nincs adósod, csak te tartozol szeretettel, időddel, erőddel, helyeddel, életeddel,  - mert Isten erre hívott el és ebben szentelt meg téged.

Ámen