Bölcsesség kezdete

Amikor elkezdtem olvasni a lekcióban a Krónikák Könyvéből ezt a régi-régi történetet, tele különös nevekkel, hajdani eseményekkel, és ahogy láttam, hogyan indáznak a sorok és a mondatok, mégis az ötlött fel bennem, hogy a lekciót felolvasni talán mégsem fog olyan sokáig tartani, mint amilyen sokáig tartott az új óvoda kialakítása, megépítése, amiért most Istennek adunk hálát, és örömmel vesszük használatba. Ám talán kitetszett felolvasás közben három igen fontos kifejezés, ezek vonulnak végig az egykori siker-embernek, Uzziás királynak a történetén. Ezt olvastuk: a király azt tette, ami helyesnek lát az Úr; aztán azt olvastuk, hogy: Istent félte, ahogy Zakariás próféta erre tanította; harmadjára azt olvastuk, hogy: Istent kereste. Vagyis mindaddig, amíg Istent kereste, amíg Istent félte, és amíg azt tette, amit helyesnek lát az Úr, sikeres volt. Mi a siker titka?

Amikor óvodát nyitunk, elhozzuk ide gyermekeinket 3-4 esztendős korukban, s meglehet, hogy a szülők első gondolata az, hogy ők semmi mást nem akarnak, csak azt, hogy gyermekeik jó és biztos helyen növekedjenek. Legyenek jó helyen, ahol szép dolgokat, igaz dolgokat hallanak; és legyenek biztos helyen, ahol olyanok kezére adhatjuk gyermekeinket, akik elkötelezettek arra, hogy teljes és igaz életre vezessék őket. Aztán amikor általános iskolások lesznek a gyermekek (nem is kell itt az óvodából messzi menni, a közelben, mindjárt a szomszéd telken általános iskola van), ezek az eredeti gondolatok (adjuk jó és biztos helyre a gyermeket!), lassan átalakulnak és kezdjük másképp látni. Igen, a jó rend megvan, a biztos hely megvan, no de most már el kellene indulni a siker felé. Mert az a jó óvoda, az a jó iskola, továbbá: az a jó egyetem, ahonnan végül a gyermekeink 21-22-25 évesen nem is egy, hanem öt diplomával, jogosítvánnyal, és legalább 15 éves ENSZ nagyköveti gyakorlattal jönnek ki. Az a jó iskola, nyilván. És ha ez nem így van, máris firtatni kezdjük: akkor mit ér az egész magyar közoktatás? Szándékosan hegyezem a dolgot, mert azt hallottuk a történetben, hogy egy fiatal embert tettek meg királlyá. A Krónikák Könyve igen gondosan megjegyzi, hogy a régi országban hány esztendős volt az, aki trónra lépett. Egészen meghökkentő számokat olvasunk itt. Valaki negyven esztendös korában lépett trónra, akkoriban már szinte nyugdíjas kor. De olvasunk olyat is, hogy valaki 7 esztendős korában lett király. De bárhogyan is volt ez, az életkor megjelölése arra utal, hogy onnantól roppant felelősség hárult a trónra lépő személyre. Felelősség egy 7 éves esetében? Nyilván voltak gyámjai, mert egy 8 éves gyermek még nem tud felelősségteljes döntéseket hozni. A 16 esztendő viszont veszélyes, sőt talán a legveszedelmesebb kor, mert az ember már nem gyermek, de még nem felnőtt. Még nem igazán felelős, még akkor sem, ha a régi világban a 14-15 éves gyerekek akár kenyérkeresők is lehettek. Vagyis ez a megjegyzés, hogy Uzziás 16 esztendősen lett király máris a történet végére visz el bennünket. Azt olvassuk, hogy élete végén, 52 esztendei uralkodás után gyámság alá került, a saját gyermeke gyámsága alá. Még egyszer olvasom: »Ekkor kiűzték Uzziást [a templomból], aki maga is sietett kimenni, mert az Úr megverte őt. És Uzziás király halála napjáig bélpoklos volt, és egy elkülönített házban lakott, mert kizárták az Úr házából. És Jótám, az ő fia volt a király házában.« Ezt megérni, hogy a gyermekem lesz a gyámom, ez bizony nehéz. Mi történt? Térjünk vissza arra a három kulcsmondatra, amit a történet magában foglal: azt tette, amit helyesnek lát az Úr..., Istent félte..., Istent kereste. És mindaddig, amíg ez történt Uzziás életében, vagyis amíg azt tette, amit az Úr jónak lát, amíg Istent félte és az Urat kereste, tehát, egyszóval, mindaddig, amíg szent életet élt, sikeres volt. A siker veszélyes valami. És ezt szeretném minden szülőnek, nagyszülőnek, felelősnek és nem felelősnek, döntés terhét hordozónak, vagy döntés áldását élvezőnek a szívébe írni, hogy a siker veszélyes dolog. Ha csak annyit akarunk, hogy jó és biztonságos óvodából, a jó és megfelelő iskolából úgy menjenek ki a gyermekeink, hogy sikeresek legyenek, és nem tesszük hozzá, hogy mi a sikernek a forrása, akkor megtörténhet ez is, olvasom a történetet: mikor Uzziás megerősödött, vesztére felfuvalkodott, és vétkezett az Isten ellen. Vesztére felfuvalkodott. Nem olvastam fel az egész történetet, csak válogatott verseket, mert hosszan és részletesen sorolja a Krónikák Könyve, hogy Uzziás hol mit tett, hány tornyot épített, hány erdőt telepített, hány és miféle katonai, gazdasági, politikai sikert aratott, hírneves lett, még Egyiptomba is eljutott a neve. (Hogy Egyiptomba eljutott a neve, azt jelenti, hogy korának legnagyobb birodalmában is elkezdték tisztelni.) Ilyen sikere volt Uzziásnak. Amihez hozzáfogott, azt Isten áldása kísérte. Csakhogy mikor megerősödött, vesztére felfuvalkodott. És aki felfuvalkodik, az már nem azt teszi, amit helyesnek lát az Úr, az már nem féli többé az Urat, és nem keresi az Urat.

Ezért olvastam a Példabeszédek Könyvéből a jól ismert igét: az Úr félelme a bölcsesség kezdete. Olvashattam volna a régi fordítás szerint is: az Úr félelme a bölcsesség feje. És most erről kell a felolvasott a történet fényében szólni.

A bölcsesség kezdete, mondja a Példabeszédek Könyve, semmi egyéb, mint Isten félelme. Ezt olvastuk Uzziás királyról is, hogy félte, tisztelte az Urat, kereste az Urat, és Isten törvénye szerint akart élni. A bölcsesség »kezdete« - mondja az új fordítás. Ezt érthetjük úgy, hogy mindent bölcsen kell kezdeni. Itt voltak az óvodások, lám, milyen bölcsen kezdték. Ennél bölcsebben életet kezdeni, ennél bölcsebben napot elkezdeni, ennél bölcsebben élet-programot elkezdeni nem lehet, énekelték: Vezess, Jézusunk! De hát az csak a kezdet! Majd jön a többi. Vagyis, ez a »kezdet« szó itt nem azt jelenti, hogy valamit elkezdünk valahol, ami a start-pontja az életünknek, vagy ugródeszkája, amint aztán magunk mögött hagyjuk, és ha eljövünk a 70 éves óvodai találkozóra, felidézzük, hogy milyen jó is volt, amikor együtt voltunk itt az Úr asztalánál – de hát küzdelemre hív az élet, másként alakultak a dolgok. A kezdet valójában a forrást jelenti. És ha eltérünk az éltető forrástól, kiszikkad az életünk, és akkor hiába a siker, hiába a nagy név, hiába halmozzuk egymásra a dolgainkat, egyszer csak azt vesszük észre, hogy válságba jutunk. De nemcsak forrás ez a kezdet, hanem kritérium is. A bölcsesség, Isten keresése, az Ő akaratnak a betöltése – ez mindennek a kritériuma. Ha a mai zűrzavaros állapotokra gondolunk, megrettenünk, mert bizony, könnyen eltévedünk! S leginkább akkor támad nagy veszedelem, ha mértéket hamisítunk. Ámós próféta Uzziás király idején működött, és így fogalmazza ezt: a gonoszok csak ezt kérdezik:” hogyan kisebbítsük meg a vékát, és nagyobbítsuk meg az árát, és hamis mértékkel hogyan csalhatunk?" Ámós 8,5) De az igazi mértékcsere az volt, hogy király papkodni kezdett. Az ószövetségi törvények mindig határozottan megkülönböztették a politika és a szakralitás szféráját. A királynak nem volt tiszte, az, ami a papnak, és a papnak nem volt tiszte, az, ami a királynak. Uzziás király azonban elkapatta magát. S volt rossz példa is: Gedeon, akiről azt olvassuk a Bírák könyvében, Isten csodálatosan megsegített őt, legyőzte az ellenséget, szabadságot hozott népének, de a siker a fejébe szállt, és efódot, papi öltözetet készíttetett magának, és úgy űzte a bálvány-imádást (Bírák 8). Nem tiszte a királynak a papi szolgálat. Uzziásnak sem volt tiszte, de ő elveszítette a mértéket. De mindig az számít, hogy megvan-e a mérték! Vagyis az egy méter nem 95 cm, hanem egy méter. Az egy kiló az egy kiló, a tisztesség az tisztesség, az igazság az igazság, a becsület az becsület, a hűség az hűség. A bűn pedig bűn, a hazugság az hazugság, a rossz az rossz. A bölcsességnek pedig ez a kritériuma, a mértéke: Istennek félelme.

S még azt is ide kell tennünk, hogy a bölcsesség »kezdete« jelentheti a bölcsesség igazi irányát. Hova vezet a bölcsesség? A mi korunk bölcsei, vagy inkább álbölcsei rezignáltak. Csüggedten, de leginkább cinikusan, és voltaképp a saját restségüket igazolva csak legyintenek mindenre. Ismeritek ezt a magatartást? S lám, a mai világ tapsol is a mindenre legyintő a cinikusoknak, akiket bölcsként tisztelnek, holott céltalanság, iránytalanság, eldöntetlenség – ez a mesterségük. Legyen csak mindenkinek véleménye, de állásfoglalása, szilárd nézőpontja ne legyen. Ez volna a bölcsesség iránya? Aligha. Az igazi bölcsesség Istenhez vezet.

Azt hallottuk, hogy Uzziás Isten-kereső ember volt, és amíg Istent kereste, Isten félelmében élt, addig minden dolgában (és nemcsak a maga dolgában, hanem a népe dolgában is) megáldotta Isten. De a siker elbizakodottá tette. Úgy gondolta, nem elég királynak lenni, főpap is lehet belőle, sőt talán próféta is. Aztán élete végén gyámságra jutott. Nehéz és súlyos történet ez, és minket is, minket, szülőket, nagyszülőket, és gyermekeinket, még öt éveseket is szíven üt. De mindegyre ezt a hármat tanítja nekünk: azt tedd, amit helyesnek lát az Úr, és féld Istent a próféta tanítása szerint, mert az Úr félelme a bölcsesség kezdete. Tanítsátok hát gyermekeiteket Istent keresni, az Urat félni, és azt tenni, ami helyes az Úr előtt. Hogyan lehet erre a gyermekeitek megtanítani? Úgy, hogy ti magatok is azt teszitek, amit az Úr akar, ami helyes az Úr előtt, ti magatok is szüntelenül keresitek Őt, és félitek, mert tudjátok, hogy ez minden bölcsesség forrása, ez az igazi bölcsesség kritériuma, és leginkább ez az igaz bölcsesség iránya: megtalálni Istent és Benne boldognak lenni. A siker veszélyes, mert elbizakodottá tehet. De nem az a megoldás, hogy eldobjuk magunktól azt, amit sikernek nevezhetünk. Az a megoldás, ha hozzáteszünk még valamit. Azt, hogy nem a siker a végső cél, hanem az, amire igaz Főpapunk, Prófétánk Királyunk, vagyis Krisztusunk tanított. Helyezd ezt a boldogságot a siker fölé, mert azok a boldogok, akik Istent keresik, Őt félik, Benne békességre jutnak, kegyelmét elfogadják, és Benne élnek szüntelen. Ámen