Bölcsesség

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A múlt vasárnap a Korinthusi levél bevezető sorai alapján hallottunk arról, hogy mit jelent szentnek lenni. Az apostol így szólította meg a Korinthusi gyülekezetet: Krisztusban elválasztott szentek. Ezt bontja ki a levél során, s ma egy nagyon fontos – nemcsak érdekes, de nagyon fontos – gondolatot közöl velünk. S ezt a gondolatot mindannyian megértjük, ha az itt a bölcsesség szót nem abban az értelemben vesszük, ahogy az európai kultúrkörben a bölcsességet a görög filozófia nyomán értik. Bölcsességen általában filozófiát értünk, bölcselőket látunk, s bölcsességen azt értjük, amit az idő, a tapasztalat, a kor megérlelt.

Sok olyan helyzete van az életünknek, amikor a szívünk teljességéből így kiáltunk: mutassatok már egy bölcs embert, mert bölcsességre, tanácsra, eligazításra van szükség. Az európai kultúrában ennek a szükségnek a nyomán alakult – hadd mondjam így – a hivatásos bölcselők kasztja vagy osztálya, ők azok az értelmiségiek, akik a szó jó értelmében hivatásuknak tekintik, hogy gondolkodjanak. Ezt ugyan el szoktuk legyinteni, mondván, hogy a gondolkodás az ingyenélők művészete, de éppen a tapasztalataink győznek meg arról, hogy szükség van olyanokra, akik az élet alapvető kérdésein gondolkodnak és segítenek bennünket is ezekben a kérdésekben eligazolódni. Ám az a fajta bölcsesség, melyről most Pál apostol szól, nem a hivatásos bölcselkedőkre vonatkozik. Hanem abba a régi, ószövetségi világba vezet, ahol Pál apostol is gyökerezik. Ez a bibliai bölcsesség, mely mást jelent.

Persze, a bibliai bölcs is gondolkodik, a bölcsek mindig gondolkodnak, de az ige szerint (s ez a Példabeszédek könyvéneke nyitánya) ez a bölcsesség egészen más dimenzióban jár. Így kezdődik a Példabeszédek könyve: „Minden bölcsesség kezdete  az Úr félelme (de fordíthatom így is: minden bölcsesség feje, kezdete és beteljesedése, minden bölcsesség gyökere és igaz virága az Úr félelme). Az istenes embert nevezi az Ige bölcs embernek, aki nemcsak gondolkodik – gondolkodik is, ahogy azt az egyik zsoltár mondja: éjjel és nappal Isten törvényén elmélkedik - tehát nemcsak gondolkodik, hanem bölcsességébe az Isten-félelemből fakadó életvezetés is beletartozik. És ha most nagyon-nagyot lépünk, találunk ennek megfelelő – persze, nem mindig biblikusan megfogalmazott, igéhez igazodó – felfogást. Ezt egy másik világban találjuk, mely Európából sarjadt, de nyugodtan mondhatjuk: teljesen más világ. Pragmatikus, gyakorlatias világ ez. Amerika ez, ahol mindennapos kérdés: mi a te filozófiád? Egyszer fültanúja voltam két amerikai üzletember beszélgetésének, és meghökkentem, hogy a porszívó-kereskedők filozófiáról beszélgetnek. Mi a te filozófiád? De hamar megértettem, hogy ők filozófián a gyakorlatiasságot értik. Mondd el az üzleti stratégiádat, mondd el a politikai hitvallásodat, amely révén egy kitűzött célhoz el lehet jutni. Ez a bölcsesség a know-how, a hogyan tegyem bölcsessége.

És meg kell mondjam őszintén, amikor Pál apostol itt a korinthusiakhoz beszél és arra inti őket, hogy senki se csalja meg magát, ha valaki azt hiszi, bölcs e világon legyen bolond, hogy bölccsé lehessen, akkor sokkal inkább erre gondol, erre a gyakorlatias, pragmatikus, az életvezetésre, a döntéshozatalra vonatkozó bölcsességre, eljárásmódra, mintsem a filozófiai iskolák bölcsességére. Pál apostol fejében nem annyira Platon, Arisztotelész, vagy – ha ma élne, akkor mondhatnám – nem Descartes, Immánuel Kant vagy Heidegger forog, hanem sokkal inkább a pragmatikus bölcsesség.  Sőt, eggyel tovább lépek, erre is van szavunk, ezt is átvettük az amerikaiaktól. A menedzsmentre gondolt Pál apostol. Hogyan menedzseli valaki az életét? S azért fontos ezt a szót használni, mert a menedzser szóban benne rejlik a latin „kéz” – a menedzser az, aki kezel valamit. Próbálták ezt a szót magyarra is fordítani, tíz, tizenöt évvel ezelőtt. Például: bonyolítás – talán emlékszünk rá, volt ilyen munkaköri leírás. Bonyolító – mindig tűnődtem, hogy jaj, mit bonyolít valaki, s milyen bonyodalom lesz abból? Sokkal egyszerűbb, ha azt mondjuk: kezelés. Tudniillik az ügy, a dolog a kezemben van. Hogyan csinálom a dolgokat, azt, ami a kezemben van, mert ami a kezemben van, az a felelősségemben van, ami a felelősségemben van, ahhoz meg kell találni a hatékony megoldásokat. Nos, az bölcsesség, amiről Pál itt szól, sokkal inkább ehhez hasonlít. Igazolom ezt egyszerűen abból a tényből, hogy Pál Korinthusba írta ezt a levelet, és egy-egy megjegyzéséből akár a gyülekezet szociográfiáját is meg lehet rajzolni. Kik voltak ők, hogyan éltek, milyen emberek voltak a korinthusiak? Korinthusban nem volt filozófiai iskola, az Athénben volt.  Platonisták, új-platonisták, sztoikusok, cinikusok – sokféle filozófiai iskola volt, de nem Korinthusban. Ott kereskedők éltek, Korinthusban katonai helyőrség volt, Korinthusban kézművesek éltek, Korinthus munkásváros volt, kikötőváros volt. Züllött is volt, leromlott is. Az a fajta bölcsesség tehát, melyről itt az apostol beszél, éppen az, amire a korinthusiaknak elemi módon szükségük volt. Mit kezdjek az életemmel, hogyan rendezzem az életem dolgait, hol van az a néhány pontban, néhány lépésbenl összefoglalható jó tanács, életstratégia? Hogyan kezelhetem az életemet? – ezt keresték ők.

Egy rövid kitérő erejéig hadd jegyezzem meg, hogyha filozófiáról lett volna szó abban az értelemben, ahogy mi, európaiak meg a régi görögök értettük, az apostol valószínű, még keményebb lett volna, de értették a korinthusiak az intelmet: aki azt hiszi bölcs tiközöttetek e világon, bolond legyen, hogy bölccsé lehessen. Miért is? - hát nem jó életiskola a keresztyénség? Miért is? – hát nem azért gyülekszünk egybe időről időre, s gyakoroljuk magunkat keresztyén hitünkben, hogy mi is hasznos tanácsot, eligazítást kapjunk? Vagy, ha már nem kapunk eligazítást, legalább a lelkünket sorba rendezhessük? Nemrégiben beszélgettem egy presbiterrel, s ő az új divat nekikezdett a papját ócsárolni. Ismerem a lelkészét, és csodálkozva kérdezgettem a presbitert, mi a baja a lelkészével,  trehány, hanyag, nem köszön, felelőtlen dolgokba viszi bele a gyülekezetet? S ahogy kérdeztem, csak rázta a fejét. Erre kértem, mondja meg végre, mi a baj. Azt mondja: Nem értem, hogy mit mond. Miért – kérdeztem –, latinul prédikál talán? Nem. Elvonatkoztatott dolgokról beszél? Hát, igen, nagyon elvonatkoztatott dolgokról beszél. És – kérdem – mire lenne magának szüksége? Erre azt mondja: tudja, a mi papunk kétbalkezes, nem tudja megjavítani a kilincseket, nem tudja elintézni a bankügyleteket, nem tudja felásni a parókia-kertet, de legalább úgy prédikálna, hogy a lelkem egy kicsit megnyugodjon! És ha egy kicsit megnyugodott a lelkem, ha leülepedett az a sok dolog, ami fölkavarodott hét közben, akkor én már jobban tudok nekilátni a dolgaimnak. Nem ítélőleg mondom, csak jelezni szeretném: igen, így van, ezért vagyunk keresztyének. Eligazító dolgokat várunk, s azt reméljük a vallásgyakorlatunkban, az igeolvasásunkban, a prédikálás hallgatásával, a keresztyén közösség gyakorlásával, hogy útmutatást kapunk, hogy néhány lépéssel mégiscsak láthassuk előre a dolgokat, hogy ne sűrű rengetegben éljünk, ahol nem tudhatjuk, hogy mi lesz a következő pillanatban.  Értjük hát Pál szavát: bölcsességre vágyakozunk mind. Olyan gyakorlatias eligazításra, az élet dolgait elrendező bölcsességre várunk.

Miért mondja akkor az apostol, hogy ne legyen senki önmagában bölcs, hanem inkább legyen bolond? Azért, mert ha a bölcsesség azt a képességet jelenti, hogy az ember sorba tudja venni saját élete dolgait, s tudja kezelni a problémákat, meg tudja oldani a megoldhatatlannak tűnő helyzeteket, akkor az evangélium, amit az apostol hirdet, elfogadhatatlan annak, aki így él. Korábban már olvastuk, az apostol arról szólt, hogy ő Jézus Krisztus keresztjét hirdeti, az isteni üdvtervet hirdeti, azt, hogy Isten milyen módon avatkozik be az embervilág életébe, az ember történetébe, hogy Isten milyen úton vezeti ki az embert elveszett állapotából. S ez az ember számára bolondság. Sőt botrány is. Ezzel az isteni tervvel az ember nem tud mit kezdeni.

Az ember saját bölcsessége eleve szeretné látni a megoldást. Egyszer egy idős amerikai atyafival beszélgettem – ő is amerikai volt, ki fogom prédikálni az amerikaiakat! –, aki buzgó misszionárius volt, járja a világot, s mellesleg üzletember is. Egyszer elmondta nekem az ő üzleti filozófiáját. Nagy bölcsesség van benne. Azt mondta, ahhoz, hogy egyről kettőre juss, mindig tudnod kell, hogy mi az a kettő. Tehát nem innen kell nézned a dolgokat előre, hanem a célból kell visszafelé kell nézni azt, ami itt van. S akkor megtalálod a megoldást. Sokat törtem a fejem, hogy ez így van-e, s néha magam módján ki is próbálgattam ezt, s azt tudom mondani, működik. Ez bizony mély, gyakorlatias felismerés. Állj oda az elérendő célba, és onnan nézz visszafelé, nézd meg, hol vagy, mert lehet, hogy innét nem látod az célhoz vezető utat. De a cél felől felfedezed az ösvényt. Gyerekkoromban sokat járogattunk Balaton-felvidéken. Felsőörs mellett van egy kis szakadékos rész, ahol a patak mellől föl lehetett mászni valami húsz-harminc méteres sziklára. De amikor a völgyből indultunk, szemmel láthatólag nem vezetett felfelé semmiféle ösvény. Így gyökerekbe kapaszkodva nyomtuk egymást fölfelé. De, amikor felértünk, s kiültünk a szikla peremére, rögtön észrevettük az ösvényt, amit a sűrűben nem láttunk.

Mégis azt mondja Pál, hogy Jézus Krisztus keresztje nem mutat kibontakozást az embernek -  emberi bölcsesség és emberi látásmód szerint. A kereszt kudarcot mutat, a kereszt vereséget mutat, a kereszt azt mutatja, hogy valami elveszett. Idézem az emmausi tanítványokat. Krisztus kereszthalála után mennek hazafelé, és azt mondogatják maguknak, meg az ismeretlennek (aki maga a feltámadott Jézus Krisztus): mi azt hittük, hogy Ő fogja megváltani Izraelt, de ennek már harmadnapja... Vége. Amikor Krisztus keresztjéhez érkezünk, ott megakad az emberi bölcsesség. Megáll ez a gyakorlatiasság, mert nincs tovább, nem működik az észjárásunk.

 De mi nem eddig akarunk eljutni. Evangéliumi szó, igazi isteni bölcsesség szükségeltetik számunkra, ma elő keresztyének számára is, hogy meglássuk a kereszt titkát, hogy meglássuk azt, amit Pál apostol a római levélben mondott: hogyha Isten az Ő egyszülött Fiát, Krisztust adta érettünk, mi módon ne adna Ővele együtt nekünk mindent. Ez az Isten bölcsessége, és ez a bölcsesség az ember számára bolondság, botrány, ez fölfoghatatlan. Mert mi az, hogy én adok? Mi az, hogy úgy oldom meg a gondot – és itt nem akármilyen gondról van szó, ősgondról van szó –, hogy adok? Mi az, hogy úgy rendezem el a békétlenséget – márpedig ősbékétlenségről van szó, Isten és ember ősbékétlenségéről –, hogy ajándékozok, és oda adom? Mi az, hogy úgy oldom meg a halál problémáját - mert itt az elveszés nagy kérdéséről van szó -, hogy halálba megyek? Ezt az ember bolondságnak tartja, mint ahogy általában bolondságnak tartjuk azt is, hogy úgy oldunk meg valamit, hogy adunk, úgy oldunk meg valamit, hogy lemondunk, úgy rendeződik el valami, hogy veszítünk. Hát nem úgy kellene lennie, hogy valami jó módszerrel, jó megoldással kezeljük a dolgokat? Nem úgy kellene lennie, hogy végre a kezembe veszem, és ha kezembe vehettem, és megvan hozzá a használati útmutató, akkor azt kisebb-nagyobb erőfeszítéssel meg is oldom? De, testvérek, az apostol arra tanítja a korinthusiakat, és arra tanít bennünket is, hogy éppen itt romlott el, éppen ezzel romlott el minden, éppen ezért vannak őskérdéseink. Isten és ember szembenállása őskérdés. A múlandóság, a halandóság, az elveszés, a halál kérdése őskérdés, boldogság vagy boldogtalanság - ez az őskérdés. Megy-e az életünk valahova? Ez az őskérdés. S azt mondja az apostol, értsétek meg, pontosan itt romlott el, azzal hogy én akartam mindezt kézbe venni. A saját kezembe venni. Én akarom megoldani, én akarom kezelni. És milyen megrázó és megdöbbentő Isten végére mehetetlen bölcsessége, Ő ezt úgy oldja meg, hogy az Ő Krisztusát odaadja, oda adja a mi kezünkre.

Hogy mondja Jézus, amikor passiójáról jövendöl? Az embernek fia felmegy Jeruzsálembe, és a vének, a Nagytanács kezére adatik. Isten kézre adta magát Krisztusban. És itt mutatkozik meg az ember igazi csődje. S ezt mi úgy tudtuk kezelni, hogy halálra adtuk Őt.

Pál megmutatja, hogy a keresztnél nemcsak Isten szeretete, hanem az ember csődje is feltárul, feltárul a bölcs ember csődje, a pragmatikus ember csődje tárul föl. Nem az okoskodó filozófusok csődje tárul itt föl, ahhoz elég Platont vagy Immánuel Kantot olvasni, ők becsületes filozófusok voltak, s jól leírták, hogy az emberi gondolat meddig juthat el, és az bizony nem nagyon messze van. Én most a korinthusiakról beszélek, meg magunkról, az életmenedzsmentről beszélek, meg arról, ahogy az életünket kezeljük, - s ez mutatkozik meg a keresztben. A kereszt választás elé állít bennünket. Hogy ugyanis továbbra is a magad kezében akarod tartani a saját életedet, de ezzel szükség szerint a mások életét is, a házastársadét, a gyerekedét, az unokádét, a munkatársadét, a főnöködét, a barátodét, a szomszédodét, az országét, a világét és mindenét és istenét is? Vagy pedig engeded, hogy Isten kezében legyen az életed, és Isten kezeljen téged? Vajon Isten törvénye, Isten jó rendje, Isten tanácsa, Isten lelkének vezetése, Isten jóra vezető irgalma határozza meg a következő lépést, és mutatja meg a végső célt?

Utoljára, e csodálatos ige alapján erről a végső célról hadd szóljak. Azt mondja Pál, ismerlek, korinthusiak, benneteket, ti is olyanok vagytok, mint minden ember. Amikor recseg-ropog a magatok építménye, keresitek a tekintélyeket – voltak a korinthusi gyülekezetben is tekintélyek.  S az egyik azt mondta, én Pálé vagyok, a másik azt mondta, ő Apollósé, a harmadik azt, hogy ő Kéfásé. Mindenkinek volt tanítómestere, akinek a szellemi befolyása alatt állt, s ebből pártok is lettek, vetekedések, viszálykodások. Pedig az a kérdés, hogy Isten kezében van-e az életem? Ezért mondja csodálatosan: lehetsz te Pálé, lehetsz te Apollósé, lehetsz te Kéfásé, lehet tied a világ, lehet tied az élet, foroghatsz a halál körül, benne ülhetsz a jelenben, tudhatod, hogy mit hoz a jövendő,- de csak akkor a tied ez, ha te a Krisztusé vagy. Isten szeretetében minden a tiéd, ha te a Krisztusé vagy. Ha nem vagy a Krisztusé, akkor egyre kevesebb marad, s egyre inkább arról szól az életünk, hogy ócska életdarabokat toldozgatunk-foldozgatunk, s próbáljuk életünk széthulló darabjait összetenni, mert nincs garancialevél az életünkre, hogy beviszem valahova és egy vadonatújat. Csak toldozgatás-foldozgatás van, - és még egy lehetőség. Ez az evangélium lehetősége, hogy Isten kezébe teszem le az életemet, s Isten vezet keresztül gondon, nyomorúságon, bajon, betegségen, kudarcon, fájdalmon, de csodálatosan vezet, mert megmutatta a végső célt, és ez  a cél: élet Istenben, - ez az emberi élet végső célja. Istenben lenni, Hozzá megérkezni. Ezért, testvérek, minket is, akik hajlamosak vagyunk bölcselkedni, az Ige újra meghív a nagy döntésre. Isten kezébe tedd le az életedet. Mert ha Krisztusé vagy, akkor Krisztusban minden a tied -, akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek, ti pedig a Krisztusé, Krisztus pedig Istené.
Ámen

Imádkozunk! Urunk, mi azt szeretnénk, ha minden a miénk lenne, minden a kezünk ügyében lenne, minden, ami fontos, ami elvezet a boldog célig. De megvalljuk töredelemmel, semmi sem a miénk, a legnagyszerűbb igazságok, a legcsodálatosabb adományok, a legnemesebb képességek elperegnek a kezünk közül. Megvalljuk, tudjuk ennek okát is, hogy mi nem vagyunk a Tiéd. De most imádságunkban is odaajánljuk magunkat Atyai kezeidbe, odaajánljuk magunkat szeretetedbe. Te taníts az élet útján járni, Lelked indítson bölcsességre, minden jónak megcselekvésére. Mennyei Atyánk, Te Krisztusban tökéletes és igaz módon jöttél hozzánk, s mi Őbenne igyekezhetünk Tehozzád. Ezért kérünk, ragyogtasd fel rajtunk Jézus Krisztus dicsőségét és irgalmát, Őáltala indíts magadhoz, hogy minden ajándékod a miénk lehessen, leginkább azonban az élet, melynek szerzője és boldog beteljesítője Te magad vagy.
Ámen