Bölcsek és értelmesek és a gyermekek

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, előzetes megjegyzéseket kell tennem az ige jó megértése érdekében. Két megjegyzés általános, egy pedig konkrétan a felolvasott részhez kapcsolódik.

Az első megjegyzés az óegyház idejéhez vezet vissza, abba a korszakba, amikor az evangélium nemcsak görög terjedt már, melyen az Újszövetséget írták, hanem annak a kornak mindenféle nyelvén hirdették: szírül, koptul, latinul, ami az akkori mediterrán világban használatos volt. Az evangélium-hirdetők s aztán a tudós teológusok, az egyházatyák csodálkozva állapították meg, hogy a hit egyszerű dolgait milyen egyszerű, magától értetődő lefordítani és tovább adni. Igen, a teológiai viták és bonyodalmak ellenére - mint például a Szentháromság titka, Krisztus megtestesülésének titka,  melyeket azóta is vitatnak a teológusok és filozófusok -, az evangélium történetei, Jézus szavai, az apostoli levelek szinte maguktól érthetőnek tűntek. Sokan arra a belátásra jutottak ebből, hogy mivel isteni kinyilatkoztatásról van szó, ez Istennek egyik nagy jótéteménye, s egyben nagy titka, hogy – az akkori kifejezéssel élve – akkomodáltan adta kinyilatkoztatását. Ezen azt értették az egyházatyák, hogy Isten felfogóképességünkhöz alkalmazkodva szól hozzánk, akkomodálja magát ahhoz, hogy az ember milyen szavakat, képeket, gondolatokat tud megérteni, Isten hozzánk igazítja magát. Később, a reformáció korában, amikor az ezeréves latin nyelvű keresztyénség után megkezdődött a Szentírásnak a középkor nyelveire, így a mi anyanyelvünkre való lefordítása, a reformátorok újfent erre a titokra csodálkoztak rá. Kálvin az Instituciójában több helyen beszél arról, hogy miután lefordítottuk anyanyelvre az Isten igéjét, már senki sem mentheti magát az alól, hogy nem érti, mert Isten hozzánk, a mi felfogásunkhoz, a mi felfogó képességünkhöz alkalmazta kinyilatkoztatását. Isten úgy beszél hozzánk, ahogyan a dajka leguggol a kisgyermekhez, és gyereknyelven szól hozzá. Ez nem a prüntyögést jelenti, vagy az érthetetlen gügyögést, ahogy a szülő olykor a gyermeke hasát csiklandozva próbál kedveskedni, hanem azt, ahogyan egy kisgyermeknek megpróbáljuk egyszerűen, világosan, érthetően elmondani a dolgokat, alkalmazkodva az ő felfogó képességéhez. Isten egyik nagy kegyelme, hogy nem talányokban, rébuszokban, megfejthetetlen misztériumokban nyilatkoztatja ki önmagát, s nemcsak azon keveseknek szól, akiknek az intelligenciahányadosa elüti a 250-et, nemcsak azok érthetik meg az evangéliumot, akik legalább 40 esztendeig tanultak teológiát, filozófiát, nyelvészetet, bölcseletet – mindannyian, akikhez szól, megérthetjük.

A másik megjegyzés arra utal, hogy amikor Jézus Isten országa titkairól beszél, igen nagy előszeretettel alkalmaz hiperbolákat, olyan túlzásokat, melyekkel, mintegy szétfeszíti a mondandót. Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak Isten országába bejutni. A tű fokán a cérnát se tudjuk egykönnyen áthúzni, hogyan férne át rajta egy teve?! Jézus túlzásokban beszél. Nyílván azért, mert az a célja, hogy ne csak az intellektusunkkal fogjuk fel üzenetét. Nagyon könnyű a megértést, a tudást, az ismeretet rábízni az ember értelmére, intellektusára, és azt mondani, hogy minden úgy van a világban, ahogy a szorzótábla, ezt mindenki belátja józan paraszti ésszel is. Jól tudjuk, a tapasztalatunk is meggyőz róla, hogy ez nem így van teljesen. Így is van, de nem csak így. Megérteni, hogy miért ragaszkodom egy másik emberhez, nem matematikai képletek dolga. Megérteni, hogy mi a tisztaság, a hűség, az igazság, a becsület, nos, ez nem puszta intellektuális teljesítmény. S legfőképpen megérezni, megérteni, hogy mi az élet értelme, vagy ahogy az énekben mondottuk, elhinni, hogy mi a boldogság, - nemcsak megtudni, megérezni, hanem elhinni, hogy mi a boldogság, ez bizony egy sokkal összetettebb folyamat. Meggyőződésem, hogy Jézus ezeket a hiperbolákat, túlzó hasonlatokat,  szétfeszítéseket azért alkalmazza, mert teljes emberi valónkat be akarja vonni a megértésbe. Ha csak annyi lett volna a célja, hogy az eszünkkel értsük Isten országának valóságát, világát, Jézus mondott volna néhány dogmatikai tézist, azzal a záradékkal, hogy vagy megérted, vagy nem, vagy van annyi eszed, hogy felfogod, vagy nincs annyi. Kész, pont. Ő azonban az ember lelkét, tapasztalatát, szívét, az egész emberi valót be akarja vonni. A felolvasott történethez ezeket is szükséges látni.

A harmadik megjegyzés már magához a történethez kapcsolódik. Az előzményekben az áll, hogy Jézus kiküldi tanítványait, hetven tanítványt, nem csak a tizenkettőt, felhatalmazást ad nekik, hirdessék az Isten országát, tegyenek csodákat, ördögöket űzzenek ki, járják fel a vidéket, hogy Jézus jó híre terjedjen. Mondhatni, egyfajta misszionáriusi előiskolába küldi a tanítványokat, mert feltámadása, mennybemenetele után menniük kell a tanítványoknak. Teológiai, vagy egyházi nyelven szólva, a tanítványok egyfajta egyházi gyakorlatra mennek. Ezután majd visszamennek és beszámolnak a mesternek. S valóban, visszatérve ujjongva mondják: Uram, még az ördögök is engednek nekünk a Te neved által! Teljes a győzelem. Ennél több nem kell. Ímé, beütött Istennek országa! Ez a hetven tanítvány, kiknek neveit sem tudjuk,  ujjongva jönnek vissza, s jelentik: Uram, még az ördögök is engednek nekünk a Te neved által. Ezek után Jézus szavai majdnem úgy hatnak, mintha leforrázná a tanítványokat, vagy éppen fordítva, mintha lehűtené őket. Előbb Jézus azt mondja,  maga is ujjongva: láttam a sátánt, mint egy villámlást alázuhanni az égből, és most, ímé, adok nektek hatalmat, hogy a lelkek engedelmeskedjenek nektek, skorpiókon tapodtok, megtöritek az ellenség minden erejét, és senki nem árthat nektek. Ezek után jönnek majd azok a szavak, melyek miatt ezt a rövid bevezetőt kellett tennem.

Ezt mondja Jézus: „mindazáltal ne azon örüljetek, hogy a lelkek engednek nektek, hanem inkább azon örüljetek, hogy a ti nevetek fel vannak írva a mennyben”. Kérek mindenkit, fontolja meg ezeknek a szavaknak a súlyát. Mintha azt mondaná Jézus: természetesen, lehet azon örülni, hogy sikeres vagy, lehet azon örülni, hogy megoldasz dolgokat, lehet azon örülni, hogy hatalmad van, s általa betegek gyógyulnak meg, lelkek engedelmeskednek, ördögök menekülnek, és semmi bajotok nem lesz, minden támadás elhárul, de ne ezen örülj... Hát akkor min örüljek? Ezen nem szabad örülni? Nem ez az élet legnagyobb dolga, kihívása, teljesítménye? Nem ez a lényeg, hogy az ember beléphet a spirituális dimenzióba, a megragadhatatlanba, a megfoghatatlanba, és ott parancsszava, hatalma van? Igen, a tanítványok – azt hiszem, ugyanúgy ahogy minden ember – jogosan örülnek. Még azt is hozzátehetjük, hogy jogosan dicsekszenek, és nem is emberi dicsekvés ez. Pál apostol is szól a korinthusi levélben a dicsekvésről, és azt mondja, hogy én nem azzal dicsekszem, hogy ki vagyok, vagy hogy mit értem el, nem azzal dicsekszem, hogy mennyi mindenem van, én az én Krisztusommal dicsekszem. És ti is, mondja a korinthusiaknak, Krisztussal dicsekedjetek. De ezt mondják a tanítványok is: Uram, a Te nevedben... Nem a mi nevünkben, nem magunk által, a Te nevedben. Jogos az örömük, jogos a dicsekvésük, jogos az ujjongásuk, végül is megtörténik az, amiért Jézus jött amiért közöttünk szolgál, amiért tanít, az Isten országának erői megsokszorozódnak, vagy divatos szociológiai kifejezéssel: multiplikálódnak, és a tanítványokon keresztül terjed tovább az Isten országa. Ez a mindenkori tanítványi sors, a mindenkori tanítványi feladat. Úgy tűnik, egyfajta hidegzuhany, amit ezután most Jézus mond.  Az előre bocsátott megjegyzések fényében, mintha azt mondaná: ne azon örülj, hogy erős vagy, ne azon örülj, hogy valamire eljutottál, hanem azon örülj, hogy gyermek vagy. Az a kifejezése ugyanis, hogy azon örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak jegyezve a mennyekben, az ember Isten-gyermekségi státuszát jelöli. Annak örülj, hogy a neved fel van jegyezve a mennyekben. Ehhez semmit nem kell és nem is lehet hozzákapcsolni. Tudom, hogy ezzel most életveszélyes dolgot jelentettem ki, mert ebből némelyek arra fognak következtetni, hogy azt mondta a papunk: elég, hogyha a nevem fel van írva a menyben, s ahhoz semmit nem kell hozzákapcsolni, s én nem is fogok, nem akarok se tisztességes lenni, nem fogok se imádkozni, se az Isten törvénye szerint élni, se szeretni, megnyugtatott Jézus, meg a tiszteletes úr is, hogy fel van írva a nevem a menyben, ennek kell örülni, a többi nem számít.

De értsétek jól, kedves testvérek, ezért mondtam, hogy Jézus néha teljesen szétfeszíti a dolgot. Erőteljes, sikeres, spiritualitás tekintetében mindenképpen mások felett álló, a szellemi, démoni világot legyőző emberek állnak most előtte, és azt mondja nekik: rendben van, rendben van, én is örülök, láttam a sátánt villámlásként alázuhanni, még többleterőt is adok nektek…, de ne ezen örüljetek, hanem azon, hogy fel van jegyezve ti nevetek a mennyekben. Ha szabad ezt mondani, azon örüljetek, hogy a ti identitásotokhoz hozzá van kapcsolva a gondviselő mennyei Atya. Be vagytok írva az Élet Könyvébe. A Jelenések Könyvében halljuk a megvetett, üldözött, elnyomott gyülekezeteknek szóló csodálatos ígéretet, ezt üzeni a mennyei angyal: akinek a neve fel van írva az élet könyvébe, annak neve onnan nem töröltetik ki.

Pedig, megmondom őszintén, és azt hiszem, ebben egyetértő gondolaton vagyunk mindannyian, a mai keresztyénségnek itt, a XXI. század elején elsősorban is spirituális, szellemi értelemben igen-igen nagy szüksége lenne olyan győzelmekre, olyan sikerekre, olyan erőre, mint amiről ez a hetven tanítvány beszámol. Hadd soroljak fel néhány momentumot, és beláthatjuk, bizony nagy-nagy szükségünk lenne nekünk ezekre a jézusi, isteni erőkre. Hogyan tekintenek ránk, keresztyénekre a XXI. század elején? Kérlek, tegyétek félre egy pillanatra,  amit mindannyian tudunk és gyakorlunk, hogy nem számít, hogyan tekintenek ránk. Egy a lényeg, tudom, hogy Isten hogyan tekint ránk, egy a lényeg, hogy milyen szilárd a belső identitásunk, egy a lényeg, hogy egymásba tudunk kapaszkodni, tudjuk egymást szeretni és megerősíteni, igen. De, kérem, tegyétek egy pillanatra zárójelbe ezt. Hogyan tekintenek ránk? És máris a mínusz-tartományba zuhantunk: nincsen becsületünk, nincs sok tisztességünk, időnként már a politikusok is a fejünkhöz vágják, hogy elavult a Bibliátok, mit akartok vele?! Vagy ha valamiben határozottan és markánsan megnyilatkozunk, elkezd üvölteni a sajtó: középkori, barbár horda. Most éppen Spanyolországból jön a hír, hogy a spanyol katolikus püspöki kar állást foglalt egy nagyon fontos erkölcsi kérdésben, s fél Spanyolország kezdett üvölteni: ezek barbárok, ilyet a modern korban nem lehet mondani. Érezzük mi is, rajtunk van a kényszerítő erő, és sokszor kényszeresen beszélünk arról, hogyan lehetne a keresztyénséget modernné tenni, update-olni, hogy számítógépes nyelvet használjak. Hol van az a frissítő program, kérdezi sok-sok keresztyén, amely adaptál a mai korhoz, hiszen nem lehet már régi, ósdi dogmákkal, elavult, megavasodott énekekkel, régi, obskúrus bibliai szövegekkel operálni! Hol vannak azok a területek, ahol modernizálni tudnánk magunkat? Mert, ha nem, akkor, jaj nekünk. Szülők, nagyszülők mondják sokszor szomorú szívvel, meg panaszolva, hogy a gyerek megszökik a hittanóráról, meg a konfirmációról, vagy ha istentiszteletre kellene jönnie, rögtön fájni kezd a hasa, mintha fizika dolgozatot kellene írnia. Mert a gyereknek ez unalmas, ósdi, ócska, nem csillog, nem villog, nem modern, nem olyan, mint amit az igéző kor kínál. Hogyan legyünk hát elfogadhatók a mai kor számára? Vagy hogyan tekintenek ránk, amikor törvényeket alkotnak? Ötven, száz, kétszáz évvel ezelőtt a törvényhozók, a politikusok, a közélet irányítói, ha bevallották, ha nem, figyelembe vették a keresztyéni szempontokat. Ma pedig ott tartunk, hogy negligálják, ignorálják, figyelembe se veszik, sőt sokszor egyenesen szembe mennek vele. Olyan törvényeket kezdeményeznek, olyan rendelkezéseket próbálnak bevezetni, melyek szembe mennek a keresztyén elvekkel. Az egyik legélesebb vitája ennek az Európa Unióban folyó szóváltás az Európa Unió alkotmánya tekintetében. Akik ezt az alkotmánytervezetet fogalmazták a keresztyén ellenes mozgalmat, a felvilágosodást, a jakobinizmust mint európai szellemi örökséget rögzítik az Unió alkotmányában. S a keresztyénség? Ugyan? Volt Európában ilyen? - kérdeznek vissza a brüsszeli bölcsek. Meghogy kétezer éve? Ezt nem lehet beleírni! S vannak olyan európai szintű politikusok, akik kifejezetten elkötelezték magukat, hogy ez ne kerüljön bele az alkotmányba. Nos, így tekintenek ránk. Aztán, hogyan állunk  a közerkölcsökkel? Öven, száz, meg kétszáz éve még a nem-keresztyén bölcsek is azt mondták, idézem az egyik leghíresebb mondást Voltaire-től: ha Isten nem volna, ki kellene találni. Pedig Voltaire nem szerette a keresztyéneket. Számos levelét így írta alá: „écrasez l´infame”– „tapossátok el a gyalázatost” – és ezalatt az egyházat értette. Mégis ez a Voltaire is azt mondta, hogy „ha Isten nem volna, ki kellene találni”, mert az embereket valahogy kordában kell tartani az erkölcsi renddel, a törvényekkel, a tisztességre való tanítással, a szolidaritásnak, a szeretetnek, az altruizmusnak a törvényeivel, rendelkezéseivel. Máskülönben mi lesz itt? Mi lesz itt, ha az ember feje fölül elesik a legfőbb hatalom, minden lelkek végső ítélőbírája, és majd mindenki azt hiszi, hogy azt csinál, amit akar? Ime, most mindenki hiszi vagy nem hiszi, de azt csinál, amit akar. Nem is kell már ehhez hit. S hol vagyunk mi, hallatszik-e a keresztyének szava, belátása, megfontolása? Hol van a mi szellemi erőnk, hogyan tekintenek ránk, mikor a gyermekeink nevelése a tét, mikor rendelkezéseket, törvényeket hoznak, mikor az élet tényeit az úgynevezett nyilvános szférában megvitatják?

És, még egy utolsó példa, mely már végképp a szellem és a lélek dimenziójába visz bennünket. Miközben a törvényalkotásnak, a közmorálnak, a közfelfogásnak a területén szépen lassan beszorítanak bennünket egy gettóba, s azt mondják, hogy kijöhettek, ha feladjátok önmagatokat, aközben a mai világban itt, ott, amott, mindenütt felburjánzik, felcsírázik, megered, szárba szökik, megvastagodik mindenfajta rémületes babonéria. Most folyik Németországban egy atyafinak – de azt gondolom, nyugodtan mondhatjuk, hogy ő nem atyafi – tehát egy állampolgárnak a pere, aki embert evett! Feltette interneten a hirdetését, önként jelentkezőt keres ehhez! A mostanára közzétett bírósági anyagokból az derül ki, hogy nem egy szál őrültről van itt szó, hanem sokan voltak partnerei ehhez az őrülethez. S az is kiderül, hogy mindennek spiritualitása is volt, démoni spiritualitása. Az egész iszonyatos ügy újrakapcsolódik ahhoz, amiről azt gondoltuk, hogy már rég magunk mögött hagytuk, ahhoz a hamis-vallási – mondjuk ki nyugodtan, pogány – tartalomhoz, ahhoz a legyőzöttnek hitt meggyőződéshez, hogy a másik ember elfogyasztása által annak szellemi valósága - nem a húsa! – is megszerezhető. Óh, felvilágosodás, óh, modern kor!

Megrendítő tények ezek. Hát hogyne kellene Jézus ereje, hogyne kellene Isten hatalma, hogy az Ő nevében még az ördögök is engedelmeskedjenek, hogy skorpiókon és kígyókon tapossunk, hát hogyne kellene! És hogyne lenne jogos a tanítványok ujjongása, akik sugárzó arccal térnek vissza, s félig-meddig már szinte a mennyországban vannak, hisz mennyi iszonyatot, mennyi rettenetet, mennyi bűnt lehet a Jézus nevében, a Jézus hatalmával legyőzni! S még egyszer szeretném hangsúlyozni, eljutottunk abba a korba, amikor nyugodtan el lehet felejteni, hogy ezek a kérdések nevelésnek, rációnak, józan belátásnak a kérdései. Meg kell értenie a modern embernek is, hogy amiről azt hittük, hogy jó neveléssel, szorzótáblával, iskolázottsággal, pallérozottsággal ráneveljük az embereket – ez volt a felvilágosodás nagy eszménye – az csak egy részében igaz az emberi életre nézve. Mert, lám,  milyen mélységek, iszonyatok, rettentő alvilágok lapulnak meg az emberben! S nem tudtunk odafigyelni száz évvel ezelőtt azokra a nagy pszihológusokra, akik azt mondták, hogy olyan az ember, mint az a ház, melynek van egy kicsi felszíni szobácskája, ahol éljük a mindennapos életünket, s az ki van takarítva, az rendben van, ott ékesen áll minden. Ám van ennek a háznak egy alépítménye is, egy rettenetes sötét, mély, nagy pince, s oda van bedobálva minden. Onnan jönnek az igazi parancsok, ott dőlnek el a nagy dolgok, ott születnek a meghatározó érzések. Óh, nem figyeltünk oda, mi is azt hittük, hogy ha egy kicsit átállítjuk az ember agyszerkezetét, s még egy kicsit pallérozzuk, akkor minden szép lesz, minden jó lesz, már itt is van a szép, új világ. Itt van a szép, új világ, kedves testvérek! Óh, hogyne kellene a Jézus hatalma, hogyne kellene belékapaszkodnunk és könyörögnünk, hogy add a Te erőidet, mert nincs az az ész, nincs az a belátás, nincs az a nevelés, nincs az a technika, nincs az a módszer, amely ezeken győzhetne!

S Jézus mégis azt mondja: az a döntő, hogy te gyermek légy, az a döntő, hogy a te neved fel van írva az Élet Könyvébe. Ezen örülj! És miért mondja ezt? Később ujjongó szavakkal ezt mondja: „hálákat adok néked, Atyám, Mennynek és Földnek Ura, hogy elrejtetted ezekez a bölcsek és értelmesek elől és a kisdedeknek megjelentetted – igen, Atyám, mert így volt kedves Néked.” Ezekkel a szavakkal nem azt akarja jelezni, amit hébe-hóba némelyik keresztyén testvérünk gondol, hogy úgy juthatunk el a spiritualitás nagy kérdéseihez, ha előbb kikapcsoljuk azt, ami a fejünkben van. Igen, vannak akiknek a keresztyénség azzal kezdődik, hogy fejtől lefelé tájékozódnak, s ami itt fenn van, azt először kikapcsolják. Nem erről beszél Jézus. Értsük jól, hogy miért teszi ezt a feszítő hasonlatot. Nem a bölcsek és nem az értelmesek ellen beszél, nem azt mondja, hogy a bölcsek és értelmesek szükségtelenek, nem azt mondja, hogy tudni, tapasztalni, ismerni valamit egyáltalán nem számít, jöjjenek a totyogósok. Nem.  Jézus azt akarja mondan, hogy az a nagy, isteni titok és az a nagy isteni erő, amelyre oly nagy szükségünk van, s amely nélkül nemhogy mi nem maradunk meg, hanem ez a világ sem marad meg, ez az erő nem a szerzésben, nem az elsajátításban lesz a miénk.

Bölcsek és értelmesek! Mennyit kell az embernek szenvedni, csiszolódni, tapasztalni jót és rosszat egyaránt, amíg azt mondhatjuk rá, hogy bölcs ember.  Valószínű, valóban úgy van, ahogy a régi, keleti világban tartották, hogy ötven éves kora alatt nem is lehetett senkit sem bölcsnek nevezni. Vagyis szinte végig kell élni egy vagy két életet ahhoz, hogy valakiben bölcsesség szülessen. S mennyi minden kell ahhoz, hogy valakire azt mondjuk: értelmes?! Latinra így fordították az egyházatyák: prudens. Itt tehát nem a felfogóképességről van szó, hanem arról, ami a tapasztalatból és a tudásból együtt adódik. S szoktuk is sajnálkozva mondani emberekre, hogy határozott, koncepciózus, jó dolgokat akar, csak adott volna neki az Isten egy kis prudenciát, egy kis hajlékony értelmet, bölcs találékonyságot, hogy miképpen viheti végbe gondolatát, akaratát. Olyasvalami ez, amit ma az angolból vett divatszó fejez ki: skill, hozzáértés. A kipróbált tudásról van itt szó, ezt jelenti az értelmesség. S azt mondja Jézus, hogy Istennek mégis úgy tetszett, hogy nem ezeknek nyilatkoztatja ki ezeket a dolgokat. Miért? Azért, mert azok a lelki erők, s azok a mélyebb belátások, amelyekben ezek az erők a miéink lehet, az Isten gyermekséggel kezdődnek. A bölcsességet – és az értelmet, vagyis a kipróbált tudást – meg lehet szerezni, sőt csak megszerezni lehet! Ha családi-rokoni körben esik meg sokszor, hogy néha megszólal egy három-négy éves gyerek, s valami eget rengető dolgot mond, melytől eláll a szavunk is. De ilyenkor mégsem azt szoktuk mondani, hogy milyen bölcs ez a gyerek, hanem azt, hogy milyen okos vagy jópofa. Három éves gyerekre nem mondjuk, hogy bölcs, legfeljebb azt, hogy jóeszű. Ez még akkor is nígy van, ha történetesen nagy bölcsességet talál mondani. És ugyanígy vagyunk a tudással is, ezt is megszerezni kell, dolgozni kell érte, ki kell próbálni, küszködni kell vele, ezer meg ezer kísérleten, tapasztalaton kell átvinni. Egy valamit azonban nem tud az ember megszerezni: azt, hogy ő gyermek volna. Ez nem megszerezhető státusz. Ezt az ember csak elfogadni tudja. S most Jézus azt mondja tanítványainak: sok mindent kaptatok tőlem, nagy hatalmat, nagy erőt, még a lelkek is engednek néktek, de mégsem ennek kell igazán örülnötök, hanem annak, hogy gyermekek vagytok, hogy fel van jegyezve a nevetek a mennyei Atyánál, és hogy ez a ti státuszotok, ez a ti Istennel való viszonyotok nem fog megváltozni. S ezt bizonyítja a nagy keresztyének, a nagy keresztyén bölcsek, a nagy keresztyén tudósok élete, vallomása, akiknek minél mélyebb volt a bölcsességük, annál inkább csak arról beszéltek, hogy ők Isten gyermekei. Minél többet tudtak, mert tapasztaltak, láttak, próbáltak, annál mélyebb volt az a meggyőződöttségük, hogy az Istenhez tartoznak, és hogy Tőle semmi nem szakíthatja el őket.

Kedves testvérek, szeretett gyülekezet, egykori vallástanárom arra tanított, hogy akkor jó az igehirdetés, ha a végén az igehirdető személyes vallomást is tesz. Bár nem teljesen értek ezzel egyet, hogy nekem minden igehirdetést személyes vallomással kellene befejeznem, de most engedjétek meg, hogy személyes vallomást is tegyek. Egészen biztos vagyok benne, hogy fog Isten győzelmeket adni ezekben a nehéz időkben, amiket most él meg a keresztyénség, főleg is a keresztyén kultúrában, civilizációban, Európában. Ebben bizonyos vagyok. Isten nem fog bennünket magunkra hagyni. Nem tudom, hogyan és milyen módon, nem tudom, mikor és kik által, de meg fogjuk tapasztalni, hogy Isten erőinek engedelmeskednek a lelkek is. Meg fogjuk azt is látni, hogy Isten gyermekei kígyókon és skorpiókon tapodhatnak. Meg fogjuk azt is tapasztalni, hogy még az ördögök is engedelmeskednek a Jézus nevének. Ez így van. Ez így volt és így lesz. Hittem, és hiszem, hogy Isten az Ő anyaszentegyházát soha nem hagyja magára. A legnehezebb korszakokban is megőrizte, és ebben a mostani nehéz állapotában is meg fogja őrizni. Ebben bizonyos vagyok. Lehet, hogy ti ezzel nem értetek egyet, más a prognózisotok, másképp látjátok a fejleményeket és a körülményeket, én azonban ebben személyesen meggyőződött és bizonyos vagyok. Mégis, azt szeretném, hogy ennek az igének a nyomán egy mélyebb meggyőződésben és örömben osztozhatnánk mindannyian, abban hogy Isten gyermekei vagyunk, hogy a nevünk fel van jegyezve a mennyekben, és Isten ezeket az erőket, ezeket a titkokat, ezeket a győzelmeket gyermekeinek adja és nyilatkoztatja ki. Igen, Mennyei Atyám, - mondja Jézus - hálát adok Néked, Mennynek és Földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen Atyám, mert így volt kedves Teelőtted. Ez így kedves Istennek, és Isten azoknak jelenti ezt meg, akik kedvesek Számára. Hogy mit tudunk megszerezni, hogy milyen bölcsességre jutunk el, hogy mennyi mindent tudunk megtanulni, kipróbálni, sikerre és győzelemre vinni, ezt nem tudom, kedves testvérek. De azt tudom, hogy azok a boldog emberek, azok a győztesek, azok az Isten ügyében hűséggel – tegyük hozzá világi nyelven: mindenkor, minden időben sikerrel – megállók, akik soha meg nem csüggednek, soha meg nem lankadnak, de boldog szívvel, igaz hittel hiszik, hogy ők Isten gyermekei, Hozzá tartoznak, és Tőle őket senki nem szakíthatja el.
Ámen